Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum

Adatik tudtára mindazoknak, akik még nem értesültek róla: a Belvárosban, a Szent István tér 15. szám alatt egy kis színházacska igyekszik megizmosodni. Áprilisban az Örkény- tragikomédiát ötször játszották, Pozsgai Zsolt színmûvét (Törõdj a kerttel) és Visky András monodrámáját (Júlia) egyszer-egyszer, de van más repertoárdarabjuk is. A technikai feltételek korántsem fényûzõek, a szerény mûszaki berendezések megtréfálhatják a közremûködõket - az elképzelés mégis szép és távlatos ígéretû a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum dísztermében.

A stúdió jellegű játszóhelyre a Macskajátékot tervezni: méltó, ugyanakkor problematikus választás. A két idős Szkalla lány - a tenyerestalpas, nagyhangú, örökmozgó, ősbudapesti Orbánné (Erzsi) és a létezés hidege elől "téli álomba" menekülő, disztingvált, (Nyugat- )Németországba plántálódott, hosszú ideje mozgásképtelen Giza - levelekből, táviratokból, telefonbeszélgetésekből komponált groteszk története a közelmúlt legismertebb magyar tragikomédiáinak egyike (benne az öregek szerelmi háromszögének érdes lírájával). Meglehetősen szigorú (s ma már nem különösebben újszerű) dramaturgiája erős, jól instruált színészi karaktereket és poétikusan praktikus térképzést igényel. Ez esetben az előbbi feltétel részben, középfokon teljesült, az utóbbi hellyel-közzel, összességében alapfokon.

Pálos Zsuzsa és Papp János (fotó: Aradszki Zoltán)

Szitás Barbara rendező finom, ódon (sőt a hely szelleméhez illően muzeális) színpadképpel környezte a mozaikos játékot (látvány: Balázs Krisztián, díszlet és jelmez: Szitás Bernadett), s olyan eredeti lelemények dicsérik, mint Egérke elrejtése egy komód mögé: mintha csak egy szerény lyuk lenne a társbérlők albérlőjének hajléka (aminthogy az is). A híres-neves (a testvérek által mindvégig vitatott tartalmú, jelentésű) fényképet, a "Szolnok megye szépei" Szkalla lányok hajdani fényképét hanggal (a nővérek susogó emlékezést egymásba öltő hangfelvételével) elégikusan fotografálja.

Másfelől durva megoldások (azaz megoldatlanságok) riasztanak. A szimultán térben a telefonkészülékeket, írószerszámokat nem használó beszélgetőknek, levelezőknek tilos szemkontaktust teremteniük, hiszen sokáig legtöbbször az éterbe s nem közvetlenül egymáshoz szólnak. Ezt ki betartja, ki nem, mikor hogy - súlyos viszonyzavarokat, tér/idő-káoszt kiváltva. A második részre a színpad közepének kiürítése torz jelzésességet hasít a mikrorealista enteriőrbe (a szereplők alkalmanként a "földre" kényszerülnek telepedni stb.), Orbánné berángat egy vécécsészét a Csermlényi Viktornak készített, majd féltékenységi mérgében az öblítőbe hajigált ötven fánk megsemmisítése kedvéért (s persze csak szimbolikusan húzza le a gömböcskéket). Meghökkentő módon a mű végén Szitás egyszerűen kilépteti, kisétáltatja tolókocsijából a továbbra is béna Gizát (még a szoros, divatos lábbelitől való kéjes szabadulás képtelen szertartására is lehetőséget biztosít): e színpadképben nem tudja másképp prezentálni a nővér váratlan hazalátogatását a Csatárka utcába.

A sok kis játékszervezési hibából számosat ki lehetne küszöbölni. Giza például nem köszönhetné meg magyarul (voltaképp az Örkény-szövegen kívüli udvariassággal) a Schwester (Farkas Zita) segítségét, hiszen jómódú (felső ötszáz) fia, a "disszidens" Misi előkelő német házában tilos magyar vendéget fogadni, pláne magyar ápolónőt alkalmazni. Egy "félre"-Danke viszont rögvest jellemezne, miliőt teremtene. A színészi magárahagyottság is orvosolandó, hogy a társtalan, kényszerű ismétlések ne harapózzanak el ennyire.

