Amikor elõször szerettem volna idõpontot egyeztetni veled, azt kérted: mindenképpen várjuk meg a Fõvárosi Önkormányzat döntését az Örkény Színházról. Mostanra megszületett a pozitív határozat: a Közgyûlés új költségvetést szavazott meg a színháznak. Eddig is roppant kevés pénzbõl gazdálkodhattatok; miért csak most került terítékre a kérdés?

A mostani évadra váltunk működésképtelenné. Az elmúlt három évben nagyjából 30 milliós elvonás esett ránk, és ez a padlóra küldött bennünket. Financiálisan még ma is a Madách Színház fiókintézményeként működünk, ami azt jelenti: ugyanazt az alacsony támogatást kapjuk, ami a szórakoztató színháznak jár. Emiatt aztán a legrosszabbul dotált művészszínház vagyunk; az utánunk következő legszegényebb is kétszer annyi, nézőszám szerint négyszer annyi pénzzel gazdálkodik, mint mi. Jobb lenne nem a szegénységben elsőnek lenni - bár van valami dac bennünk emiatt, de büszkeségnek azért nem mondanám. Szóval, a szponzori pénzeknek is köszönhetően az utóbbi évig a felszínen tudtunk maradni, de két éve és tavaly is már jeleznem kellett a fővárosnak, hogy ellehetetlenülünk, ha így megy tovább. Így ment tovább, és idén már csak arról szólt minden, hogy elhajtsuk a partig valahogy a csónakot, ezer résen dőlt be a víz. A Főváros szerencsére megértette - ami jó: politikai konszenzussal -, hogy ha nem lép, akkor az Örkény Színház elsüllyed. Kompenzálták az elvonást, és további 20 millió forintos támogatást nyújtanak. Ez nagyjából az inflációt téríti meg. Most tehát ott tartunk, ahol hét éve kezdtük: mi vagyunk a legszegényebbek, de ezzel ki lehet húzni addig, amíg egyszer talán tényleg önállósul a színházunk. Ha a Főváros elutasító döntést hozott volna, le kellett volna mondanom. Nem sértettségből, hanem mert lehetetlen lett volna folytatni. Két kiút kínálkozhatott volna: bezárni a színházat, vagy visszatérni a bulvárhoz. Egyikben sem működtem volna közre. A mennyiségileg mérhető feladatainkat egyébként teljesítettük még az utóbbi évben is (ami a megszorítások miatt a legnehezebb volt): az előadások nézőszáma tartósan 80-90% közötti, tartottunk négy bemutatót, és 210 körüli az éves előadásszámunk (180 a kötelező). A végén a színészek egyes előadásokban fél pénzért dolgoztak, mások ingyen, egyszereplős előadást is csináltunk, és lemondtunk díszletekről, illetve egy bemutatóról is, a bevétel kedvéért felborítottuk a józan műsortervet, koptattuk a repertoárt - rémes év volt. Mégis, volt valami, ami felejthetetlenné tette: a zokszó hiánya. Volt egy társulati ülés. Gázsicsökkentés? Tizenöt tagú társulatban tizenöt kéz a levegőben: lehet. Próbadíjfelezés? Igen. Műsorrend szétzilálása, egyes darabok szüneteltetése, mások túljátszása? Igen. Jobb lett volna ezt a szavazást megúszni, de arra az estére mindig meleg szívtájékkal fogok emlékezni.

(fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A végleges megoldás mégis a Madáchról való teljes leválás volna, nem?

Támogatás szempontjából nyilván, hiszen saját jogon jobb helyzetbe kerülnénk. Az önállóság viszont további évi 50 millióba kerülne. Az kerülne ennyibe, hogy a leválás után saját gazdasági apparátusunk legyen (amit a törvény túl nagynak ír elő kötelezően), saját műszaki bázisunk, minimális műhelyeink, ezekhez helyiségeket béreljünk és szereljünk föl - vagy hogy mindezt szolgáltatásként megvásároljuk. A leválást már csak a sokat emlegetett színházi struktúraváltás oldhatná meg, ha rendbe tenné a színházi pénzosztás abszurd aránytalanságait.

Amikor szűk négy éve beszélgettünk, azt mondtad: "fenn vagyunk a startvonalon, most jön a neheze". Most már - szakmai értelemben legalábbis - a "könnyebbje" van soron?

