Emberléptékkel mérve, korát tekintve egészségesen fejlõdött s nagykorúsodott kulturális kínálatunk évenkénti büszkesége, a Budapesti Tavaszi Fesztivál. Mindig szeretõ légkör vette körül (habár mindenki lakva ismerszik meg igazán), pontosabban, a mûvészetkedvelõk mindig találtak rajta/ benne szeretnivalót. Joggal. Néha a tinédzser magasságát csodáltuk meg (amikor kínálatával kimagaslott környezetébõl), máskor méretein legeltettük elégedetten szemünket (amikor már-már a bõség zavarára kellett panaszkodnunk). Elfogadtuk olyannak, amilyen - ez a szeretet egyik legbiztosabb jele. Örültünk, hogy a mienk - s büszkén vettük tudomásul, hogy mások is igényt tartanak rá. Õ pedig évrõl évre térül-fordul, mindegyre új megvilágításban mutatva magát. Néha közelebbrõl, máskor szinte elérhetetlen távolságból, kiismerhetetlenül. Szerves organizmusként, elevenen, mozgékonyan. Felnõtt.

A nagy Fesztivál-család megismerte a jövevényt, immár részesül az intézményesített szeretetből, bár nem tudni, fesztivál léptékkel mérve hol tart életpályáján. Mindenesetre, népszerűsége olyan mértéket ért el, hogy nincs ok az aggodalomra. Elfogadtatott. Most tehát megint csak "rajta a sor". Hogy merjen, tudjon megújulni - közkívánatra, mindenki hasznára.

Lehet (talán kell is) játszani a tényekkel-adatokkal - s éppen, mivel játék, felelősséggel kell azt tenni. Tudni kell jókor kijátszani a kártyákat - máskor pedig nem eldobálni a lapokat. Tenni mindezt abban a szilárd meggyőződésben, hogy mindig minden: egyesélyes. Mert a tanulságok csak áttételesen érvényesíthetőek a folyamatosan-gyorsan változó körülmények között.

Leonidas Kavakos
Volt, amikor vendégművészekre kiéhezetten, a BTF lényegét a sztárparádéban láttuk. Manapság, amikor a Művészetek Palotája a fővárosi koncertélet aranykorát visszaidézően, rendszeresen gazdag kínálattal kényezteti a koncertlátogatókat, a BTF sajátos-szép színfoltként szinte beleolvad a környezetébe. Örvendetes, hogy így van - merthogy most nem oázisként rí ki a sivatagból, hanem gazdag vegetáció része. Ugyanakkor, lehetetlen nem észrevenni, hogy a kínálatban a helyszín jelentősége hihetetlenül megnőtt. A MÜPA és a többiek - mondhatnánk kis túlzással. Ebben is van persze jó; legújabb koncerttermünk mágnesként vonzza a közönséget. Az először idelátogatóknak zarándokhely, később protokollárissá válhat - és nem kevesen vannak, akik hagyják hatni magukra a megunhatatlan élményt, a terem hangzásterét, akusztikáját, s általában, a hely légkörét. Vonatkozik ez a közönségre csakúgy, mint a fellépőkre. Ténykérdés, az előadásokat illetően számszerűségben is a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem vezetett bármely más színhely előtt!

Igen ám, de ezáltal óhatatlanul leértékelődik a többi helyszín! Szerencsére, még mielőtt tudatosodhatott volna ez a tény, néhány remek produkcióval vissza lehetett billenteni a mérleg serpenyőjét! Emlékezetes "Zeneakadémia-élményt" kapott a MÜPAkedvelő, amikor a Budapesti Fesztiválzenekar egészen rendkívüli hangzást produkált. "Akkorát szólt" a magyar muzsikusok alma matere, hogy alig hittünk a fülünknek; halláskultúránk javára írható ez - vagy a különböző koncerttermekben szerzett tapasztalatok sokasága tudott "beérni" mostanra? Pinchas Steinberg vezényletével két BTF-koncert műsorán szerepelt Richard Strausstól a Hősi élet, valamint Brahms Kettősversenye, Leonidas Kavakos és Perényi Miklós szólójával. Egymás utáni napokon (egyszer pedig a fesztivál ideje előtt, korábban), úgyhogy volt rá esély, hogy a frekventáltak közé kerüljön.

Idén nem panaszkodhattak az operabarátok és a balettek kedvelői sem. Az előbbieknek magyarországi bemutatók is jutottak; kortársújdonság idehaza Tihanyi László első operája, a közelmúltban Bordeaux-ban bemutatott Anyaisten - és még a nagyszombati ünnepvárás sem akadályozott sokakat abban, hogy megtekintsék Pfitzner operája, a Palestrina szcenírozott koncertszerű előadását (a mű katalizátorként is működött; többen irigyelték azokat, akik felvállalták, hogy elmennek a szünetben...).

