Június elején Dublinban jártam. Természetesen színházba is mentem. Sok színházba mehettem volna, mert Dublinban van belõlük elég. Egy ír õsbemutatót választottam, mi mást. Június 8-án este az Abbey Theatre-ben láttam Vincent Woods, egy 1960-ban született ír drámaíró A Cry from Heaven címû darabját, a francia Olivier Py rendezésében. Mielõtt azonban a darabról és az elõadásról írnék, bemutatom a környezetet.

Általános benyomások

Először jártam Dublinban, de nagyon sokat hallottam már a városról. Ismerőseim, akik ott jártak, nosztalgikus mosoly kíséretében nagyot sóhajtottak: "de jó neked, hogy odamész"! Bárhol olvastam Dublinról, ugyanezt éreztem a sorok közül. De különös módon nagyon kevés konkrétumot említettek ezek az írások.
Most megértettem ennek az okát.

Azért említettek kevés konkrétumot, mert nagyon kevés a konkrétum.

Dublin elég kicsi. A kb. ötmilliós Ír Köztársaság fővárosában még kevesebben élnek, mint Budapesten (kb. 1,5 millióan). De míg Budapesten ma is érezni, hogy valamikor egy háromszor ekkora ország fővárosának épült, Dublin olyan, mint egy kedves vidéki város. Nem láttam négyemeletesnél magasabb épületet, és belvárosi szállodánk közelében volt egy utca, ahol csupa egyforma földszintes ház állt. Kedves kis vörös téglás épületek. Dublin sok egyébben is Londonra emlékeztet. Olyan, mint egy miniatűr London. Dublint is észak-dél irányban vágja ketté egy folyó (a Liffey), itt is sok a vörös téglás épület, itt is emeletes, piros buszok járnak, itt is bal oldali közlekedés van, és néhány György király korabeli, birodalmi stílusú palota, valamint nagy (és szépen rendben tartott) parkok.

A méretekre jellemző, hogy mindenhova gyalog mentem. Az északi oldalon lévő Joyce házba éppúgy, mint a déli oldalon lévő St. Stephen’s Green parkba.

Vendéglők, pubok, zenészek

Amikor este tizenegykor megérkeztünk a repülőtérről a szállodába és lementem enni, kiderült, hogy a szálloda vendéglője tízkor bezárt, és a szomszédos pubban sincs már ennivaló. Később rájöttem, hogy a pubokról híres városban néhány kellemes kivételtől eltekintve (pl. Brazen Heads) lényegében egyetlen utcában vannak pubok (a Temple Bar környéke), igaz, ott minden házban mindjárt kettő. (A Brazen Heads nagyon messze van innen, legalább tíz percnyi sétaút a kihalt folyóparton.) Enni azonban a pubokban is csak tízig lehet, bár éjfélig zenélnek. Mindenütt élő zene szól, és persze majdnem mindenütt ír zene (néhol klasszikus kamarazene, másutt az ír zenével rokon country). Bár mint minden nagyvárosnak, Dublinnak is megvan a maga National Concert Hallja, ha ír zenéről beszélünk, nem a klasszikusok jutnak eszünkbe. Végül is - ellentétben az irodalommal, merthogy Dublinnak négy Nobel-díjasa van és mellettük egy Oscar Wilde-ja, egy Swiftje és egy Joyce-a - az írek nem a zeneszerzőikről híresek, hanem a népzenéjükről.

Mindenhol minden ír

A hanglemezboltokban természetesen az ír zene jön szembe, minden formájában. Megvehetjük a nemzetközileg ismert hírességek összes albumát (The Dubliners, Sinead O’Connor, U2 stb.) és a nemzetközileg nem ismert, ámde annál írebb népzenészek felvételeit. Elképzelem, hogy belépek egy magyar hanglemezboltba és szembejön mindaz, amit a hatvanas évek óta szeretek. Nem jön szembe. Dublinban a könyvesboltokban egyáltalán nem lehet idegen nyelvű könyveket kapni (a híres egyetem, a város közepén elterülő több száz éves campuson található Trinity College környékén sem). Még az angol könyvek is ritkák. Minden angolul van, de minden ír. Bernard Shaw és Beckett általában külön polcot kap (sőt, sok helyen külön gondola áll, IRISH FICTION és egy másik, IRISH PLAYS felirattal), de Shakespeare-darabokat sehol sem láttam. Mindenütt van sok Joyce, sok Yeats, sok O’Casey. Joyce-nak hatalmas kultusza van. Az Ulysses egyes mondatait írták például azokra a réztáblákra, amelyeket azok előtt a házak előtt helyeztek el a járdában, amerre az Ulysses hőse, Leopold Bloom járt.

