Noran Könyvek Kft.

Interjúkötetének talán túlságosan is szûkszavú bevezetése szerint, Váradi Júlia azt kérdezi választott beszélgetõpartnereitõl, amire kíváncsi. És mivel születése óta nem szûnt meg kíváncsi lenni - azért is lett újságíró -, mindig, mindenkitõl van mit kérdeznie. De aki rendszeresen hallgatja beszélgetéseit a rádióban, vagy olvassa az ÉS-ben, a Magyar Narancsban, az éppen azért szegõdik a találkozókon Váradi Júlia nyomába, mert kitapasztalta, hogy riporterként mindenkor azt kérdezi, amit megbízója - az olvasó, a hallgató - tudni szeretne. Méghozzá nemcsak interjúalanyáról, aktuális beszélgetõpartnerérõl, annak személyiségérõl és életútjáról, hanem életmûvérõl, fontos és közérdekû kérdésekben mértékadó véleményérõl. Arról, hogy "Mit ír az ember?" és hogy "Hogyan nyílik a társadalom?".

A megszólaltatottak névsora nem valamiféle hivatalos vagy alternatív protokollgaléria, nem az agyonhirdetett népszerűségi és nézettségi listák függvénye, hanem az új évezred első esztendeiben tevékenykedő (főként) hazai szürkeállomány birtokosainak számbavétele. A szakma és a közmegegyezés szerint is kiemelkedő jelesek mellett megszólalnak azon ritkábban szereplő, valamilyen okból árnyékba húzódott súlyos személyiségek is, akikről szakmájuk szűkebb körén kívül sokkal kevesebbet tudnak, mint amennyit illene, kellene. Ez a szakmán kívüliség itt, egy színházi szaklapban kétszeresen aláhúzandó. Már csak azért is, mert Váradi Júlia könyvében szinte nincs is szó Thália birodalmáról és annak reprezentánsairól, mégis, vagy talán éppen ezért, fontos és kívánatos, hogy a színházértő és -szerető olvasók is közelebbi szellemi kapcsolatba kerülhessenek beszélgetőtársaival, informátoraival, az építész Janáky Istvánnal, Nagy Bálinttal, a filmes Janisch Attilával vagy a művészettörténész Jerger Krisztinával. Mostanában, a valóságshow-k kulisszái közül előráncigált álsztárok médiabeli tobzódásának idején, megkülönböztetett jelentősége van Váradi igényes válogatásának. Elsősorban azért, mert végre valaki reményteljes kísérletet tesz arra, hogy a közönség legszélesebb rétegeit is bevonja az értékek kincsestárába, meggyőzze szellemi életünk gazdagságáról. Arról, hogy a bennünket, mindannyiunkat körülvevő intellektuális légkör - irodalmunk, képzőművészetünk, sőt építészetünk is - mennyivel gazdagabb tehetségekben - és mennyivel gazdagabb lehetne alkotásokban is! -, mint ahogy azt a közvélekedés és a bulvársajtó tükrözi.

Az értékek sokoldalú megvilágítására többnyire egy adott összefüggésrendszerben kerül sor: miért nem kedvez ideológiák nélküli korunk a drámaírásnak (Eörsi István); mennyiben határozza meg a fordítás, a fordíthatóság és a nyelvben tükröződő emlékezet a kis irodalmak alkotóinak sorsát (Nádasdy Ádám, Szegedy-Maszák Mihály); hogyan bénítja meg a főváros területi és közigazgatási struktúrája - a társadalom konzervativizmusával és igénytelenségével karöltve - a többre hivatott magyar építészetet (Bojár Iván András).

A kötet 2000 és 2005 között készített beszélgetései a szó legjobb értelmében "alkalminak" is tekinthetők. Csakhogy maga az alkalom nem valamiféle protokollesemény, évforduló, hanem a téma társadalmi időszerűsége. Ötlet- és ihletadó momentum lehet a reflektorfénybe állítandó mű megszületése, bemutatása, vagy az értelmiségi körökben zajló viták. Váradi Júlia jó érzékkel követi a "levegőben" lévő, sokakat érdeklő témákat és a magasabb intellektuális szférákban, művészkörökben felvetődő elvi, elméleti problémákat is. Visszakanyarodva a bevezetőhöz: arról beszélget (és ír), amire a társadalomkutatók és a mozirajongó kamaszok is kíváncsiak. A riporter személyes érzelmi és ízlésbeli elkötelezettsége, tapasztalata csak kivételesen bukkan elő a kötetben. Például, amikor huszonéves lányának kitörő sírása figyelmezteti arra, mit mulasztott a társadalom és szülőként ő maga is a holokauszt lényegének megértetésében. Személyes problémáikról, a sorsukat meghatározó, átélt traumákról csak beszélgetőpartnerei vallanak. A katolikus szellemben nevelődött, erotikus élmények hatása alatt formálódott Páral a buddhizmushoz vezető útjáról. Ifjabb Gimes Miklós a családi örökségről és arról, milyen döbbenetes felismerés volt számára, hogy a történész-publicista mennyivel többet tud nála az édesapjáról. Látszólag nem létezik nagyobb indiszkréció annál, mint hogy valakinek az élethez és a halálhoz való viszonyát firtatja egy kívülálló. Váradi Júlia azonban oly módon követi, kutatja Nádas Péter "saját halálának" titkát, következményét, hogy általa egyetemes tapasztalatokkal és azok irodalmi metamorfózisával leszünk gazdagabbak. Bátorság kell ehhez is, de nem a kulcslukon leselkedő paparazzók pimasz, talmi merészsége, hanem az emberi lélek labirintusában és a művek esztétikumában egyaránt járatos értelmiségi empátiája és szellemi kezdeményezőkészsége.

