Ha a magyar irodalomról azt állítják (állították?), hogy a dráma a mûfaji mostohagyerek, ez a megállapítás fokozottan érvényes a szlovák irodalomra. A szlovák színház története során - néhány kivételtõl eltekintve - nem volt szoros együttmûködés írók és színházak között, nem volt következetes és folyamatos törekvés a drámairodalom támogatására.

Ezen a helyzeten szeretne változtatni a pozsonyi Színházi Intézet vezetése, élén Silvia Hroncová igazgatónővel. Hivatalba lépésük után, 2000-ben meghirdették a "Dráma" elnevezésű drámapályázatot, amely nem titkoltan a magyarországi Nyílt Fórumtól merített inspirációt. A beküldött drámákból egy héttagú bírálóbizottság választja ki azt az öt darabot, amelyekből egy rendező-dramaturg páros felolvasó-színházi produkciót készít. Ezeket egy a turócszentmártoni színházban (az utóbbi két évben már Pozsonyban) tartott találkozón mutatják be és vitatják meg, s itt hirdetik ki a győztes művet is, amelyet a színház a következő évadban bemutat. A kiválasztott darabokat az Intézet kötetben is kiadja. Kiadói tevékenysége keretében a Színházi Intézet több szlovák és külföldi kortárs drámaíró kötetét jelentette meg, kiadtak szlovák drámákat angol nyelven, Visegrádi dráma címen a visegrádi négyek drámáiból stb. Az Intézet épületében kialakított stúdiószínházban drámafelolvasásokat tartanak (2004-ben többek között Kárpáti Péter A negyedik kapu című művét), kortárs drámákat állítanak színpadra. Legújabb kezdeményezésük egy kortárs drámafesztivál Nová dráma/New drama címmel. Az idei első, vagy inkább nulladik, kísérleti évfolyamban a szlovák színházakban jelenleg repertoáron szereplő kortárs drámák előadásait prezentálták Pozsonyban május 9-től 17-ig. A fesztiválra meghívtak minden olyan színházi produkciót, amelyek valamilyen módon kapcsolatba voltak hozhatók a kortárs színházi szövegekkel, és a 2004/2005-ös évadban szerepeltek valamelyik szlovákiai színház műsorán. Találkozhattunk tehát egészen új, de 3-4 éves előadásokkal is. Szerepelt 5 külföldi szerző műve (Miro Gavran, Igor Bauersima, Nikoline Werdelin, Roland Schimmelpfenig, Martin McDonagh) és 19 szlovák mű. Ezek közül azonban csupán nyolc volt "kőszínházi" produkció, a többi kisebb társulatok előadása, amelyeket vagy kollektíven készítettek, vagy a "házi szerző" alkotásai voltak. Ilyen házi szerzője és vezetője a GunaGU színháznak Viliam Klimáček, a Radosini Naiv Színháznak Stanislav Štepka. A Radosini Naiv Színház a szocialista Csehszlovákiában a színvonalas, szórakoztatóan politizáló (az adott lehetőségek között "ellenzékieskedő") színházat jelentette. A rendszerváltás után Štepka odaadóan keresi az új témákat, inkább kevesebb, mint több sikerrel, a régi dicsőség azonban máig is vonz egy viszonylag nagyszámú "törzsközönséget", akik inkább a múlt fölötti nosztalgián, mint a mai művek szellemességein, de demonstratívan "jól szórakoznak" az előadásokon. Ennél szomorúbb képet mutatott a GunaGU Gotika című előadása. Ennek a társulatnak a története is a szocialista időkbe nyúlik vissza, s akkor sokak szemében az "alternatívát", a "modern, avantgárd művészetet" testesítette meg. 1989 után a fiatal színházművészek társasága a Medzičas (talán "köztes idő"-nek lehetne fordítani) egyik "zászlóshajójának" kiáltotta ki. Mára csupán a leghűségesebb hívek csodálata és az "aktuális témákról szólni" egyre görcsösebb és egyre kevésbé meggyőző igyekezete maradt. Hasonlóan