Hét évvel ezelőtt azt gondoltam: körülbelül öt-hét év kell ahhoz, amíg a színjátszásunk tőlünk telhetően egységes lesz, kialakul valamiféle hangunk - tehát olyan színvonalon tudunk megszólalni, hogy már azzal foglalkozhatunk, ami igazán érdekel. Azzal, hogy van-e közös mondanivalónk, melyikünknek mit kellene éppen játszani, és így tovább. Ez négy-öt év alatt megvalósult. Összeértünk, feloldódtak a gátlások, s így minden színész a tehetsége optimumán tud dolgozni. Társulat van, ezt tisztán érezzük mi is, a nézőink is. Sokat is dolgoztunk; valamivel többet, mint a színházak átlagában szokás. De "könnyebbje" sosincs; a kérdés most az: tudunk-e folyamatosan olyan előadásokat csinálni, amelyek hozzászólnak a körülöttünk lévő világhoz, szakmailag is jók, a közönségnek is kellenek. Nagyon elégedett mondatokat ne várj tőlem.

A színház értékelésében fontos határvonal lehetett, amikortól már nem az "ahhoz képest" volt a fő szempont (a Madáchhoz képest, a korábbi Madách Kamarához képest, a bulvárhoz képest), hanem már saját jogon bíráltattatok el. Mikortól érezted ezt a váltást?

A visszajelzések alapján azt kellene mondanom, hogy egy-másfél évvel ezelőtt, hiszen a Finito volt az első olyan bemutatónk, amelyet a közönség is nagyon szeret, a kritika is elismer, és sok díjat is kapott. De belülről ez nem így van: az átmenet folyamatosan zajlott, évadonként voltak minőségi elmozdulások: a Jelenetek egy kivégzésből című előadástól kezdve a Borisz Godunovon, a két Ionesco-egyfelvonásoson, a Piszkavason és Az arab éjszakán át a Sirályig és az Odüsszeusz Toursig. Ezek eredménye mind benne van nemcsak a Finitóban, hanem az Apátlanulban is. Nagyon kellettek az ilyen munkák ahhoz, hogy mára nyitottabb és formakészebb lett a társulat, mint kezdetben volt.

Szeretném, ha sorra vennénk néhány célkitűzésedet: mi az, ami terveidnek megfelelően alakult, és mi az, ami nehezebben változtatható meg, mint számítottál rá. Fontos feladatodnak tekintetted, hogy a társulatot - a színészektől a műszakig - sokkal odaadóbbá, fegyelmezettebbé kell formálni. Ez akkor rendben van, ugye?

Igen. Óriási erő, amikor az emberek fontosnak kezdik érezni, amit együtt csinálunk; fegyelmező és hajtóerő. Nálunk mindenki elég kis pénzért dolgozik - a művészek nincsenek állományban, hanem vállalkozóként kapják a gázsit, a műszaki dolgozóknál sem volt négy éve fizetésemelés -, a Nyugat-előadásunk mégis úgy jött létre, hogy fél pénzért, de néha ingyen próbáltunk, és ettől semmivel nem volt kevesebb vagy kelletlenebb próba, mint máskor.

És hol tart a közönség formálása? Mit lehet tudni a Madách Kamara régi és az Örkény István Színház új nézőinek arányáról, azaz mennyire sikerült megtartani a korábbi nézőket, illetve növelni az újonnan odavonzott rétegeket?

Pontos adatok három évvel ez előttről vannak, akkor kutattuk legutóbb a közönség összetételét: az arány 65% : 35% volt a régi nézők javára; ez ma 60% : 40% körül lehet. Nagyon fontos, hogy szép számban és tartósan meggyőztük a régi Madách Kamara nézőit, hogy továbbra is érdemes idejárni. Az újak is kitartóan jönnek. A pártoló tagok között egy szűkebb rajongói tábor is kialakult - talán kétszázan lehetnek -, ők minden előadásunkat többször is megnézik. Most már lehet építeni arra, hogy van az Örkénynek közönsége. Kíváncsi és nyitott: elfogadja, de legalábbis lenyeli tőlünk a bukást is, és nem gondolja, hogy akkor ide se jövök többet. Ez egyértelműen a legutóbbi időszak eredménye; a Borisz Godunov vagy az Odüsszeusz Tours felháborodottan távozó nézői többnyire végleg elpártoltak tőlünk, de a szélesebb körben nem kedvelt Az arab éjszakának már kis tábora lett, és a Szibéria transz vagy a Búvárszínház nézői is általában visszajönnek újra.

