(Májusban a Mai Manó Házban a 84 éves, Bostonban élõ Kálmán Bélának nyílt kiállítása, akinek fotói friss szemmel, meghökkentõ képi asszociációkkal reagálnak a ma kérdéseire, s aki valaha a legelismertebb színházi fotósok egyike volt az ötvenes évek Budapestjén. Munkásságának elismeréseként a Magyar Köztársaság Középkeresztje kitüntetést vehette át Göncz Árpád köztársasági elnöktõl 2000-ben. Máté Lajos Samesz voltam a Mûvész Színházban címû, a Criticai Lapok Alapítvány gondozásában megjelent naplója ürügyén kerültünk kapcsolatba, s kíváncsivá tett, õ hogyan emlékszik vissza arra a hajdani hõskorszakra.)

Hogyan lett színházi fotós?

Május elsején, 1945-ben nyitottam meg a Kálmán Fotót. Miután már a háború előtt is csináltam színházi képeket, végigjártam a színházakat. Mondtam, hogy most már önálló vagyok, engedélyezzék, hogy fotózhassak. A legelső, akit megkerestem, Várkonyi Zoli volt, akit még a háború előtti időkben fényképeztem, például mint IV. Henriket. A feleségéről, Szemere Veráról is én csináltam az első fotókat. Azzal a föltétellel kaptam aztán engedélyt, hogy ingyen adom a színház előcsarnokába kitett felvételeket. Minden más formáért, reklámért, plakátért, hirdetésért stb. fizetnek. Ez így mindkettőnknek jó volt. A Nemzeti igazgatójához, Major Tamáshoz is elmentem. Ő jól feküdt kommunista vonalon. Várkonyi inkább szocialista volt. De abban az időben még a kommunisták meg a szocialisták jól megfértek egymással.

Hogyan emlékszik a Művész Színház születésére?

A Művész Színház úgy jött létre, hogy a művészeti kamara engedélyt adott gróf Károlyi Istvánnak, hogy támogassa barátjának, Várkonyi Zoltánnak a színházát. Gróf Károlyi István azzal a föltétellel adott pénzt a színháznak, hogy Várkonyi mindent megbeszél vele. Ez így is történt. Ez a triumvirátus aztán, Károlyi István, Várkonyi Zoltán, és azt hiszem, Fábri Zoltán, rendkívül jó koalíció volt. Mígnem 1949-ben kezdték elfűrészelni a magánszektort. Csoda volt, hogy Várkonyit egyelőre még hagyták működni.

Várkonyi beleszólt, hogy melyik képek kerüljenek ki?

Csak annyit mondott Várkonyi, hogy ezek jók - ezek nem jók. Ő volt a kuncsaft, én voltam az eladó. Nagyon jó szeme volt ahhoz, hogy mi jó és mi nem. Fábri soha nem szólt bele semmibe.

A színházi fotósnak volt becsülete akkortájt?

Abszolút nem volt presztízse. A premier napjára készültek el a képek, amikor mindenki nagyon izgatott volt, nem lehetett zavarni. A következő este aztán mentem öltözőről öltözőre, hogy megmutassam a levelezőlap nagyságú képeket. Apáthi például, aki Várkonyi mellett a Művész Színház meghatározó rendezője-színésze volt, soha nem vett. Soha. Idővel már be sem kopogtam az öltözőjébe. Somló Pista mindig egyet vett. Sennyei kettőt-hármat. Gyorsan átlapozta, és körülbelül a tíz százalékát kiválasztotta. Tolnay Klári minden képet megvett.

Hogyan készültek akkoriban a színházi fotók?

Ezek mind beállított képek voltak. Mi, fotósok a főpróbán együtt néztük meg a darabot. Én mindig a sor szélére ültem. Közben ki-ki följegyezte azt a részt, azt a mondatot, amit majd fotózni akar. A próba után a színészek visszajöttek a színpadra, mi meg Apáthinak mondtuk, hogy legyen szíves akkor ezt és ezt a jelenetet beállítani. És akkor ő betette magát meg a többi színészt abba a modorba. Mi meghatároztuk, kit akarunk lefényképezni, Apáthi pedig kiválasztotta a pózt. Wellesz Ella mindenkit lefotózott, és este már el is adta a képeit.