James Joyce szobra

Van külön Writers’ Museum és külön Joyce House. Joyce ugyan egész életében Dublinról írt, de nagyon fiatalon örökre otthagyta a várost. Ugyanígy Oscar Wilde, akinek színes szobra áll (vagyis inkább ül) szülőházával szemben, az egyik park szélén. Swift ugyan hazajött, de Beckett úgy elment, hogy még írni is franciául írt. A dubliniakat mindez nem zavarja, együtt ünneplik őket Yeatsszel, aki viszont itt maradt és megalapította az ír dráma otthonát, az Abbey Theatre-t. Elképzelem, hogy bemegy a külföldi vásárló a magyar könyvesboltba és szembejön vele mindaz, ami a magyar irodalomból angolul, németül és franciául kapható. Nem jön szembe, pedig nemrég Berlinben a Deutsches Theater könyvespultján az első sorban láttam Kertész Imre, Konrád György, Krasznahorkai László és Márton László műveit. Márai művei tömegével vannak felstószolva a nagy európai könyvesboltok bejáratában. Csak nálunk nem. Tanulhatnánk az írektől. Mondjam tovább? A pubokban írók arcképe, alattuk irodalmi idézetek Dublinról. Vajon van-e Krúdy-freskó Óbudán a Vörös Postakocsiban? Melyik vendéglő hirdeti magát Berda József verseivel?

Az Abbey Theatre és környéke

Az Abbey Theatre, amelyet néhány évtizeddel ezelőtt egy pusztító tűzvész után újjáépítettek, úgy néz ki, mint egy nagyra nőtt szocialista kultúrház. Hozzá képest az Erkel Színház építészeti remekmű. Elkövettem azt a hibát, hogy egy órával előbb indultam el - be akartam ülni valami jó kis vendéglőbe a környéken, színház előtt vacsorázni. Nemhogy jó kis vendéglőt nem találtam, de kávéházat is alig. A vendéglők a Temple Bar környékén vannak - és kész. A kávéházak este hatkor zárnak - ki az a bolond, aki hat után kávézni akar? Hat után sörözni kell - de ami azt illeti, az Abbey környékén még sörözőt sem találtam. Egy szép nagy önkiszolgálóban ettem valami közepesen száraz süteményt. Viszont nagyon kedvesek voltak hozzám, mert, el ne felejtsem, mindenki mindenütt kedves. Ez nem a keep smiling kedvessége - egymás között is sokat mosolyognak, és egy ír pub hangulata nagyon hasonlít egy spanyol kisvendéglőéhez, nagyon sokan állnak a pultnál, az emberek jönnek-mennek a pub különböző termei között, sokan nem is fogyasztanak semmit, csak bejönnek egy kicsit zenét hallgatni vagy beszélgetni. A pubokban nagyon barátságos a légkör, és olyasmit, amit nálunk kocsmának neveznek, sehol sem láttam.

Az Abbey Theatre ma

Nem csak a kávéházak zárnak be hatkor - a boltok szó szerint lehúzzák a rolót. Ennek az az eredménye, hogy a kereskedőutcák kiürülnek - nem lehet kirakatot nézegetni, nincs window-shopping. Mivel a szemetet rögtön zárás után kiteszik a bolt elé, a nappal hangulatos sétálóutcák a lehúzott redőnyökkel este hat után elhanyagolt, külvárosi képet mutatnak.

A színházépület, amely állítólag büszke rá, hogy az ír dráma otthona (és tényleg az, erről mindjárt), nem csak kívül csúnya - belül is sivár. Sehol egy fotó a színészekről, sehol egy kép a korábbi előadásokról. Néhány festmény van a lépcsőházban, de ezt csak az látja, akinek az emeletre szól a jegye. Az évszázados, valóban dicső múltról semmi - meg lehet venni egy nem túl szépre sikeredett könyvet a színház történetéről, de ember legyen a talpán, aki ezt hazacipeli.

