Miskolci Nemzeti Színház

Mire ez a beszámoló megjelenik, Maugli nagyjából százhuszadszor járja végig sajátos felnõtté válásának útját a Miskolci Nemzeti Színház Kamaraszínházának színpadán; kis szerencsével tehát még az évad vége elõtt - egészen kivételes vidéki szériaként - sor kerülhet a Dés László-Geszti Péter-Békés Pál-musical százhuszonötödik elõadására, amely Krámer György rendezésében 2004- tõl van mûsoron.

A dzsungel könyve az ősbemutató színhelyének előadás- és nézőszáma alapján minden idők legsikeresebb magyar musicaljének számít: a Pesti Színházban tizenkét éve játsszák folyamatosan, eddig több mint hétszáz előadást ért meg, és legalább 420 ezer néző látta. A Hegedűs D. Géza által rendezett 1996-os ősbemutatót követően a darabot egyre több vidéki és határainkon túli társulat is színre vitte, és mindenhol sikert aratott, akár az eredeti színpadi változathoz hűségesebb, akár egyedibb színeket is felvonultató előadásról volt szó (mint például néhány éve az Újvidéki Művészeti Akadémia Puskás Zoltán rendezte produkciója, amely egy modern nagyváros határában fekvő grundot választott helyszínéül).

Mielőtt azonban kimondanánk: ez az a mű, amelyet valószínűleg el sem lehet rontani, érdemes tudatosítani magunkban, hogy kijelentésünk csak féligazságot tartalmazna. Hiszen ha a színház azt tartja igazi sikernek - s van-e igényes társulat, amely ne így gondolkodna? -, amikor produkciója kedvező fogadtatásra talál mind a nézőknél, mind a szakmai megítélés szempontjából, már nehezebbnek látszik a feladat. Az igen népszerű alapanyag ugyanis könnyen csábíthat leegyszerűsítő, kényelmes színpadi megvalósításra, mondván: a kedves figurák, a szöveg humora, a slágerré vált zeneszámok önmagukban is elviszik az előadást; ráadásul a szerzők le is védették az ősbemutatón előadott változatot, ami jó eséllyel ugyancsak nem inspirál a mű alkotó jellegű megközelítésére. A miskolci előadással kapcsolatban azonban kétség sem fér hozzá: a színházcsinálásnak itt nem ezt a könnyebb útját választották; a produkció színvonalas csapatmunka eredményét mutatja, s az évek alatt az előadás nemcsak hogy nem vesztett a lendületéből, hanem - egy korábbi videofelvételen látott részlet alapján - újabb árnyalatokkal tovább is gazdagodott. De mielőtt további szó esnék az előadásról, említtessenek meg az alapmű sikerének összetevői is.

Szegedi Dezső és Németi Gyöngyi

Kipling XIX. század végi novellafüzére (amely a Nobel-díjat is meghozta az író számára) gyönyörű történeteket tartalmaz, amelyek azonban eredetileg felnőttekhez szólnak. Különböző műfajú átdolgozásai viszont - nyilván elsősorban etológiai értékkel megírt állatszereplői miatt - már az ifjabb korosztályokat célozzák meg. (Az író neve a szóban forgó musical színlapjain egyébként helyet sem kap; ő még nem sejthette: a halhatatlanság kevés, mellé szerzői jogi szemfülesség is szükségeltetik. Más kérdés, hogy az átdolgozóknak meg éppen ez a szerencséjük...) Békés Pál színpadi átirata egyaránt szól gyerekeknek és ifjú lelkületű felnőtteknek, s legfőbb értéke, hogy cukormáztól-szentimentalizmustól mentes formában, humorral teli megértéssel beszél az állati és emberi falkalét örök kérdéseiről: összetartozásról, kitaszítottságról, magányról, életről és halálról. Dés László vállaltan eklektikus zenéje hozzájárul a szereplők, helyzetek jellemzéséhez; a dalbetétek melodikusak és karakteresek, s - bár születési korukban divatos könnyűzenei stílusokat képviselnek - vannak olyan erősek és sokrétűek, valamint viszonyulnak olyan ironikusan a tágabban vett zenei környezetükhöz, hogy időtállóak maradjanak. Geszti Péter könnyed verselésű dalszövegei (és további sorai) igényes humorukkal, nyelvi leleményeikkel fokozzák zene és próza együttes hatását.

Krámer György koreográfus-rendezőnek már több előtanulmánya is volt A dzsungel könyve-témában, mielőtt a miskolci előadást színpadra állította volna: Székesfehérváron ő koreografálta, Veszprémben és Nyíregyházán pedig már megrendezte a darabot. Munkájának fő erőssége Miskolcon is a látványos koreográfia, amely fontos részt vállal a szereplők közötti szituációk lebonyolításában. A látvány másik meghatározója Endresz Ágnes jelmezvilága, amely nem öltözteti állatoknak a szereplőket, de sok szellemes, stilizáló ötlettel utal bundára, bőrre, tollakra és személyiségjegyekre (nemegyszer szemet gyönyörködtető módon: különösen látványos Sir Kán és Ká öltözete). De a szereplőknek nemcsak a külső megjelenése, hanem a mozgásrendszere is egyszerre idézi az állat- és az embervilágot. Az előadás legemlékezetesebb jelensége a Szegedi Dezső megformálta Balu; a színész a szerep nevettetésre játszó sémáit elkerülve komótosan bölcs, nagypapásan szeretetteli figurát alakít. Chajnóczki Balázs Mauglija is kedves, szeretetre méltó színpadi jelenség, jól eltalált figura továbbá Homonai István Kája. Hogy a karakteresebb alakításokkal szemben Bagira (Varga Andrea), Csil (Szirbik Bernadett) vagy a Varázsló (Osváth Tibor) halványabb fifigurái az előadásnak, az láthatóan nemcsak a színészeken, hanem a nekik jutó koreográfiai és rendezői ötletek szűkösségén is múlik. A gyerekekkel kiegészülő tánckar munkája viszont - a koreográfusi figyelem középpontjában állva - vonzó összetevője a felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt színvonalas szórakozást kínáló előadásnak.

DÖMÖTÖR ADRIENNE