Hogyan viselkedtek a színészek?

Nyűgösek voltak, hisz a próba után már mentek volna haza.

Elfogadták a beállításokat?

Én mindig csodáltam, hogy rögtön beugrottak abba a képbe, amikor mondtuk, hogy mi volt ott a szöveg. A főpróbára már annyira össze voltak szokva a szerepükkel, hogy minden mondatról tudták, mi volt ott.

Kialakult valami személyes kapcsolat a színészekkel?

Nem nagyon. Másfajta élet volt az övék. Ők éjszakai emberek voltak, az előadás után vacsoráztak, fönn voltak még két-három órát, nekem meg reggel hétkor kellett kelnem. Leggyakrabban a Tarján étterembe jártak, a Royal Hotellel szemben, a körúton. Divatos étterem volt. De én nem nagyon barátkoztam egyik színésszel sem.

Voltak kedvencei?

Tolnay Klári, például. Fölöltöztették A hattyú jelmezébe, színlapra kellett. Az akkori nyomda nem tudta a kicsi képeket fölnagyítani, így nekem kellett 18×24-es filmre dolgozni. Ahogy ott ült Tolnay a liliommal a fején, hófehér ruhában, olyan csodálatosan szép volt, hogy teljesen odavoltam tőle. "Kálmánkám, ez nem én vagyok, ez a szerep!" - nevetett. Olyan kedves volt. Nagyon szép lett a kép. Akinek csak megmutattam, mind szerelmes lett Tolnayba. Én láttam a Három nővért Dajka Margittal, Mezey Máriával, Gombaszögi Fridával. Gombaszögi Frida Miklós Andornak volt a felesége. Miklós Andor tulajdona volt a Pesti Napló, Az Est és a Magyarország. Három lap, reggel, délben, este. A három legjobb újság. Beleszeretett ebbe a Gombaszögi Fridába, elvette felségül, gyerekeik lettek. Aztán Gombaszögi Fridát egy merénylő arcul lőtte. Szerencsére élve maradt, de ettől kezdve sohasem engedte fényképezni a bal arcát. Mezey Mária volt a leghisztérikusabb színésznő. De voltak hullámai, amikor összevissza csókolt: "Kálmánkám így, Kálmánkám úgy!"

Milyen technikai fölszerelése volt akkor egy fotósnak?

Az állványt a fotós vitte, és a gépet is. Amúgy pedig a színházi fények maradtak, illetve ha az első felvonásban más volt, mint a másodikban, akkor valaki megkérdezte, hogy kész vagyunk-e az első felvonással, és aztán átállította.

És előre készültek a fotósok? Elolvasták a darabot?

Nem olvasta senki sem a darabot, arra nem volt idő. És nem is voltak a színházakban hajlandóak ennyire bevonni a fényképészeket. Másképp volt a filmgyári  standfotóssal, hisz neki minden jelenetet le kellett fényképeznie.

Lehetett válogatni a színházi munkák közt?

Az ember soha nem válogatott, hogy kit-mit szeretne, még ha néha elő is fordult, hogy valakit mégsem. A Nemzeti Színházban volt olyan feladat is, hogy minden karaktert külön-külön le kellett fényképezni egy kis szobában. A történeti hűség miatt, hogy megmaradjon, hogyan nézett ki egy-egy szereplő. Főleg a kosztümje és a maszkja volt fontos. Lassanként minden színháznak fényképeztem, összesen tizenkettőnek. Az én színházi fotóim mások voltak, mint a többieké. Ezt nagyon szerették. Magyar Bálint, a Nemzeti akkori igazgatója szinte látatlanban aláírta a csekkeket. Volt olyan, hogy három fotópróbára is mentem egy nap. Ilyenkor persze végigültem és -fotóztam mind a hármat. Az első tízkor, a következő egykor, az utolsó ötkor kezdődött, így tudtam valamennyire elmenni. Estére azonban hulla fáradtan értem haza. Közben a Kálmán Fotó üzlet is dolgozott, Mező Sanyi asszisztensem irányításával. Ő hasonló stílusban tudott a kuncsaftokról képeket csinálni, mint én. Aztán ez a stílus lett a vesztem is. Mert azt mondták, hogy a Kálmán amerikai, hollywoodi, burzsoá stílusban és világításban fotózik. Ezért aztán nem vettek föl a magyar művészeti szövetségbe, ami azzal járt, hogy nem küldhettem külföldi kiállításokra képeket.

