Vígszínház

Van egy számomra megfejthetetlen ötlete a Vígszínház friss bemutatójának. Eszenyi Enikõ valamiért szükségesnek látta, hogy zenét kanyarítson Beaumarchais darabjához. Mozarttal próbálkozni egy az egyben aligha lett volna szerencsés, de talán úgy gondolta, mégis utalni kell a halhatatlan operára.

Így aztán Keresztes Zoltánnal komponáltatott egy dallamfoszlányaiban Mozartot hol erősebben, hol halványabban megidéző, sem eredetinek, sem az eredeti parafrázisának nem mondható muzsikát, ami voltaképpen semmire nem jó azon túl, hogy a vájt fülű és a botfülű közönséget egyaránt felidegesítse. Hogy a szerencsétlen találmány mennyire nem válik a játék részéve, abból is látszik, hogy a második felvonásra az alkotók csaknem elfelejtkeznek a zenei ötletekről.

Egyebekben Eszenyi Enikő rendezése korrekt, következetes és koncepciózus munka - már amennyiben valóban az volt az alkotók célja, hogy a bonyolult lélektani folyamatokat feltáró és komoly társadalmi-politikai kérdéseket feszegető komédiából könnyedén szellemes, a cselekmény fordulataira és a helyzetkomikumra építő bohózatot hozzanak létre. "Én rögtön mindenen nevetek, hogy ne legyek kénytelen sírni" - mondja Figaro, igaz, nem itt, hanem még A sevillai borbélyban, de e mondatot nem véletlenül szokták aforizmatikus érvénnyel idézni a nagy komédiák sajátosságainak leírásakor. A Figaro házassága pergő, bohózati cselekménye belső konfliktusok, drámák sokaságát takarja. Az érzékek ébredésének zűrzavaros, felelőtlenségre késztető varázsát talán egyedül - a francia neveket úgy tűnik, kevéssé szívlelő Hamvai Kornél által Querubínné változtatott - Cherubin éli át, a többiek alaposan megküzdenek érzéseikkel és érzékeikkel. Csábítanak és csábulnak, s egyikük-másikuk jobban jár, ha nem tesz fel magának alapvető fontosságú kérdéseket. Ehhez a szuggesztíven ábrázolt érzékiérzelmi zűrzavarhoz járul még a műnek a maga korában forradalminak számító, ma is markáns és határozott társadalmi mondandója - nemhiába vizionálták egyesek a legenda szerint a mű bemutatóját követően a Bastille leomlását.

Danis Lídia és Anger Zsolt (fotó: Szkárossy Zsuzsa)
A Vígszínházban nem látni gyötrődő hősöket és antihősöket, csak boldogan szaladgáló ifjakat, kevésbé boldogan intrikáló idősebbeket, mókát, kacagást, életkedvet. Pedig Kentaur díszlete megteremthetné egy mély és eredeti értelmezés lehetőségét is. A hatalmas felületeket díszítő, egymásba is tükröződő képek és az általuk takart üresség kontrasztjának vizuális ötletét követhetné a rendezői interpretáció. De nem: még az utolsó felvonás első pillantásra kísérteties, elhagyott, letarolt tér hatását keltő díszletének is csak annyi lesz a funkciója, hogy az üres szobortalapzatokra felugorhatnak és ott szobroknak tettethetik magukat egyes szereplők. Pedig itt hangzik el Figaro hosszú és pontosan kidolgozott monológja, mely azonban minden méltánylandó színészi igyekezet ellenére is idegenül cseng ebben a közegben, hiszen nem kapcsolódik semmihez, ami korábban történt a színen. Így aztán társadalmi mondandóként kénytelenek vagyunk beérni néhány általános érvényű, a gaz és korrupt politikusokat froclizó kiszólással.

Hasonlóképpen bele kell törődnünk abba, hogy nem kapunk választ nemhogy a Beaumarchais, de az előadás által - meglehet, önkéntelenül - felvetett kérdésekre sem. Nem tudjuk, mi a szerepe a Figaro és Susana közt érzékelhető nem jelentéktelen életkori különbségnek, vagy annak, hogy a vadítóan érzéki és felettébb határozott komornát roppant nehéz szűzlánynak nézni. S a kérdések sora még folytatható lenne - a néző akkor jár a legjobban, ha szép fokozatosan elfelejtkezik róluk. Ha nem akarja megtudni, ki Figaro és ki ez a sármos, foga fehérjét csak módjával kimutató gróf, ha nem próbál tudomást venni a szerepek érzelmi ambivalenciájáról. Ha elfogadja, hogy amit lát, csak bolondos, különösebb tét nélküli kergetőzés egy boldogabb, önfeledt világban. Ebben az esetben kellemesen érezheti magát. Mert Eszenyi Enikő a drámának e primer rétegét precízen kidolgozza. Egyenletesen jó a tempó, ülnek a kisebb-nagyobb játékötletek, működnek a cselvígjátékok patentjei, a kisszámú rendezői "kikacsintás" is pontosan illeszkedik a játék sodrába. A színészek pedig hibátlanul hozzák a szerepek primer értelmezésének kellékeit: eltalálják a típusokat, megfelelően temperamentumosak, színesek és szerethetőek. Anger Zsolt Figarója talán kicsit bumfordibb, lassúbb észjárású a szokottnál, de azért nem oly mértékben, hogy átértelmezze a szerepsémát. Helyenkénti tétovasága, nehézkessége inkább humorforrásként szolgál: lám, a magát kiváló cselszövőnek tartó férfi eszén is túljárhatnak a furfangos lányok, asszonyok. Danis Lídia Susanája férfibolondító szépségű, éles eszű, sorsának alakítását másra nem bízó, ha kell, gátlástalan nőszemély, akit egyszerűen nem lehet nem szeretni. Hegyi Barbara fád grófnője is kivirul mellette, s mind nagyobb kedvvel vesz részt a csapdák felállításában - hogy aztán egy idő után már-már át is vegye az irányítást. Kamarás Iván érezhető kedvvel játssza a svihák grófot; éppen anynyira karikírozza Almaviva alakját, hogy az még komolyan vehető maradjon. Varju Kálmán színesen hozza a férfiúi erejét még csak próbálgató, minden nőbe szerelmes kamasz alakját, s igazán illik hozzá Tornyi Ildikó vágytól bódult, szemérmesen élveteg Doritája (Hamvai előtt: Fanchette). Pap Vera (Marcelina) a sokszor csalódott vénlány, Iglódi István (Bartolo) a bosszúért hiába lihegő agyafúrt szócséplő, Fesztbaum Béla (Don Gusmán) a butaságtól eltelten boldog bíró, Pindroch Csaba (Basil) a rátartian és reflektálatlanul buta piperkőc kliséibe lehel életet.

Így aztán a zenét leszámítva nem kellemetlen az előadás: van svungja, színe, zamata. Kellemes színészek többnyire kellemesen játszanak egy kellemes történetet, míg a nézők kellemesen szórakoznak. Az, hogy Beaumarchais darabját többek közt éppen kellemetlen volta tette halhatatlanná, szemmel láthatólag senkit nem érdekel.

URBÁN BALÁZS

 

NKA csak logo egyszines

1