Nyilván vannak olyan előadások, amelyeknél előre tudni lehet, hogy provokatívan fognak hatni. A Szibéria transz viszont maximálisan közönségbarát darab hagyományos és - mondjuk - a közepesnél nem gyengébb előadása volt, amelyben kiváló színészi alakításokat is láthattunk. Itt, gondolom, váratlanul ért a bukás.

Így van. Ez lett az a bemutató, amelyik a legmerevebb elutasítást váltotta ki a hét évünk alatt; egyszerűen nem lehetett rá behozni a nézőket. És bár a rendezővel, Guelmino Sándorral együtt tisztában vagyunk az előadás hibáival is, ennek az utálatnak nem találtuk a nyitját. Egyre inkább úgy látom: a színházban előre semminek nem számítható ki a fogadtatása, hacsak nem eleve arra figyelsz, hogy mindenképpen bejöjjön a néző. Ennél ártalmasabb, veszélyesebb hozzáállás viszont nincs. Ez a vég, lemondani arról, amiben kockázat lehet. A Nyugat-előadásunk ezzel az Ignotusidézettel kezdődik: "A művésznek csak egy kötelessége van a közönség iránt: nem törődni a közönséggel. Akkor tiszteli meg, ha nem hajol meg előtte. Sem a közönség, sem az állam, sem senki a világon nem diktálhat, nem szabhatja meg, mit hogyan írjon." Azért kezdődik így az előadás, mert irigylem ezeket a mondatokat, és jólesik őket színpadról hallani - de persze ez teória. A praxisban már nem igaz, amit állítanak, valójában a Nyugatnál sem volt igaz, hogy lenne az egy színházban! A Nyugat szerkesztői - számos más vitáik között - ezen is veszekedtek, mennyire legyenek "populárisak". Ám, ha egy 600-2000 példányban megjelenő folyóiratnak időről időre hangozhat is így a hitvallása, a színház soha nem teheti meg, hogy egyáltalán ne törődjön a közönséggel. Az arányok a fontosak. Én úgy gondolom - szemben azzal a sokszor hallott véleménnyel, hogy az a színház, ami tele van -, a telt ház nem kritérium. Színház az, aminek mondanivalója van, és amit néznek. Van, amikor tele van - és ezt helyes akarni -, de ha éppen nincs tele, attól még nem kell beijedni.

Ahogy végignéztem a hétéves repertoárt, azt láttam, hogy nagyon sok előadás még a bemutatása évében lekerült a műsorról. Ennek minden esetben a nézőszám volt az oka?

Igen. Ha ugyanis annyira kevés a néző, hogy az előadás a napi költségét sem hozza be, akkor le kell vennünk, az esetleges szakmai erények ellenére is. Nálunk különösen, mert mi fellépti díjért játszunk, ezért magas a napi költség. Az Örkény nagy színház, sokat játszik. Az arab éjszakát azért tudtuk vállalni elég hosszasan fél házzal, mert így is eltartotta magát. Az első tíz előadásról hangos megjegyzések és székcsapkodások között elmenekült néhány néző, a továbbiakban viszont beállt a közönsége, és műsoron maradhatott egy fontos előadás. Ismétlem, ez szegény színház, ezért mindaz, amiről most beszélünk, kötéltánc. Esztétikai szempontokat kell egy egyenletbe vennem számokkal, színészi hasznosságot kiadásokkal, a közönség alakításának vágyát bevételekkel. Ez nem inspiráló szegénység, ennek nincs romantikája.

Bár A Sárkány nem tartozott a kedvenc előadásaim közé, azt azért mégsem akarom elhinni, hogy ezt is nézők hiányában kellett pillanatok alatt levenni.

És jól is gondolod, telt házakkal ment. Ezt saját elhatározásomból vettem le, szakmai elégedetlenség okán. Eddig ezt csak a saját rendezésemmel tettem meg, a másokéról a nézők ítéltek.

Folytatva a korábbi terveid és megvalósulá suk kérdését: saját rendezői stábot akartál, akik a színháznak jellegzetes stílust, egyéni profilt kölcsönöznek.