Az Abbey a tűzvész előtt

A színház (és mellette a Peacock nevű stúdiószínház) en suite rendszerben játszik, egy-egy darab egy-két hónapig van műsoron. Ha éppen nem kortárs drámát játszanak (mert rengeteg kortárs drámát mutatnak be, ez az előfeltétele annak, hogy a világ tele legyen ír darabokkal - Budapesten mostanában legalább három látható, míg pl. spanyol egyetlenegy sem -), tehát, ha nem kortárs drámát játszanak, akkor is vigyáznak rá, hogy ír érdekesség legyen műsoron: a legközelebbi bemutató Oscar Wilde-tól a The Importance of Being Earnest lesz, amelyet csupa férfi színész játszik majd el. Azért előfordul, hogy nem ír darabot játszanak. A közelmúlt egyik sikeres előadását, Ibsen Nóráját a magyar Marton László rendezte, aki állandó vendég az Abbeyben: Vadkacsa-rendezése a legrangosabb ír színházi díjat is elnyerte. (A Nóráról éppen csak lecsúsztam: május 28-ig volt műsoron.)
Most, amikor ezt írom, Vincent Woods darabját játsszák, június 9-én volt a bemutatója. Én az utolsó preview-t láttam egy nappal előbb.

Vincent Woods:
A Cry from Heaven

A dráma

A darab talán még az írek számára is meglepetés. Nem azért, mert az ő mitológiájuk egy történetét dolgozza fel - ezt megszokták, sőt, a témát, a gyönyörű Deirdre tragédiáját már Yeats is feldolgozta egyszer. A meglepetés az, hogy Yeats után száz évvel valaki ismét verses drámát írt. A nálunk a közelmúltban bemutatott ír darabok egytől egyig alacsonyan szálló, falusi történetek, valamiféle groteszk kisrealizmus jellemző rájuk (és pokoli önirónia). Vincent Woods darabja egészen más - szárnyaló, költői sorokban mondja el a történetet. Érdekes, mennyire mai a nyelve - mintha tudná, hogy nem csak az a szöveg lehet mai, amelyben minden második sorban káromkodnak egyet.

Alan Turkington (Naoise)

A történet az ír mitológia egyik meséje, az ún. ulsteri ciklus része. A darab elején hazaérkezik a száműzött király, Fergus. Unokaöccse, Conor elragadta tőle a trónt, de most hazahívta tanácsadónak, és Fergus megbocsát. Conor anyja, Ness az öreg király halála után hozzáment Ferhushoz, de mint kiderül, csak azért, hogy fiának, Conornak az érdekeit jobban érvényesíthesse. A megbékélés ceremóniája során az éjjel és a nappal bikája (két gladiátor) halálos küzdelmet folytat. Már majdnem győz az éjjel bikáját alakító gladiátor, amikor a király (Conor) hátulról odaugrik és megöli őt, nehogy ellenkezőjébe forduljon a szertartás értelme. Nem sokkal később rettenetes sikolyt hallunk. Ekkor születik meg Deirdre, a király rokonának, Felimnek a lánya. Az anya belehal a szülésbe. Cathach, a jós azt jövendöli, hogy a csecsemő vészt hoz a királyságra. Az udvar azon vitatkozik, megöljék-e a csecsemőt - végül Fergus tanácsára életben hagyják. Cathach felesége, Leabharcham veszi magához és rejti el a világ elől. Itt nő föl Deirdre, és gyönyörű nő lesz belőle. Conor feleségül akarja venni, de Deirdre megszökik a király egyik unokaöccsével, Naoisével. Naoise szüleit Conor király anyja, Ness gyilkolta meg. Conor, hogy hazacsalogassa Deirdrét, csapdát állít: Fergust küldi utánuk. Fergus nem teheti meg, hogy nem megy értük, hiszen akkor vége volna a nehezen megkötött családi békének. De sejti, hogy baj lesz. Naoisét megölik és Conor megerőszakolja a lányt. Megszületik Deirdre csecsemője - csakhogy senki sem tudja, hogy a gyerek Naoise vagy Conor fia-e. Deirdre öngyilkos lesz. A királyi család azon vitatkozik, életben hagyják-e a csecsemőt. Conor azt hiszi (vagy azt akarja hinni), hogy a gyerek az övé. Ekkor váratlan fordulattal a jószívű Leabharcham, Deirdre nevelője megöli a csecsemőt: ne kelljen ezen a borzasztó világon élnie. Conor megátkozza az anyját. A darab utolsó mondatát Leabharcham mondja el: "Let darkness rule the day" - uralkodjék nappal is a sötétség. Végül az éjjel és a nappal bikája összeölelkeznek, majd az éjjel bikája megöli a nappal bikáját.