Szokás volt a premierekre járni?

Premierre nem hívtak soha. A premier előtt elkészültek a plakátok, képek. Boldogan csináltam, mert nagyon örültem, amikor a Somlay megveregette a vállam, vagy amikor a Tőkés Anna szájon csókolt. Minden ilyen apróságnak örültem. Sennyei Vera is tündér volt, de a fényképezést utálta, mert már fiatal korában  mély ráncai voltak a szeme alatt. Pedig órákat töltött azzal, hogy elsminkelje, de végül mindig utólag kellett kiretusálni azokat. Sennyei meg Apáthi egyébként a Művész Színházban találták meg egymást, összejöttek, nagy románc alakult ki. Apáthi ugyan egy fejjel alacsonyabb volt, mint Sennyei, de ez csöppet sem zavarta őket. Apáthi is igen jó színész volt. Öblös hangja volt, erősen túlzott. Mindenkivel emberi módon bánt, nem nézett le senkit. Még a nagyon lassú Wellesz Ellát is türelmesen kibírta, miközben a színészek már alig tudták tartani a pózt.

És aztán az államosításkor mi lett a Kálmán Fotó sorsa?

Két fotós kollégám jelent meg nálam 51 decemberében, és elmondták, azzal a céllal jöttek, hogy szüntessem meg a Kálmán Fotót, csukjak be, és lépjek be a fényképész-szövetkezetbe. Ezt nagyon barátságosan mondták, de számomra a halálos ítélet volt. Olyan volt, mintha egy kolhozba léptettek volna be. Megszüntették a magánszektor fotózást, minden pesti fotóst államosítottak. Beléptettek bennünket a szövetkezetbe. Egyötödét kaptam fizetésben, amit addig a fotózással kerestem. Mindebből nagyon nehéz volt megélnem. Nőtlen voltam ugyan, de a szüleimet is én tartottam el. Úgyhogy föllázadtunk páran, Inkey, Angelo, több fizetést követeltünk. Erre aztán alapítottak egy ún. kivételes művész kategóriát, és húsz százalékkal több fizetést kaptunk. Kicsit jobb lett a helyzet. De lényegében reménytelen volt akkor az élet.

Emlékezetes pillanat volt az az Euridikében, amelyik végül a Samesz voltam a Művész Színházban című könyv borítójára került Várkonyival, Darvassal, Tolnayval?

Ez az előadás legizgalmasabb pillanata. Várkonyi bejött a kabátban, és mindenki tudta, hogy ő a halál.

A Művész Színház tényleg más volt, mint a többi?

A Művész Színház volt az élenjáró, vezető színház, jó színdarabokkal. Nehezen konkuráltak mások vele. Mindig nagyon boldogan mentem oda fotózni. Máig emlékezetes számomra például a Rettenetes szülők előadásán, amikor Gábor Miklós és Sulyok Mária közt pattanásig feszült a húr. Szinte kibírhatatlan volt a feszültség. Várkonyi minden akkor fontos külföldi és magyar szerzőt bemutatott. Thurzó Gábor író volt a dramaturg, emlékszem, nagyon szerény, fekete hajú, szemüveges, csendes ember volt, és szemben Várkonyival, aki viszont robusztus, nagy hangú. Együtt határozták meg, mit játsszanak. A Művész Színház forradalmi szerepet töltött be a 45 utáni Magyarországon, amíg a kommunisták nem vették át a hatalmat. Szabadon, sokfélét játszott. Pályafutásomban a Művész Színház örömet is jelentett, megtiszteltetést is, és természetesen pénzt is. Később kinn már nem fényképeztem színházat. De a Művész Színház a szívemben maradt.

Az interjút készítette:
LŐKÖS ILDIKÓ