Tagnak Dömötör András és magam mellé eddig csak Bagossy Lászlót hívtam, aki most már négy előadást rendezett nálunk, de ő nem akart ideszerződni. Komoly rendezőhiány van az országban; kevesen vannak, akiket úgy ismerek, hogy a tisztességesen lebonyolított munkán túl többet tudnak. Félek bizonytalanságba vinni egy produkciót, a társulatot. A színház nagysága eleve elriasztja azokat, akik stúdiótérben szeretnek gondolkodni. Akiket hívok, újként vagy visszatérőként, eddig szívesen jöttek, és jól meg is dolgoztatták a társulatot. A mostani évadban két fontos új munkakapcsolat jött létre. Az egyik Jurij Kordonszkijjal, akinek korábban két előadását láttam, megkerestem, elküldtem neki az összes előadásunk DVD-jét, és meghívtam Platonovot rendezni. Megismert minket, igent mondott. Jó lenne állandó kapcsolatot tartani vele, de nem fog tudni minden évben eljönni. Meg nem könnyű egy előadást karbantartani a rendező távollétében, pedig minden második Apátlanul után összeülünk, és végigelemezzük az egészet. A másik új vendégrendezőnk Gothár Péter lesz, akivel a napokban kezdjük próbálni a Mizantrópot. Bocsárdi Lászlót másfél évvel ezelőtt azzal hívtam meg, hogy szeretném, ha valamelyik görög drámát rendezné meg, mert nagyon tetszett a két korábbi görög rendezése. Arra is számítottam, hogy jót tenne a társulatnak egy görög dráma, amelynek nagyon más a gondolkodásmódja, mint amihez mi hozzászoktunk. És feltételeztem - ám mint kiderült, ebben tévedtem -, hogy a közönségnek is kell majd, ami mindennek nyomán létrejön.

Az arab éjszaka - Örkény Színház (theater. hu fotó: Ilovszky Béla)

Mire gondoltál akkor, amikor saját stílusról, egyéni hangvételről beszéltél? Egyáltalán létezhet-e ilyesmi egységesen egy repertoárszínházban? Nálunk a társulat a stílus. És egy viszonylag szigorú ízlés, ami mindenkié, és ami nem enged meg bizonyos darabokat vagy fogalmazásmódokat.

Nálunk a társulat a stílus. És egy viszonylag szigorú ízlés, ami mindenkié, és ami nem enged meg bizonyos darabokat vagy fogalmazásmódokat.

Ez jól érzékelhető. Fontos vonzereje az előadásaitoknak a játék intenzitása és koncentráltsága is. A társulat legtöbb tagja remek színészi kondícióban van, ami nemcsak a főszereplőket teszi izgalmassá, hanem magát a csapatjátékot is. A közönség a legtöbbször honorálja is mindezt: hosszú szériát ért meg mindenekelőtt a két Molnár Ferenc, a Ionesco-egyfelvonásosok, A hárpia megzabolázása, a Sirály, a Mi újság, múlt század?, a Jelenetek egy kivégzésből és a Piszkavas. Vagyis elsősorban a hagyományosabbnak mondható produkciók. Vagy bátorságon az előbb nem a színházi nyelvezet "merészségét" értetted?

De igen, azt is. De a forma frissessége mellett a színészi őszinteségre is gondoltam. A Finitóban például formai tekintetben voltunk elég bátrak, és sikeres lett az előadás, pedig ez a bemutatónk számított eddig talán a legnagyobb zsákbamacskának. Kínlódós volt a munkafolyamat is, a bemutató előtt három héttel senki nem tett volna rá két forintot, hogy sikerünk lesz vele. Az Apátlanul is bátor előadás, de teljesen más jelleggel: itt a színészek feltárulkozása a meghatározó. Nagy előrelépés a Sirályhoz képest, ahol a színészi játék még szemérmesebb és széttartóbb volt. Közös az előadásokban a feladatra koncentrálás, a pontosságra törekvés. Ezek, azaz a társulat közös vonásai tartják össze a Nyugat-előadásunkat is, itt már evidencia volt az együttesszerűség, ez is hat, nem csak a szövegek.

