Igényes mûsort kínált a színi mesterség mûvelõinek, a szakmédia képviselõinek a 2005-ös POSZT. Karsai György válogató - mintegy az elõzõ szezonban tapasztalt konszenzustörekvés visszahatásaképpen - ortodox liberális (a fogalom tartalma: személyes esztétikai attitûd) elveket érvényesített, többnyire következetesen. Némi általánosítással úgy fogalmazhatok: az idei POSZT a pozitív szélsõértékek fesztiválja volt.

Feltételezhető volt és célszerű, hogy a szakmai viták alaphangját a míves elemző hozzászólások adják: ez következett a válogatás karakteréből. A két felkért hozzászóló közül az egyik minden esetben tárgyszerű értékelést adott a produkcióról, a mű és az előadás összefüggéséről. A program ugyanakkor kevés nagyszínházi eseményt tartalmazott. A stúdiósodás körülményében ott rejlett két lehetséges következmény: az egyik a civil közönség felszólamlása, a másik a színházi struktúra körüli viták újralobbanása. Az utóbbinak eleve teret engedett a rendezőség, hiszen a szakmai tanácskozások sorozatába beillesztette a struktúrakonzultációt, illetve a nemzetközi fesztiválok kérdéskörét. A civil szféra bevonása - bizonyos mértékig - a szervezők meglepetésszerző szándéka lehetett.

A Fiala-tünetegyüttes

A szakmai tanácskozások bevezető napján (Euripidész: Médeia - Katona József Színház) íziben kitört a skandalum. Jordán Tamás fesztiváligazgató malíciával mutatta be Fiala Jánost, a moderátort: "János lesz a vitavezető, én azt várom tőle - részben a pezsgést, részben pedig a rendkívül találó, pontos közbekérdezéseket, miután igazából neki komoly színházi múltja nincsen, ezt ő majd el fogja mondani. Annál is alkalmasabb a moderátori szerepkörre." Egyetlen pillanatra sem mutatkozott alkalmasnak, már a legelső beavatkozása vihart kavart. A balhét ártalmatlannak tetsző helyzet váltotta ki. A felszólalók egyike felhívta a nem esztétának nevelkedett Bódis Kriszta figyelmét arra, hogy az ember démoni cselekedetei és a démonikus lény fogalma között különbség van, s ezt a Médeia-jelenség további értelmezhetősége érdekében érdemes tisztázni. Ekkor Fiala János, egy eszkimó cserzővarga színházi szűzhártyájával a szemén - azt sem igazán sejtve, miből illett volna felkészülnie - elérkezettnek látta az időt, hogy belevesse magát a fesztiválvitába, s védelmébe vegye a törékeny laikus kisebbséget. Kifejezte kinnfentesi szolidaritását a Fullajtár Andrea animális hangkitöréseit kifogásoló, s ezért mások által elmarasztalt dokumentumfilmes iránt. A bennfentesség ellenében! Úgy vélte, "aki egyszer beül megnézni a Médeiát, annak nem kell ismerni a Zsámbéki munkásságát", továbbá: "mi van akkor, ha ő [bármely nézőre vonatkozó általános alany] nem olvasta az Euripidészt, akkor mi van". Babarczy László vette fel a kesztyűt: "természetesen sokfajta befogadó van. Vannak nyitott, igazi, színházba járó befogadók, akik átadják magukat egy történetnek, akik követik az eseményeket, nevetnek, amikor nevetni kell, s ezzel nem értékelnek, hanem benne vannak a dologban. Aztán vannak a nagyon művelt és nagyon okos befogadók, akik érzik az egésznek a rezgéseit, és aztán vannak a félműveltek. Ezek a legrosszabbak, mert ezek csak egy szeletet értenek az egészből, abból aztán teóriákat produkálnak, és nem hallják meg azt, ami ott van."

Fiala János | Simarafoto

"Önök itt mindannyian színházi szakemberek. Akkor játsszanak egymásnak, ne kívánjanak közönséget és a Bódis véleményét tartsák tiszteletben" - érkezett a sommázat. A személyeskedő megjegyzéseket - a mikrofon bekapcsolatlanságára hivatkozva - nem örökítette meg az internetes jegyzőkönyv. Tény viszont, hogy a fesztiváligazgató szünet elrendelését látta jónak. Most, visszapillantva az akkor meghökkenést kiváltó eseményekre, beláthatjuk, hogy semmi megfejthetetlen ballépés nem történt. Jordán Tamás tudatosan fogadott fel avatatlan prókátort a diskurzus levezetésére: "talán kissé túllőtt a célon, hevesebben csapott bele a lecsóba, de ez volt az ő felkérése. Nyilván tudunk ezen módosítani. Ő is meg tudja szokni az itt kialakult hangnemet. Most az első alkalommal élesebbé vált ez az összecsapás a színházi szakma és Fiala János között" (Jordán).

