A soproni Deszka fesztivál elsõ vagy inkább nulladik felvonása zajlott le az évad végén. A programok, a meghívott elõadók érdeklõdést keltettek, mégis sok hiányérzet maradt a résztvevõkben és a szervezõkben egyaránt. Miért jön létre egy ilyen fesztivál? A szándék persze nyilvánvaló: fogjuk össze a kortárs magyar írókat, hozzuk össze õket egymással és a színházi "méltóságokkal", hogy beszélgessenek, közelebb kerüljenek egymáshoz, s elsõsorban, hogy ne csak vaktában ítélkezzünk a kortárs magyar drámairodalom felett.

A személyes találkozások és eszmecserék sokat lendíthetnének a kortárs dráma ügyén, az írók elismertségén, segíthetné darabjaik színrekerülését, egyáltalán, a kommunikáció nagyon fontos lenne a magyar színházi életben. Nagy szükség van a kortárs drámairodalom népszerűsítésére, a színházak egymással és az írókkal való együttműködésére, és a "magyar áruk" iránti vásárlási kedv tudatos felélesztésére. Ezért szervezte meg első fesztiválját a Drámaírói Kerekasztal, hogy együttes erővel népszerűsítsék a kortárs magyar drámairodalmat a közönség, de legfőképpen a "színházcsinálók" köreiben. (Igen, sajnos szükség van erre.)

A helyzet csak látszólag egyszerű: hozzuk össze az írókat és a színházi "szakmát" (ha egyáltalán kategorizálható ilyen), vessünk fel beszélgetésre, ne adj isten vitára csábító témákat, és várjuk ki a végét, hátha mozdul valamerre a színházi emberek közötti kapcsolat. Az ötlet jó volt, a megvalósítás viszont kevésbé, s ezért csak részben okolhatók a szervezési hiányosságok. A fesztivál alapjában véve egy próba volt, hogy megtudjuk, van-e értelme lehetőséget teremteni a színházi szakmán belüli kommunikációra, érdeklődünk-e eléggé egymás iránt, akár írók, akár más színházi emberek, hajlandóak vagyunk-e meghallgatni, netán befogadni a másik véleményét, művészetét. Bennem sok kétely merült fel ezzel kapcsolatban, s azóta is, minden szakmai fórumon és vitán csak egyre erősödik bizonytalanságom. Mert legyünk őszinték, nem tudunk őszinték lenni. Nemhogy a másikkal, de még önmagunkkal sem. A "színház az egész világ" igen sokat szajkózott közhelye bántóan érvényes magára a színházi szakmára, s gyermeki lelkülettel egyre kevésbé hiszem, hogy meggyőz valaki, nem ez az általános.

Az úgynevezett szakmai beszélgetések vagy viták azért nem valósulnak meg, mert a dialógushoz egyenrangú felekre, kíváncsiságra, figyelemre és némi könnyedségre lenne szükség (bár lehet, hogy magasra teszem a mércét). Ezzel szemben jobbára monológok sora hangzik el, s a szereplők különféle meggyőződésből szólnak hozzá, vagy éppen határolódnak el a hozzászólástól. Aki szeretne megnyilvánulni, az megmondja az "őszintét", miközben tudatosnak hitt erőfeszítéseket tesz, hogy ne bántson meg senkit, vagy épp ellenkezőleg, de sokszor mindkét esetben megkerüli a konkrét véleménynyilvánítást. A kritikát megfogalmazó személyes ügyének érzi a "jó" útra térítést, és persze bebizonyítja rátermettségét és szakmai felkészültségét. Aki kapja a kritikát, eleve irtózik a helyzettől, sértettsége folytán pedig nem hajlandó befogadni a másik amúgy teljesen szubjektív véleményét, s ítélkezésnek fogja fel (nem mindig alaptalanul), ám rendszerint félrehallja azt. Sok "nem hozzászóló" kényelmes cinizmussal és konfliktuskerüléssel nyugtázza, hogy ezeknek az eszmecseréknek az égvilágon semmi értelme nincs, vagy egyszerűen csak fél attól, hogy felvállalja véleményét, s nem szégyellem bevallani, hogy ez utóbbi kategóriába tartozom magam is. Egy ilyen szakmai beszélgetésen minden biztosnak hitt identitásomat elvesztem, hiszen ki vagyok én, hogy megmondjak bármit is a másiknak, miközben tudom, hogy még sajátomnak hitt gondolatom és véleményem sem a sajátom. Mert jó magyar szokás szerint könnyebben értékelem, amit már mások is elismertek.

Évek óta tanulok a színházról, s mindig arra vágytam, hogy ehhez a művészet teremtette közösséghez tartozzam, miközben építgettem identitásomat, melynek értékét és legitimálását a színházi szakmától reméltem. Most, hogy egyre többet vesztek illúzióimból, már nem gondolom, hogy önmagamat a színházművészek kasztján belül kellene definiálnom, és már nem a valahová tartozást keresem a "szakmai berkekben". Ebben a művészeti ágban minden annyira illékony és kézzelfoghatatlan - talán nem én vagyok az egyetlen, aki nem talál magának bebiztosított pozíciót, s talán ezért vesszük annyira komolyan magunkat, a kritikákat, a szakmai beszélgetéseket. Ez persze nem "tragédia", de ha e művészetet, és minden ehhez kapcsolódó fórumot lényegéhez híven egy kicsit könnyedébben, netán játékosabban fognánk fel, s nem csak a "kielégítetlen" egónkkal lennénk elfoglalva, tudatosan nagyon sokat tehetnénk a színházművészetért és a drámairodalomért. Ehhez viszont az kell, hogy őszintén álljunk szóba egymással, hogy érdeklődjünk egymás iránt, s hogy ez a szakma ne zárt közösségek és vérig sértett önérzetek folyamatos összecsapása legyen. Ha pedig igazán őszinték és nyitottak vagyunk, akkor nemcsak eljátszhatjuk a "színházi embert", de sokat tanulhatunk a másiktól és önmagunkról, s együtt gazdagabb művészetet teremthetünk.

FÜLÖP JOHANNA