A múltkori beszélgetésünkben a groteszk látásmódot emelted ki mint fontos jellemzőt. Ezzel talán meg is lehetne adni az előadásaitok egyik legfontosabb vonását. Ugyanakkor a művészszínházi előadások markáns vonulatára már évtizedek óta jellemző ez a közelítésmód. Vajon kimeríthetetlenek- e a lehetőségei?

Ezen az égtájon a groteszk jelenti a reálisat. Groteszk, sőt abszurd elemekkel van tele az ország egész történelme. A politika rendszeresen visszatérő jelleggel és nagy pofával megy a falnak. És folyton ugyanannak a falnak. Számomra Az ember tragédiájában Ádám alakja a legizgalmasabb, mert ezt képezi le: mindig elrontja és mindig újrakezdi. Ez nagyon megkapó és nagyon magyar. Hogy a dolgok groteszk módon alakulnak mostanság is, napi tapasztalat, ami - megfelelő elvontsággal - megbízhatóan működtethető a színpadon is. De azt nem mondhatom, hogy kizárólag ez működteti a darabválasztást vagy az előadásainkat.

Minek alapján választasz darabot saját rendezésre?

Ez leginkább érzelmi kérdés. Olyan szövegeket keresek, amelyek felizgatnak, valahogy megérzem azt, ha kézre is állnak. De semmiképp se legyen ugyanolyan, mint ami már egyszer megvolt; például Az üvegcipő után nem szeretnék mostanában másik Molnár Ferenc-darabot rendezni, mert nem tudnék mást csinálni, mint ott. De előfordul, hogy én rendezem azt a darabot, amelyet az évad húzódarabjának tervezünk, a "kasszasikernek". A többieknek nagyobb szabadsága van, mint nekem.

Szemmel láthatólag nagyon élvezed, hogy egyszerre rendezel színházvezetőként, aki alkalmas, inspiráló feladatokat keres a társulata tagjainak, és színészként, aki - mint mondtad a múltkor - a rendezései minden egyes szerepébe beleéli magát.

A munkám talán legfontosabb része a mondatod első felében van: figyelem, ki hol tart mint színész, ki mit hív le magának, vagy ki az, aki esetleg az utóbbi időben egy helyben áll, és megpróbálom megtalálni számukra a megfelelő szerepeket, amelyek szakmailag mozgásban tartják őket. (Közben persze vágyom rá, hogy velem is törődjön valaki mint színésszel...) A másik vonatkozás, amit említesz, alkati adottság: gondolom, mindenki így működik, aki színészként rendez. A színészség a világ dolgainak átélősebb kezelését hozza magával, számomra a figurák belső viszonyainak, szándékainak a felismerése a járható út. A szerepek be-beszippantanak; a feladat tudatos része nálam az, hogy percenként visszajöjjek mindegyikből, nehogy elveszítsem az összképet. Ez a felliftezés mindig agyból történik, lefelé zsigeribb a menet.

Elő is játszol eközben?

Ha nem tudom elmondani, vagy sokáig tartana, akkor igen. De csak egy darabig. Előjátszani könnyű, de veszélyes. Nem azért, mert majd a szerepet játszó színész úgy fog csinálni, ahogy én, mert nem fog úgy csinálni, annál mindenki szuverénebb, hanem mert a színész hamar többet tud a szerepéről, mint én, a rendező. Úgy mondanám, "hosszabbat" tud róla, mint amennyit egy pillanat előjátszása igényel. Egy idő után csak beszélek a próbán, nem megyek fel a színpadra. Vagy felmegyek. Nem is tudom, nehéz erről beszélni: ez a munka belső köre, bizalmi kapcsolat, érzékeny, és mindenkivel más. Nincs szabály. Ha a színész jön rá, mi lenne jobb, az az igazi. Sokszor lepnek meg, sokat tanulok tőlük.

Nemrégiben azt mondtad: rendezőként az utóbbi időben élesebb lett a szemed és jobb a figyelmed. Azzal függhet ez össze, hogy színházvezető is vagy, még nagyobb a felelősséged, még jobban oda kell figyelni mindenre és mindenkire?

Leginkább azzal függ össze, hogy azokkal vagyok körülvéve, akikkel, és hogy sikerült kidolgoznunk egymás között az őszinteség technikáját. Ha egymást nem csapjuk be, az ember saját magát sem tudja becsapni. Ehhez kritikus szemű és éles nyelvű emberek kellenek, szerencsére a társulati tagok is és a rendezőink is ilyenek. Az a szakmai környezet, amelyben korábban dolgoztam, sokkal elnézőbb volt, mint a jelenlegi.