Aligha kétséges, a fesztiváligazgató-vezérigazgató a maga színházeszménye védelmében, a maga eszközével (Fiala) üzent hadat a szerinte elburjánzott szakmaiságnak. Különös fintora a sorsnak, hogy akciójához a politikai klíma nem kedvezően alakult. A környezetében - egy köztársasági elnökválasztás kudarcának apátiáját szenvedő táborban - nem talált társakat a fennhéjázó elitariánusok megleckéztetéséhez. A másik oldalon viszont nem mutatkozott elegendő összeszedettség ahhoz, hogy két struktúravita keretében megjövendöltessék a magyar színházi élet gyökeres átalakítása.

Bezárda

A Magyar Tudományos Akadémián tavaly elkezdett, majd az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben április-májusban zajlott kerekasztalvitákat kísérelte volna meg folytatni/összegezni az a szakmai beszélgetés, amelyet a Művészetek Házában rendeztek, mindjárt a második napon. A három intézeti találkozón három alapkérdés vetődött fel: a társulati rendszer jelenét és jövőjét, a közönségrétegek, színháztípusok, illetve finanszírozási modellek viszonyát valamint azt vizsgálták, hogy miképp tehető rugalmasabbá a színházi struktúra. Most lehetőség nyílott arra, hogy a struktúraváltás liberális versenyszemléletű képviselői személyesen találkozzanak a struktúraőrzés szószólóival. Az egyik oldalon Szabó György (Trafó), Schilling Árpád és Gáspár Máté (Krétakör), a másikon Zsámbéki Gábor (Katona József Színház), Babarczy László (kaposvári Csiky Gergely Színház), a harmadikon Jordán Tamás (Nemzeti Színház) érvelt.

Szabó György és Zsámbéki Gábor | Simarafoto

A legutóbb meghirdetett öt önkormányzati fenntartású színházra - az egy Operettszínház kivételével - a székben ülő színházigazgatón kívül nem adott be más pályázatot. Miről szól ez? Hogy nincs ember, aki ezeknek az intézményeknek a vezetésében a legkisebb fantáziát látná? - tűnődnek a Krétakör Színház frontemberei, a tavaly új impulzust kapott struktúraviták generátorai. Schilling Árpád a saját generációjában is nagyon kevés olyan embert tudna megnevezni, aki alkalmas arra, hogy létrehozzon, egyben tartson, vezetni tudjon egy társulatot: "egy része a generációnknak egy kicsit lapos, egy kicsit gyáva, egy kicsit visszahúzódó, de azért van egy olyan része is, akik igenis szeretnének és keresik ezeket a felületeket, de borzasztóan nehezen találják meg."

A radikális változtatások elvárói részéről most az eredeti indítvány finomítása került napirendre. A színházbezárás helyett a befogadószínházzá alakítás igénye fogalmazódott meg. Szabó György - eurorégiós mintára - hat térségi befogadóhely létrehozását javasolta, nyomban felvetve hozzá az aggályt: a befogadó-színházi fogalommal nem biztos, hogy tisztában vagyunk. A (produkciót) befogadó struktúrában a minimális feltétel, hogy legyen próbahely. Hogyan lehet Budapesten ma próbahelyet találni? Nagyjából sehogy. Az egész struktúra nem Budapesten dől el, hanem vidéken - véli. Gáspár Máté szerint "sarkosan kellett fogalmazni ahhoz, és színházak bezárásának rémét kellett mindenkinek felvillantani ahhoz, hogy egyáltalán legyen rá valamiféle reakció". Természetesen nem akarna színházat bezárni, de a meglévő eszközöket más keretekben próbálná felhasználni: például kevesebb emberrel vagy kevesebb produkcióval, vagy ugyanazt a produkciós számot jobban terítve, több nézőhöz eljuttatva igyekeznék a rendszert hatékonyabbá tenni.