szomorú képet mutat a STOKA színház, mely az 1989 utáni első hivatásos magánszínház volt. Alkotó módszerüknek a kollektív improvizációt hirdették meg, s a GunaGU-hoz hasonlóan lassan "kiürültek", elveszítették a másságból fakadó érdekességüket, s nem lelték meg a művészi továbblépés útját. Mára játszóhelyüket is elveszítették, s a megszűnés fenyegeti őket. A GunaGU vezetője és házi szerzője, Viliam Klimáček azonban egyre (el)ismertebb drámaíró lesz. Többször nyert díjat a cseh színházi folyóirat, a Svet a divadlo (Világ és színház) drámapályázatán és a bevezetőben említett szlovák "Dráma" pályázaton is. (1996-ban a zalaegerszegi Nyílt Fórumon szerepelt Gyilkolósdi, halálosdi avagy élettan című műve.) Egy klasszikus szlovák regény adaptációja (Janko Jesensky: Demokraták) után az idén saját drámáját is bemutatta a pozsonyi Nemzeti Színház. A Hypermarket című darab előadása azonban az egyik legkiválóbb szlovák rendező, Roman Polák színrevitelében sem tudott meggyőzni arról, hogy a fölöttébb mainak és aktuálisnak tűnő cím ellenére sikerült volna valami igazán fontosat megfogalmaznia korunk problémáiból. A fesztiválon nem láthattam minden produkciót (ez egyetlen résztvevőnek sem adatott meg, mert a szervezők az érdektelenségtől való félelmükben igyekeztek ragaszkodni az esti időpontokhoz, s inkább párhuzamosan játszottak egyszerre több előadást), mégis tendenciának tűnik, hogy az egykor "alternatívnak" nevezett kisebb társulatok többsége kínlódva (és sikertelenül) keresi a "modern mondanivalót és formát", de többé-kevésbé csak hódolóinak igen szűk körét képes megszólítani. Úgy vélem, a helyzetet jól jellemzi, hogy a szlovák szövegeket színre vivő előadások közül kiemelkedően legjobb a Nemzeti Színház Nagy szerencse (Veľké šťastie) című előadása volt, amely Božena Slančíkova Timrava, az 1951-ben elhunyt írónő híres novellájának Peter Pavlac dramaturg által készített színpadi adaptációja. A mű minden kétséget kizáróan került az "Új dráma" fesztiválra. Pavlacnak sikerült a szlovák irodalomban jelentősnek tartott, de nem túl briliánsan megírt novellából, mely egy falusi háromnővér-történet (a falu "felsőbb társaságába" tartozó család 3 lányának "boldogságkeresése", akik mindhárman a segédlelkészbe szerelmesek, benne vélik meglelni a boldogságukat), valódi drámát alkotnia. Megtartotta a történet vázát, de ma modernnek ható nyelvet használva remek dialógusokat és jeleneteket írt. A darabot a szlovák színház egyik kiemelkedő rendezőegyénisége, Ľubomír Vajdička állította színre. Vajdička, aki az utóbbi években több fáradtnak ható előadást produkált, kissé mintha beleolvadt volna az állandóan, de nem sok sikerrel megújulni próbáló Szlovák Nemzeti Színház szürkeségébe, ezúttal legszebb napjait idézte. Az előadás stílusát mikrorealistának nevezhetnénk. A csaknem üres térben csupán néhány reális kelléket használva (Jozef Ciller kitűnő díszlete) minuciózus alapossággal, pontossággal kidolgozott jeleneteket látunk, amelyekbe a rendező biztos stílusérzékkel kever groteszk elemeket, s helyenként elidegenítő effektusként ható pillanatokat, amelyek mégis pontosan komponált stiláris egységnek hatnak. A Nemzeti Színháznak a fesztiválon bemutatott másik jelentős produkciója külföldi mű, Roland Schimmelpfenig Az arab éjszaka című darabja, Martin Čičvák rendezésében. Čičvák, Vajdičkával ellentétben a fiatal rendezőgeneráció egyik legtehetségesebb tagja, s