Például mi az, amiben máshogy működsz?

Például nem fogadom el magamtól az első ötletet...

...pedig a mondás szerint az a legjobb...

Ha tényleg, akkor visszatérek hozzá. De ehhez előzőleg az összes továbbit is mérlegelnem kell. És az is lehet, hogy jónak látszik az első ötlet is, de végül mégsem a legjobbnak. A Finitót például először nem üres színpadra és barokkos játékelemekkel előadva, hanem valóságosan sáros hátsóudvarra, valódi tárgyak közé képzeltem el. Aztán megértettem, hogy ez a szöveg példázat, egy Akárkidarab, a nyelve is csupa játék, és az egész előadást olyan rétegzettre kell építeni, mint ahány hagyomány a szövegben keveredik. Az ötlet önmagában véve azonban még kevés: nagyon meg kellett nézni, rendben lesz-e mindenféle szempontból a dolog. Mondjuk még tizenötször végigolvasni a darabot az új ötlet tükrében.

A Pál-show cím a Finitóban nyilván nem véletlen. Úgy hallottam, te játszottad volna Debreczeny Csaba szerepét, és más rendezte volna az előadást.

Tasnádi István megrendelésre, a társulatnak írta a darabot, minden szerepet az adott színészre szabva. A show-sztárt nekem írta; egy valamikori színigazgatót játszottam volna a saját nevemen, aki megvilágosodott, hogy a sok duma a művészszínházi ideállal zsákutca, és a tévében, a show-műsorokban lehet igazán szólni az emberekhez. Amikor úgy alakult, hogy én fogom rendezni a darabot - ez még az elején eldőlt, rögtön azután, hogy Bagossy nem vállalta, annak ellenére, hogy szereti a művet -, akkor kapta meg a szerepet kissé átírva Csaba. Mindenki jól járt a cserével: én nagy kedvet éreztem megrendezni, Debreczenynek pedig fontos állomás lett a pályáján ez a szerep; sokan itt vették észre, mennyire jó színész.

Így te lettél az utolsó jelenetben a Hivatalos Úr képében megérkező deus ex machina, aki fura táncmutatványával zárja a darabot. Sokan sokféleképpen értelmezték a részletet...

Meg voltam lepve, mikor Gyurcsánytáncról kezdtek beszélni, nem tudtam, miről van szó. A premier után, amikor kiderült, hogy sokan ekként értik a darab végi táncot, megkerestem ezt a videót a neten, és megállapítottam, hogy az én táncom nem is hasonlít arra, amit ott látok, így aztán nem is változtattam rajta. A mi jelenetünkben, mivel én játszom, két alak kopírozódik egymásra: az életből a társulatigazgató, akinek a színháza bajban van, súlyos pénzhiánnyal küszködik, meg a színpadi Hivatalos Úr, aki a hatóság nevében bejelenti: minden rendben lesz, gyerekek. Közben persze tudjuk, hogy a jó hír későn érkezik, mert a főhős addigra már meg van halva. Eltáncolja a balettet - sok barokk darab zárásához híven -, közben egyedül marad: mindenki kimegy a színpadról, "hagyd ezt már abba, Pali, elég a nyalásból"; de nekem muszáj befejezni a darabot, és eltáncolnom a hálatáncot, mint ahogy annak idején a Napkirálynak táncolták.

A legutóbbi előadásotokat, a Nyugat 2008- 1908-at nemcsak rendezőként és színészként, hanem szerkesztőként is jegyzed. Mik az első tapasztalataid a - nekem nagyon kedvemre való - bemutatóval kapcsolatban?