Zsámbéki Gábor előrebocsátotta, hogy a jelen struktúra mellett fog szólni, bár tudja: a pesti színházi életben a társulati rendszer papíron létező dolog - és csak szabályokban, rendeletekben kimondva létező struktúra. A züllés megfogható jegye, hogy a társulati tagként dolgozó, magukat társulati tagnak valló emberek valójában mindenfelé megpróbálnak saját művészi, de még inkább pénzügyi érdekeiknek megfelelően, bármilyen munkát elvállalni. A társulatok áltársulatok, valójában csak a gazdasági érdek tartja össze őket, illetve az a tény, hogy az összes többi megélhetési lehetőség egyszeri és esetleges, míg ez állandónak, tehát stabilabbnak és a többinél biztonságosabbnak mutatkozik. Mégis, mit lehet felhozni a társulati rendszer mellett? Azt, hogy "a színháztörténetben minden olyan előrelépés, amely történt, az mindig egy huzamosan együtt dolgozó társulat eredménye volt, esetlegesen összejött produkciók akár nagyszerűek is lehetnek, de az egész művészeti ágra lényeges hatást nem tettek, és nem tesznek. Talán ez a legfontosabb" - fogalmazott. Megjegyezte: a francia színházi életben sincs ez másként, ahol mindazok a jelentős alkotók, akik éppen kinevezést kapnak egy potens helyre, rögtön kétségbeesett erőfeszítéseket tesznek, hogy létrehozhassák az állandó társulatukat.

Gáspár Máté kifejtette: nem megszüntetni, leváltani, sóval behinteni akarják az adott színházi életet. Van aranyfedezet: művészbázis, pénz, infrastruktúra, közönség. Meg kellene próbálni kicsit kiegészíteni/modulálni, cizellálni a mai rendszert. "Ha körbenézünk, akkor azt látjuk, hogy minden, ami nem az államhoz tartozik, totálisan kicserélődött. Teljesen átalakult a struktúrája, és bizony-bizony döbbenetes pozíciókba olyan emberek kerülnek, akik versenyhelyzetben foglalták el azokat a pozíciójukat, és akik meg ottmaradtak, azok is versenyhelyzetben maradtak ott, mert ők a legkompetensebbek. Ehhez képest azt látjuk, hogy minden, ami az államhoz tartozik, lett légyen egy kórház, egy önkormányzat, egy iskola vagy egy színház, ott ezek a folyamatok nem játszódtak le: ezzel a skizofrén helyzettel nem nézünk szembe."

Nem taglalta Gáspár, de skizofrén helyzeten bizonyára azt kell értenünk, hogy elképzelése szerint a struktúra liberalizációja közpénzen menne végbe. Babarczy László ellenvetéssel élt: "mint kaposvári színházigazgató, egyáltalán nem félek attól, amit maguk akarnak, mert abból, amit maguk akarnak, abból semmi nem fog megvalósulni". A színházi irányú kulturális tevékenység sokkal nagyobb mérvű vidéken, mint amekkorának tudjuk. A mértékadó réteget adó polgári közönség a maga rétegidentitása fontos elemének tekinti, hogy színháza legyen. Ez a vidéki színházi bázisrendszer motorja, ami mind a mai napig aktívan működik: "az egyes városok önkormányzatai folyamatosan gründolnak azért, hogy saját színházuk legyen... a jelenlegi - alapvetően vidéki - színházi struktúra nem bürokratikus intézkedések nyomán jött létre, hanem valami nagyon életszerű és mély dolog eredményeképpen, annak eredményeképpen, ahogy itt az ország polgárai színházat akarnak. Ez egy olyan bázis, amit nem lehet megtámadni. Minden reformgondolkodásnak első számú követelménye az, hogy tudomásul vegye ezt a helyzetet, mert egyébként bürokratikus pusztítás." Megjegyezte továbbá, hogy egyáltalán nem gazdaságos a produkciókat egyik helyről a másikra szállítani. A dologi költségek - tehát a produkció előállításának tényleges költségei - alig teszik ki az összköltség 20%-át, a többi bérjellegű költség (a munka ára), ami a szállítások során csak növekedhet (közlekedés, szállás, pótlékok). Egy produkció utaztatása csak rendkívül különleges esetben tekinthető gazdaságosnak, általában költségesebb.