az előadás azt jelzi, hogy a Nemzeti "megújulási kísérletei" talán mégsem egészen reménytelenek. A sajátos, párhuzamos monológokból és "kommentárokból" épülő szöveget a rendező a "hótrealista nemzeti színházi stíluson" nevelkedett színészek közül a talán legformálhatóbbakkal, leginkább nyitottakkal (Zuzana Fialová, Diana Mórová, František Kovár, Robert Roth, Jozef Vajda) rendezett egy lendületes, finoman stilizált előadást. (Ez az előadás nyerte a 2003/2004-es évadban a kritikusok szavazásán a legjobb előadásnak járó díjat.) A fesztivál további produkciói közül feltétlenül említést érdemel még az eperjesi Alexander Duchnovič Színház két produkciója. A színházról tudni kell, hogy a két magyar társulat, a komáromi és a kassai mellett a harmadik hivatásos nemzetiségi (ruszin nyelven játszó) színház Szlovákiában, s évek óta a szlovákiai színjátszás élvonalába tartozik. Ezúttal két nem túl veretes szöveg színrevitelével bizonyították, hogy a színház valóban képes a csodákra. Az egyik a Szlovákiában nagyon népszerű horvát Miro Gavran egyszerű vígjátéki ötletre épülő, talán csak egy kabarétréfára elégséges, de jól megírt dialógusa, A feleségem férje. Ezt a produkciót az eperjesi szlovák színházzal (Jonáš Záborsky Színház) közösen készítették. Három fantasztikus színészi teljesítmény (Jozef Stražan, Vasil Rusiňák és a néma szereplő Eugen Libezňuk alakítása) emeli az előadást a szöveg értékei fölé, nyújt a szórakoztatáson kívül szociális társadalmi szondát és lélekrajzot is. S nem utolsósorban maradandó színházi élményt. A másik az építészi diplomával rendelkező, díszlet- és látványtervezőnek indult, mára "színházi mindenes" Miloš Karásek Caspar Ester álnéven írt abszurdja, a Vécésnéni. Karásek (ezúttal már saját néven) rendezőként is jegyzi az előadást, s ebben a minőségében jól oldja meg a szöveg problematikus pontjait. A társadalom perifériájára került, alkoholista vécésnénivé bukott egykori díva történetét elsősorban a színészi teljesítmények emelik kesernyés humorú társadalmi karikatúrává.

A szlovák produkciókon kívül a fesztiválnak volt vendége is: a Varsói Nemzeti Színház Tadeusz Słobodzianek Merlin (másik történet) című darabját mutatta be. Az előadásnak, mely nagyszerű színházi élményt nyújtott, igazolva a lengyel színház és színészet kiemelkedően magas színvonalát, volt azért szlovák vonatkozása: rendezője a már nem is a legfiatalabb generációhoz tartozó, nagyon tehetséges, de Szlovákiában talán kevesebb lehetőséghez jutó Ondrej Spišák. Słobodzianek szövege nem győzött meg arról, hogy képes lenne alapvetően újat mondani az ismert történettel, persze kérdés, kell-e egy általánosan ismert mitológiai történettel mindenáron "újat mondásra" törekedni, ha egy ilyen saját változatból is élvezhető előadás hozható létre.

Az Új dráma/New drama fesztivál próbaévfolyama feltétlenül igazolta a próbálkozás életképességét. A több évad produkcióiból összeálló program, amelybe nagyvonalúan új drámának aposztrofálva bekerültek a marginális, originalitásra törekvő alternatív, "avantgárd" társulatok kollektív és "szerzői" előadásai, viszont azt igazolta, hogy bármennyire mostoha a drámairodalom helyzete Szlovákiában, az igazán fontos előadások (egyelőre?) mégis a hagyományos színházakban és hagyományos(abb) szövegekből születnek. Ez persze elsősorban nem "drámatörténeti" kérdés, sokkal inkább a mai szlovák alternatív színház kritikája.

HIZSNYAN GÉZA