Bár még nem elemeztük a fogadtatását - csak két hete játsszuk, illetve előzőleg a Művészetek Palotájában szerepeltünk vele kétszer, ez közös produkció, ott is próbáltuk -, de azt érezzük: különösen szeretik a nézők. Ezt is kételyek között tűztük műsorra: kit érdekel majd a régi irodalmi anyag? És az első héten az évad végéig elfogytak rá a jegyek. Tartok tőle, hogy arról van szó: a nézőknek elege van abból, ami körülveszi őket: a közéletből, a hangnemből. És boldogok, hogy ami a színpadon elhangzik, az is mi vagyunk, azok a mondatok, az a hang. Mi, magya rok. Csodás anyag, valóban, és ki hitte volna, képzeld, társulatépítő ereje is van. Vágyunk hallani egymást, mindenki arra törekedett, hogy színpadon lehessen akkor is, amikor nincs szövege. Én meg egyfelől örülök, hogy ilyen népszerű az előadás - másfelől viszont nem felhőtlen a dolog. Hát ez mégiscsak egy hetven éve megszűnt irodalmi folyóirat! És olyan a hatása, mint egy kortárs magyar műnek. Ottlik azt írta a Nyugatról: "Arkangyalok összeesküvése a világ feje fölött". És ez az összeesküvés olyan ideák nevében szövődött, amik máig csak ideák. Cinkos, lelki szövetség van a nézőtér és a színpad között, hiszen a nyugatosok minden kérdése ma is kérdés.

Ebben az évadban a Vígszínházban is megfordultál rendezőként. Úgy érezted, lekötetlen energiáid vannak?

Azt nem lehetne mondani... De Marton László már évek óta hívott, hogy rendezzek náluk valamit. Most az Úrhatnám polgárral keresett meg. Ez tetszett. Érdekel, mi is a helyzet az úrhatnámsággal, mi ez a mánia a főszereplőben. Nem volt kérdés, hogy Hegedűs D. Géza játszhatja, akivel már régóta szerettem volna dolgozni. Érdekelt az új szöveg is, amivel Parti Nagy Lajos éppen akkor kezdett foglalkozni, tehát csatlakozni lehetett hozzá. Együtt találtuk ki az alapokat, hogy a darab miféle nyelven szólaljon meg - ez a csokonaizáló nyelvezet megdolgoztatja a fület és az agyat -, és hogy ne térjünk el a darab eredeti dramaturgiájától. Az is motivált, hogy ideje volt kimozdulni. Hét éve mindennap ugyanott vagyok; külföldre, vidékre nem tudok menni dolgozni, mert sokat játszom. A viszonyok ennyi idő után beállnak, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Nyitottabbá tesz, hangolja az ember érzékenységét, amikor új viszonyok között találja magát, új kapcsolatai alakulnak, új emberekre kell figyelni. Máshogy közelítünk egymáshoz azokkal a színészekkel, akikkel még nem, vagy csak régebben találkoztunk, mint azokkal, akikkel nap mint nap együtt vagyunk. Egy ilyen helyzet megmutatja, hogy mi az, amit nem tudok. És nagyon fontos az is, hogy utána, amikor az ember "hazamegy", új optikán keresztül lát rá a saját társulatára.

Az előadás számos erénye ellenére az volt a benyomásom: a kisebb színpadi terek talán jobban kézre állnak neked.

Élveztem azt a nagy teret, és egyáltalán: magát a színházat, amelyet annak idején csodás szakmai hozzáértéssel építettek meg. Az Örkény belső építészete kifejezetten rossz; amikor átalakították, mindent elkövettek, amit színpad és nézőtér viszonyában tilos elkövetni. Érzem, hogy sokat szidom az épületet, de szeretem szidni, mert fáj, hogy a huszonegynéhány évvel ezelőtti átépítésnél milyen esélyek mellett mentek el. Felszabadító élmény, amikor olyan színházban dolgozom, ahol rendben van az akusztika, és ahol a nézőtér minden helyéről látni lehet a színpadot, jó helyen vannak a lámpák, tisztességes a rálátás a színpad padlójára, és így tovább. És ez csak a dolog praktikus oldala, de a helyeknek lelkük is van, és ott jó a hely lelke. Nálunk meg rossz. Inspirált a tágasság, és nagyon szeretem az előadás díszletét, ezt a filigrán falrendszert az óriási térben előrehozva. Azt hiszem, két dolog miatt lehet az az érzésed, hogy a kisebb terek jobban kézre állnak nekem: egyrészt az Úrhatnám polgárban szándékosan kicsi a játéktér, mert ez Moličre, és Parti Nagy miatt még inkább szövegdarab, tehát előrejöttünk a nézőtérig, és a széleken is erősen leszűkítettük a színpadot. Másrészt, később, amikor már otthonosabban éreztem magam, és néhány jelenetben változtattam volna a szűkítésen, már nem lehetett, mert - és ebbe mindig beleverem az orrom - a díszlettervet a kőszínházi praxisban hónapokkal a bemutató előtt véglegesíteni kell, holott lehet, hogy a próbafolyamat közepén ért meg az ember valamit, ami a díszletre is hatással lenne. De ezt nem lehet. A rendezőnek annyi szabadsága marad, mint a gyereknek a kifestőkönyvben. Üres lap nincs, belül kell maradni a kontúron, ez feszélyez, nyomaszt, rosszul alszom tőle. Ezért van az, hogy sok rendezésemben a díszlet középen üres. Így a premier után is lehet változtatni a helyeken, és ezt megtettük az Úrhatnámban is.