Az igazi, tartalmi struktúravita nem a hivatalos rendezvényen bontakozott ki, hanem Kárpáti Péter A negyedik kapu című darabja előadásának megbeszélésén. Elhangzott: 15-ös szériát ért el a 2004. októberi premier óta. Normális szám ez? A benne felhalmozott szellemi energiát és értéket tekintve aligha. Körülbelül 1800 ember látta. Nincs olyan jellegű támogatási rendszer ma Magyarországon, ami például a befogadószínházaknak az alapműködésen túl lehetővé tenné az ilyen konstrukcióban létrehozott előadások megvételét - mondta Regős János (Szkéné). A magyarországi helyszínek többségén - folytatta Bodolay Géza (Kecskemét) - a pénztárban (ha nagyon jók a plakátok) 25 db jegyet vesznek meg a Csárdáskirálynőre, 16-ot mondjuk az Új Zrínyiászra. Ha nincs bérlet, akkor ezeket a színházakat be lehet zárni a pangás okán. Ahol mégis telt ház van, az is 15 előadás maximum, 80 nézővel. Ha nagyon jó a szervezés, akkor 80 nézőt be lehet vinni, de 500-at nem. Jancsóék a 80-as évek elején semmi másba nem buktak bele Kecskeméten, mint hogy megszüntették a bérletrendszert. Reménytelen az úgynevezett vidéki színházakban - nem egy ilyen darabra, hanem adott esetben egy Feydeau-vígjátékra is - hosszú sorozatban eladni egyenként a jegyeket. A negyedik kapu-típusú előadások akkor mehetnek körbe az országban, ha mi, igazgatók akarjuk, ám attól, hogy megszüntetjük a struktúrát, nem fognak tudni jobban körbemenni, sőt. Ugyanis a mindenkori Derzsi János, Tóth Ildikó, és föl lehetne sorolni Magyarország egész színészpalettáját, nem fog ráérni, hogy körbejárjon Soprontól Békéscsabán át Nyíregyházáig. Az hagyján, de bizony-bizony a bérletvásárló közönség falvanként úgy működik, hogy szereti látni ugyanazokat a színészeket, akiket megismert.
A befogadószínházak is azért tudnak működni, mert van egy létező struktúra, amelyik lehetővé teszi, hogy évente egyszer - mert ne áltassuk magunkat, A negyedik kapura épp úgy egy ház van Kecskeméten, mint a Pintér Béláékra, akik már hetedik éve minden évben ott vannak nálunk - bemutatkozhassanak. De ha a Pintér Béláéknak kellene a bérletet megtölteni Kecskeméten, akkor ott be lehetne zárni a színházat. Hát ennyire egyszerű. (Tartalmi idézet - B. T.)

Eurokör

Ha hozzávesszük Bodolay gondolatához Szikora János (Szolnok) korábbi szavait, aki azt mondta, hogy a vidék alszik, vagy Babarczy Lászlóét, aki panaszkodik: nehézségei vannak abban, hogy az alternatívnak nevezett produkciók utat találjanak a közönséghez, akkor vissza kell térnünk a polgári felbuzdulás gondolatköréhez. Úgy tetszik, Babarczy illuzórikus tablót festett a vidéki polgárság színházvonzalmáról. Az nem igazán tartalmaz játékminőségi vágyelemet. A színházszeretet legyen épülettel dokumentálva, álljon az intézmény élén illusztris személy, s legyenek a társulatnak média- és partiképes tagjai, akiknek a barátsága emeli a házi rendezvények rangját. Felmérték: a város dicsősége a színház szakmai sikeressége révén egyre kevésbé növelhető, amióta az esztétikai rangra törekvő színészet kikerült a média látóköréből. Erre a mentalitásra ugyanakkor lehet nemzetközi fesztiválokat alapozni - véli a Krétakör-grémium, javasolva helyszínül mindjárt Vácot, Schilling Árpád szülőhelyét. A nemzetközi fesztiválok szükségességéről, esélyeiről, méreteiről, kategóriájáról, számáról, gyakoriságáról, bekerülési költségéről és a támogatás lehetséges forrásairól körülbelül annyi vélemény hangzott el, ahányan hozzászólásra jelentkeztek a szakmai beszélgetésen. 11-400 milliós nagyságrend, többhelyszínes budapesti lebonyolítás, vagy völgykatlan. Bárki lesz a válogató, biztosan tévedni fog. Zsámbéki Gábor - mint egyetlen uniós fesztiválszakértő - óva intett: Best Of fesztivállal ne kísérletezzenek! Ugyanő fogalmazta meg, a különböző diskurzusok szinte összefoglalásaképpen, a színi jelenkor diagnózisát: "a hatóságok a színházak kétségtelenül növekvő számával párhuzamosan nem tudnak nagyobb pénzösszegeket fordítani a kultúrára vagy éppen a színházra. Tehát vagy a megmaradó összeget osztják el több színház között, vagy pedig az összeg maga csökken. És akkor, elkezdenek álmodozni színházbezárásokról..."