Az idei kínálatban örvendetesen feltűnő volt a "koprodukciók" nagy száma. Tihanyi László operáját a Bordeaux-i Opera produkciójaként hirdette a műsorfüzet, az MR Zenei Együttesek közreműködésével (a karigazgatók nevének feltüntetéséből aligha sejtheti bárki, hogy a zenekari árokban az MR Szimfonikus Zenekarának tagjai foglaltak helyet), a szerző vezényletével. Sikerült megérnünk (szerencsére nem először), hogy sztárénekesek kíséretét hazai zenekarra bízzák. Roberto Alagna Puccini-estjén Eugene Kohn vezényletével a MÁV Szimfonikus Zenekart hallhattuk, s szerencséjükre, tényleg hallhattuk őket, hiszen a vokális számok között bőségesen volt lehetőségük önálló játékra. Aki a szólista kedvéért jön a koncertre, vérmérsékletétől függően bosszankodik vagy dühöng, sokallva a mindenkori zenekari közjátékokat - ugyanakkor ebben az esetben kifejezetten hasznosnak tűnt, hogy a nemzetközi publikum megtanulhatta a sztárszólisták kíséretében kétségkívül rutinos együttes nevét. (Ugyancsak a MÁV Szimfonikus Zenekar vállalt részt abból a szcenírozott koncertből, amelynek műsorán - az európai bemutató 50. évfordulója alkalmából - Bernstein West Side Storyja csendült fel.) A Pfitzner Palestrinája iránt érdeklődő külföldi pedig további magyar zenekarral ismerkedhetett, a Peskó Zoltán vezényelte Magyar Telekom Szimfonikus Zenekarral. Aki távolról jött, aligha sejthette: fennmaradásért küzdő, létszám- problémákkal küszködő zenekaraink a gazdagon hangszerelt művek előadásakor jelentős számú kisegítőre szorulnak.

Kocsis Zoltán
A BTF - fesztiváljellegéből adódóan - többségükben olyan produkciókat vállal fel, amelyek mindösszesen egyszer kerülnek előadásra, ez is speciális érdemei közé tartozik. (Az egyszer, illetve kevésszer műsorra tűzés kétségkívül "nem rentábilis" - a más rendező szervekkel való együttműködés lehetővé tenné, hogy a részben vagy teljességgel hazai előadók értékes-rangos produkciói a későbbiekben méltó nyilvánosságot kaphassanak).

A BTF elismertségének fokmérője, hogy milyen idegenforgalmi vonzerővel bír. A külföldiek érdeklődésére aligha lehet panasz - de ideje lenne észrevenni azt az egyedülálló lehetőséget is, hogy az idelátogatónak ez alatt az idő alatt van alkalma a magyar zenekultúrával való ismerkedésre. Tehát jogos (indokolt és hasznos) lenne, a szó nemes értelmében, az árukapcsolások hálózatának kiépítése. Gondoljunk csak bele: aki eljön (akár merő anyagi megfontolásból) egy nemzetközi híresség kedvéért, talán belekóstol a helyi specialitásokba, s evés közben jön meg az étvágy... Mert ugyan hol máshol kaphatna (hang)képet a magyar zenei életről, mint nálunk? Kétségtelen, hogy megkülönböztetett hírverést igényelne - de hát lenne mit hirdetnünk!

Külön öröm, hogy Bartók születésnapján a Nemzeti Filharmonikusok, Kocsis Zoltán vezényletével reprezentatív műsort adtak (Hegedűverseny Kelemen Barnabás szólójával, valamint A Kékszakállú herceg vára Wiedemann Bernadettel és Fried Péterrel). De bátran kellene kísérletezni a kamaraestekkel és a dalestekkel - olyan műfajokkal, amelyek hitem szerint csak azért kerültek perifériára, mert az előadási alkalmak ritkulása következtében elszoktunk tőlük. És ha már van fringe (rövid idő alatt jelentős visszhangot váltva ki), akkor lehetne szatellitként a hazai kortárs termésből is adni kínálatot. Külföldi látogatásaimkor gyakran tapasztalom, hogy határainkon túl kisebb az idegenkedés, a távolságtartás a kortárs zenétől. Még aki nem is lelkesedik érte, egy-egy esélyt gyakran megad koncerteknek vagy színpadi produkcióknak. Szimpatikus az az érdeklődés, amely nem szűk szakmai körökből, hanem társművészektől vagy értelmiségiektől érkezik. A vállalkozó kedvű külföldiek teljesebb képet kapnának arról a sok értékről, amely alkotó- és előadóművészeinknek köszönhetően a sajátunk. S amelyet újra felfedezhetnénk magunknak, ha kiderült: a messziről-jöttek megbecsüléssel kezelik.

FITTLER KATALIN

 

NKA csak logo egyszines

1