Új Színház

Csak a szemébe nézek, s már alszik is kicsiny feleségem, én pedig mehetek a dolgomra. Dolgom pedig, ugyebár, épp egy másik nõnél akad. Sok férj álmodozhat ilyesmirõl; Feydeau bohózatának hõse, Ribadier úr meg is valósítja az ábrándot. Különleges hipnotikus tudományával ringatja álomba nejét, s már rohanhat is szeretõjéhez. Ez a "Ribadier-módszer", mely mellesleg az eredeti címe is a Bognár Róbert által fordított darabnak.

Feydeau társszerzővel készített, kevéssé ismert bohózata igen jól indul, ám a sok ígéretből elég keveset vált be. A szemérmesen szélhámos Ribadier-nak ugyanis alapos oka van arra, hogy meneküljön otthonról: csábos neje, Angčle eszelősen féltékeny. Amire elvi oka van: vakon hitt előző férjének, aki folyamatosan csalta őt, ám elkövette ama balgaságot, hogy halála előtt nem semmisítette meg hódításait és hazugságait részletesen taglaló naplóját. Az asszonyka a frissen szerzett tudást így második házasságában próbálja kamatoztatni; nincs az az ártatlan munkahelyi megbeszélés, amelyet ne vélne titkos randevúnak. Nyilvánvaló, ha a Ribadiermódszer csődöt mond, elképesztő botrány fog kitörni. Amihez katalizátorként másik két szereplő szolgál. Az egyik az első férj hosszú külföldi távollét után hazaérkező barátja, aki mindig is szerelmes volt Angčle-be, s roppant nehezen emészti, hogy újból elhappolták előle a nőt. A másik pedig Ribadier szeretőjének meglehetősen pragmatikus gondolkodású férje, akit felesége hűtlensége kevéssé aggasztja, sokkal inkább az, hogy ez az üzleti hírnevét súlyosan veszélyeztető malőr akár napvilágra is kerülhet.

Huszár Zsolt és Pálfi Kata (theater.hu fotó - Ilovszky Béla)

Az alaphelyzet tehát ígéretes, a kulcsszereplők is megvannak, de a cselekmény bonyolítása mind komolyabb hiányérzetet fakaszt. Nem lépünk ki a Ribadier házból, következésképpen a második felvonásban sem látjuk a férj lebukását, csak ennek otthoni következményeit. A szerető meg sem jelenik a darabban, s hiányoznak a Feydeau által mindig jól eltaláltan, biztos kézzel festett epizódszereplők is (a négy főalak mellett csak két mellékszereplő jelenik meg, a szobalány és a kocsis, akik azonban csak a harmadik felvonás végén jutnak érdemi szerephez). Hiába is keresnénk a fergeteges Feydeau-komédiák kibogozhatatlan, mármár abszurdba hajló félreértés-láncolatát: ilyesmi legfeljebb az utolsó jelenetekben látható, akkor is takaréklángon. A patentok persze a helyükön vannak, a kisebb csavarok, fordulatok viszik előre a történetet, de az a fergeteges humor, mindent elsöprő lendület, ami a mester reprezentáns darabjait jellemzi, csaknem teljesen hiányzik a Fogat fogért című opusból. Enyhe rosszmájúsággal azt mondhatnánk, e mű közelebb áll a klasszikus társalgási drámához, mint a vaudeville-hoz. Vagy ha elszakadunk a francia irodalmi-színházi tradícióktól, akkor egy kevésbé szellemes Wilde- vagy Molnár Ferenc-darabhoz hasonlíthatjuk, ama nem kis különbséggel, hogy a "félre" hol áldott, hol átkozott hagyománya nemcsak azokhoz, de még a vaudeville-sémához képest is igencsak elhatalmasodik a párbeszédeken.

A Feydeau-klasszikusokat nehéz jól játszani: elsőrangú színészi-rendezői tudás, többek közt stílus, sárm, humor- és tempóérzék, nem egy esetben kivételes mozgáskészség szükségeltetik előadásukhoz. (Más kérdés, hogy e darabok még kevésbé jól játszva is képesek valamelyest hatni.) A Fogat fogért előadásához ennyi minden nem szükséges. Biztos rendezői manuális tudás, erős színész személyiség és humorérzék nélkül persze ennek sem érdemes nekivágni, de a tempóval kevesebbet kell bíbelődni, nincs az az őrült rohanás, amelyben azért mindig hajszálpontosan kell kijönniük a poénoknak. Valló Péter Új Színházban látható rendezése elsősorban stílust igyekszik adni a kissé száraz szövegnek. Megnő a zene szerepe, helyenként ritmust váltva próbálja imitálni a nem létező kergetőzéseket. Hasonlóan zenei effektusok emelik ki a "félréket", amelyek alatt éppúgy megdermednek a szereplők, mintha Ribadier hipnotizálta volna őket. Emellé Valló saját maga tervez hideg színekből (domináns kékből) és mértani formákból összetett hátteret, amely sem kortárs, sem archaikus lakásbelsőt nem próbál imitálni, de a kevés berendezési tárgy ellenére is elegánsnak hat. Hasonló ambíció érezhető Benedek Mari nem különösebben változatos, de mutatós jelmezein is. Elemeltebbé, stilizáltabbá, groteszkebbé válik így a játék, ami ugyan karaktert ad az előadásnak, de a szerzők helyett igazán mulatságossá, poénban gazdaggá nem tudja tenni.

Ezt a stílt pontosan hozzák a színészek. Igaz, többnyire alkatra szabottak a szerepek, s a játszókról sok újat nem tudunk meg, de a színészi eszköztárból kiemelt gesztusok, hanglejtések, tekintetek kitöltik a figurák előadás megkívánta kereteit. Fodor Annamáriának (Sophie) és Derzsi Jánosnak (Gusman) nagyjából annyi jut, hogy precízen életre keltsék a szerepsémákat. Rudolf Péter (Savinet) a baleknak látszó, ám céltudatos, akaratos kisember sémájának bohózati variációját hozza rutinosan. Huszár Zsolt (Thommereux) eleinte kicsit idegenebbül mozog az örök másodhegedűsből szívtipróvá avanzsálni készülő ifjú kalandor szerepében, de idővel mind több színnel gyarapszik játéka. Hirtling István (Ribadier) az első perctől magabiztosan építi fel az elegáns, kicsit léha, kicsit cinikus, ám meglehetősen vak férj szerepét, s hatásosan poentíroz, amikor újabb és újabb meglepetések érik a rutinos szoknyavadászt. Pálfi Kata (Angčle) egyszerre naiv és ravasz, állhatatos és állhatatlan, két lábbal a földön járó és reménytelenül flúgos nőszemélynek mutatja a feleséget, miközben a groteszk tónust ő hozza a legmarkánsabban. Ha az alakítások mégis széttartanának kicsit, a biztos kézzel megteremtett stílus összerántja őket. De a kiszámítható, soványka bohózat menetén ez nem sokat változtat. Jókat mosolygunk néha, elismeréssel nyugtázunk egy-egy színészi gesztust, de a bohózati fergeteg nem sodor magával. Noha általában egyértelműen elismeréssel adózom minden olyan rendezőidramaturgi erőfeszítésnek, amely klasszikus szerzők (s Feydeau tagadhatatlanul ilyen a maga műfajában) kevésbé ismert darabjait próbálja színre alkalmazni, az előadás előrehaladtával ezúttal mégis egyre inkább az járt a fejemben, hogy hasonló energiák befektetésével egy sikerültebb bohózatból talán valóban fergeteges mulatságot lehetett volna színre varázsolni.

URBÁN BALÁZS