A testőr - Örkény Színház (theater. h hu fotó: Ilovszky Béla)

A rendezés és a színházvezetés kérdései mellett a szerepeidet is szeretném szóba hozni, velük együtt pedig a rendezőket is, akiknek a keze alatt dolgoztál. Az előbb azt mondtad: vágysz rá, hogy törődjenek veled mint színésszel. Kikkel kapcsolatban érezted azt az utóbbi években, hogy a legjobban odafigyeltek rád, hogy alakítottak rajtad?

Ascher, Bagossy és Kordonszkij. Ascher Tamás dolgoztatott meg először komolyan A kopasz énekesnőben, aminek az eredménye nem is annyira abban az előadásban látszott, hanem később. Élesebb lett a figyelmem, mert a szövegnek számtalan lehetséges nézete van, az előadás rengeteg apró helyzetből áll, amelyeket mégis közös nevezőre kellett hozni, ami nem hogy lazítást nem enged, de elidőzést sem a pillanatokon. Bagossy mint egy konok optikus Az arab éjszakában csiszolt rajtam sokat. Itt újra kellett tanulni a színészetet. Ez az előadás is a koncentráció próbája volt mindannyiunknak; sem agyilag, sem fizikailag nem rutinszerű csak ülni szemben a közönséggel, és színpadi helyzetek, sőt mindenfajta gesztus híján megeleveníteni a történetet. Én azért is élveztem nagyon, mert az előadás találkozott az egyik saját mániámmal: a néző fantáziájába utalta a történést. Vetítés volt ez, a történetet mi csak közvetítettük, mint a filmvetítő lencséje - ezért is mondtam, hogy Bagossy optikusként dolgozott velünk -; nem a színpadon futott a film, hanem annyi kis belső vásznon, ahány néző látta. Szívügyünk volt, mind az ötünknek - pedig annyira nehéz volt, hogy minden előadást két másik előzött meg: egy szövegösszemondó és egy összpróba... Kordonszkij hatása is fontos lett: nagyon pontosan elemez, és konokul ragaszkodik ahhoz a figurához, akit az adott szereplőben lát - Trileckij darabbeli helye is kész volt a fejében. Tépázottabb embert akart, mint ahogy én eleinte gondoltam, olyat, akinek az élete csupa deficit, és ráadásul minden végérvényes veszteség a szemünk láttára éri. Kordonszkij nem nyugodott, amíg ez az orvos nem lett elég keserű, és nem lett elég plasztikus a története. És folyamatosan formál maga a társulat is; az elvárásaik, a véleményük, a beszólásaik - függetlenül attól, hogy éppen igazuk van-e vagy nem. Nélkülük nemcsak gyengébb rendező, de "előre csomagoltabb" színész is volnék. Vagyis bátortalanabb; velük viszont merek kockáztatni a színpadon, feloldódnak a gátlásaim. Néhány négyzetméterre össze vagyunk zárva, mindent tudunk egymásról. Nem vagyunk mindig jók, én sem, de bízunk egymásban. Az Apátlanul előadásán különösen lanul rá vagyunk szorítva, hogy kockáztassunk. Itt nem lehet másképp, csak az aznap esti színpadi történésekből kiindulva játszani. Nem parttalan szabadságról van szó, hanem arról a mámorító lehetőségről, hogy az ember bizonyos szigorú keretek megtartásával a partnerra és az adott pillanatra bízza magát. Ha sikerül, ez a legnagyszerűbb, ami a színpadon eddig történt velem.

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:
DÖMÖTÖR ADRIENNE