Gáspár Máté | Simarafoto

Magyarországon a színházi boom töretlen/folyamatos történelmi hagyomány. Az, aki a társulatokat megszüntetve, emblematikus előadások vándoroltatásában látja megoldottnak a színház iránti igények kielégítését, közönséget von ki a rendszerből. Könnyű belátni, hányszor tudnák játszani egy-egy városban a prominens produkciót, ha mindegyik színházba el akarnák juttatni azt. A brutális ízlésterjesztésnek, annak, hogy egyszer használatos rendezők performációi cirkálnának az országban, egyedül a pénzügyérek oldalán jelentkeznék hozama, mivel a költségmegtakarítást a közönség elapadása eredményezné. "Az emberek olyan színházat néznek, amilyent kapnak" - mondja ifjonti hévvel, meghökkentően Gáspár Máté. Nem torkolják le miatta a vénebbek, talán tapasztalati tapintatból. Hajdan, a hetvenes évek végének struktúraváltó hangulatában, a természetes nemzedéki türelmetlenséget kóros személyiségjegyként igyekezett feltüntetni a színházeltartó hatalmat befolyásoló szakmai elit. A képlet megfordítása sem lenne szerencsés. Az esztétikai akarnokság gyermekkori csökevény, az értelmi fejlődés rendellenes státusa, a védelmező paternális gondnokság illúziójának anakronisztikus visszahatása. "Szabad vagyok. A szabadságom abban áll, hogy kedvemre ráigázhatom a művészetemet a világra": az infantilizmus előtüremkedése, liberális pongyolában. Fékeződjünk egy kicsit. A hirtelen előrelendült művésznek vissza kell nyújtania a karját a leragadt polgárért, ha együtt akar vele haladni: folyamatosan meg kell újítania a közönségbázisát. A színház a teremtő (innovatív) polgárság nevelkedésének (fogékonysága megőrzésének, művelődésének, szocializációjának) egyik fő színtere. A negéddel teljes műsorszolgáltatás az egyik irányból, az előzménytelen kifejezőrendszerrel operáló, fennhéjázó intellektualizmus másfelől, kiszorítja a színházból a célközönséget.

Sajnos, a POSZT szervezői nem vonják be a rendezvényekbe a színházminőség sorsának alakulása szempontjából meghatározó (döntéshozói helyzetben lévő) réteget, a színházfenntartó városok elitjét. Ezt, akár a pécsi nagyközönség hátrányára is, meg kellene tenni. Az ország színházi életének teljességét átfogó elemzések elkészítése és az innovációs programok kidolgozása kívül esik a szakműhelyek (a Céh) illetékességén. A színházi tevékenységhez tapadó értékkör szélesebb sugarú annál, hogysem azt a művészi önmegvalósulásuk érdekszögéből figyelő alkotók képesek lennének befogni a tekintetükkel. Naivitás azt gondolni, hogy a pazarlónak vélt belső struktúra átalakítása révén minőségemelkedés fog bekövetkezni. Aki eddig csalni akart és tudott, az megtalálja a lehetőséget, akármilyen paraméterek között is - mondta az egyik felszólaló. A színészet makrostruktúrája viszont nem tartozik a Céh primer érdekövezetébe, ezért az onnan évtizedek alatt elvont pénzek visszaigénylése nem is szokott szerepelni a szakmai konzultációk manifesztumaiban. A civil szféra (öntevékeny művészeti csoportok), az iskolai színházi nevelés, az egyetemi képzésbe történő (normatív) bevonás, a felnőtt közösségek támogatása - mind a magyar színházi boom hátországát biztosító tényezők volnának. Azt gondolom, a rehabilitációjuk ügyében nem elégséges a belső struktúraviták fóruma.

BALOGH TIBOR