Borbáth Ottília (fotó: Aradszki Zoltán)

Rokonszenves, érdekes összetételű ("menet közben" is alaposan változó) színészcsapat szerveződött az előadáshoz. Az 1980-as évek kecskeméti színházának vezető karakterekre szerződtetett három egykori fiatal színésznője, a Madách Színház jó három évtizeddel ezelőtti, pályakezdő hősszínésze, a József Attila Színház, majd a Vidám Színpad dívája lép fel többek között. A színésztársadalom ma is megbecsült tagjai, akiknek útja azonban az előadóművészet, a szinkronszínészet, a kisebb, alkalmi feladatokra szerződés felé kanyarodott. Némiképp olyanok - bántódás ne essék -, mint Csermlényi Viktor, a tíz éve még világhódító, mára mellőzött darabbeli operaénekes. Szerencsére az új, kedves játszóhely nem az a külvárosi "hodály", amely dalnoki alkonyán a testes operistának jut ki. Fénykör indokoltan övezi, taps őszintén honorálja a Macskajáték művészeit, bár mindegyikük jobb magában, mint az összjátékban.

Andresz Kati olykor (egyik jelenete során az illegetett fekete-ezüst jelmez segítségével is) ironikusan görögdráma-hősnőnek stilizálja a lompos Orbánnét. Ezzel a megemelő karikírozással is nyert ügye lenne, de egy sor hangsúlytanulmányról szintúgy gondoskodik a szájára lakatot nem tevő főszereplő jellemzéséhez. Mer prolit keverni a polgárihoz, rögtönző kis effektet a kimunkált nagyszabásúhoz. Borbáth Ottília eleganciából, distinkciókból, szünetekből építi Giza egyre inkább befelé néző egyéniségét. Míg az egyébként zeneszerető, zeneértő Erzsi tobzódik az élet falsaiban, Borbáth-Giza színtiszta dallam. Fabó Györgyi csillagpor Paulaként talán az első színésznő, aki e szerepet számító-csábító allűrök nélkül, majdnem szívjóságból és második gyermekségből igyekszik megalkotni. (De vajh miért adtak Paulára, a divathölgyre ily kecstelen, lapos, fűzős félcipőt, mikor ez a szöveg logikájának is ellentmond?)

Fabó Györgyi és Andresz Kati (fotó: Aradszki Zoltán)

Papp János lassan jön elő a farbával, hogy aztán a kulcsjelenetekre igazán belemedvésedjen a nagyevő deres donhuan figurájába. Valamennyi főalak megformálója jóval fiatalabb a kívántnál (az ifjítás nem zavaró, de nincs is hozzá koncepció), Pálos Zsuzsát viszont komoly lecke elé állítja az ősöreg Csermlényi mama, Cs. Bruckner Adelaida. Kicsit rábiceg a botozó járásra, s hosszú őszes szőke hajzatát küldi harcba: mintha még mindig az Operaházban lépne színre a matróna énekesnő, a nyugdíjas kisfiacskáját babusgató anya. Gyebnár Csekka az összes picurkázó hang- és gesztuskonvenciót felpakolta Egérkére - amikor visszavesz belőle, akkor (Andresz és Borbáth oldalán, a lezárás előtt) megnyerő. Pintér Gábor (Józsi) a kilúgozottság szolidaritásával oldja meg az altató átadásának epizódját (az orvos vőtől az öngyilkosságra elszánt Anyuka, Orbánné placebót kap csupán, nem is lesz nagy a baj), Szitás Barbara a munkamegszállott Ilus eleinte roppant hamis hangjait tisztítja le lassan: ennek az egy szem, mára középkorú lánygyermeknek sem lehetett könnyű Anyuka árnyékában. Végül is a bemutató asszimilálja nem kevés fogyatékosságát: rendezői emléket ugyan nem hagy - színészit igen.

TARJÁN TAMÁS