A párbeszédeknek nemcsak a témája, felépítése, kérdezéstechnikája, de merészsége, őszintesége és mélysége is különböző. Utólag, nyomtatásban nehéz megítélni, vajon hogy lehetett volna sikeresebben "kinyitni", az elhangzottaknál őszintébb szóra bírni a szóban-képben gördülékenyen fogalmazó filmrendezőt, Herskó Jánost, izgalmasabb eszmecserére késztetni a költőként, kritikusként is jelentékeny Balla Zsófiát. Van, aki elsősorban saját művéhez kínál előzékenyen kulcsot: Závada Pál helyettünk és velünk együtt olvassa legújabb regényét. Többen, főként egy sokáig mellőzött képzőművész-generáció tagjai egy korszak konfliktusaiba avatnak be és ily módon szélesítik esztétikai látókörünket. Pengeéles logikájával, válaszai indulatos politikumával és meggyőző judíciumával a majd félszáz fős "bölcsek tanácsából" is kiugrik, kiragyog Heller Ágnes szövege. Egyetérteni azonban sem vele, sem mással nem kötelező. Váradi Júlia riporteri magatartásából hiányzik mindenfajta didaxis és agresszió. Időnként szinte kihívja, provokálja polemikus gondolatainkat, és kérdéseivel - a kapott válaszokkal együtt - muníciót nyújt a további vitákhoz. Persze ezt sem tehetné meg, ha nem lenne minden terítékre kerülő témából - filmből, fotóból, történelmi sorsfordulóból - megfelelően felkészülve. A riporter azért is nő fel partnerként a kérdezettekhez, mert nemcsak a tényeket, a fogalmakat, de a folyamatokat is remekül ismeri. (Csak a Kertész Imre-életrajz egy nem túl lényeges kitérője körül van némi zűrzavar. A Sorstalanság írója ugyanis arra utal, hogy ötödikes volt annak idején, ami akkor az első gimnáziumot jelentette. Nos, az író kortársaként tanúsíthatom, hogy aki 1930-ban született, az, ha nem vesztett évet, tizenöt évesen ötödikesként folytathatta megszakított iskolai tanulmányait, egészen az érettségivel szembesítő nyolcadik osztályig. Más kérdés, hogy mennyi ismeret fért a történelem által erőszakosan megrövidített tanévbe. Én például máig sem tanultam meg gyököt vonni.)

Említésre méltóan találóak, kifejezőek az interjúk élén szereplő címek. Portréértékű "A könyvelő típusú költőnő" (Falcsik Mari), dallamos is, szellemes is a "Csinál a búból búbabát" (Parti Nagy Lajos). Frappánsan tömör és sokatmondó "A halál tanácstalansága" a Nádas Péterrel folytatott beszélgetés élén.

Interjúkötetet, annak tartalmát, üzenetét veszélyes summázni. Elvégre nem várható el a Párizsban élő tudós-politikus Kende Pétertől, hogy ugyanúgy lássa a világot, mint a nála évtizedekkel fiatalabb, másként szocializálódott filmrendező, Fliegauf Benedek. TGM optimizmusát és Spiró György pesszimizmusát nem lehet semmiképpen sem átlagolni. Elvárható azonban, és Váradi Júlia el is várja, hogy aki megszólal riporteri magnója előtt, vállalja, hogy a szabadság és a demokrácia iránti elkötelezettséggel vizsgálja a megtett és az előttünk álló utat. Közös sorsunk mércéjének tekintse a szabadság fokát. A kirajzolódó szellemi portrék érdekességén túl elsősorban ezért fontos olvasmány a színház iránt érdeklődő művészek, értelmiségiek számára is Váradi Júlia kötete.

Földes Anna