Az előadás

Ez a sötéten tragikus, de megrázóan nagyszerű darab kétségbeejtően sivár rendezésben került színre. Hiába a nagyszerű színészek, Olivier Py, a francia vendégrendező tönkrerendezte a drámát. A díszlet: a színészek által mozgatott hatalmas fekete falak (plusz egy fekete sorskerék). A falak mozgatás közben belengenek, mivel feketék, ezért világíthatatlanok, és hiába mozgatják őket ki és be, jobbra és balra - a hatalmas, üres színpadon nem nagyon változik a térérzetünk. Vannak még tonettszékek - mintha a hetvenes évek valamelyik magyarországi amatőrszínházában járnánk. A színészek a darab elején a nézőknek háttal ezekről a tonettszékekről nézik az éjjel és a nappal bikájának küzdelmét - elhelyezésüknek köszönhetően a nézők ebből semmit sem látnak. A ruhák: használtruha-kereskedésben válogatott, lepusztult mai civil ruhák, néhány köntössel kiegészítve. A fiatal harcosok gumicsizmát és joggingnadrágot hordanak. A sok mozgást igénylő, harcokban bővelkedő történet amatőr szinten koreografált. Hiába a remek színészek - pocsék előadást láttam.

Olwen Fouéré (Ness)

De van valami, amit a pocsék előadás sem feledtet. Dublin minden színházában rendszeresen mutatnak be új és új ír darabokat. Nincsenek tematikai és műfaji előítéletek - a paraszti komédiától a verses mitológiai drámáig mindent eljátszanak, ami színpadra való. És nem stúdiószínházakban, illetve nem csak ott. Az Abbey nézőterén legalább ezren férnek el. Ha itt egy kortárs mű csak egyetlen hónapig megy, az harmincezer nézőt jelent. Csoda-e, hogy az egész világon ír darabokat játszanak mostanában? Igen, ehhez sokkal több kell, mint az a nyelvi szerencse, hogy az íreknek világnyelven lehet kisnemzeti öntudatuk.

Tanulság: a kultúra
mint országmarketing

Dublini tapasztalataim legfontosabb tanulsága az, hogy ez a kis nép tökéletes kulturális önazonosságban él. Talán ez teszi olyan vonzóvá őket. Mert igaz, hogy este tízkor könnyen éhesen marad egy külföldi, igaz, hogy nem szép látvány a sok lehúzott redőny, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy minden percben érzi az ember, hol van. Egyetlen alkalmat sem hagynak ki, hogy ne éreztessék vele: mi írek mások vagyunk, mint a többiek. Nem jobbak, nem rosszabbak - mások. Talán ebből a büszke önazonosságból fakad az a méltóságteljes kedvesség is, az a barátságos légkör, amitől úgy éreztem: ide vissza kell jönni. Vissza kell jönni, látni az örömüket, hogy micsoda kultúrájuk van. Úgy gondolom, az írek ezt a kultúrát tökéletesen használják országuk marketingjében. És hogy milyen szorosan összefügg kulturális azonosságtudatuk és büszkeségük a modern Írország gazdasági fejlődésével, az ír csodával, ahhoz talán elég megemlítenem, hogy a művészek jelentős adókedvezményben részesülnek. Ami ma Írországban kulturális területen történik, az talán oda vezet, hogy egy-két évszázad múlva Dublinba is úgy zarándokolnak majd az emberek, mint ahogy ma Firenzébe. Minden sutaság, minden kedves ügyetlenség mellett nem lehet nem érezni, hogy Dublin minden köve át van itatva ezzel a különös kultúrával.

Színházi előadások Madridban

Madridban sok színház van, de hasonlóan a legtöbb nyugat-európai nagyvároshoz, ezek közül a legtöbb viszonylag kis stúdiószínház. A Magyarországon ismert színházi rendszer, vagyis az, hogy sok nagyszínházunk van és ráadásul repertoárrendszerünk, német jellegzetesség. Ahol ugyanis sok a nagyszínház, mint például Londonban, ott nincs repertoárrendszer - en suite játszanak, kivéve a Nationalt és egy-két nagyváros híres nagyszínházát. Madrid, akárcsak Párizs, valahol félúton jár az amerikai és a német rendszer között: néhány színház repertoárt játszik. Az a két színház, amelyben jártam, a Teatro de la Zarzuela és a Teatro Espańol ezek közé tartozik. Az előbbi lényegében a mi Budapesti Operettszínházunkéhoz hasonló funkciót tölt be. Vagy inkább azt kéne írnom: az egykori Fővárosi Operettszínházéhoz hasonlót. Ugyanis egyáltalán nem játszanak musicalt - játsszák viszont kortárs spanyol zeneszerzők darabjait, amelyek így vagy úgy a zarzuela, a spanyol zenés színház hagyományához illeszkednek. Mint látni fogjuk, ez egy nagyon széleskörű hagyomány, amely az igényes operettzenétől a népszerű operáig ível. Az utóbbi, a Teatro Espańol műsora egyértelműen nemzeti színházi műsor - és mint majd a továbbiakból kiderül, ez egyáltalán nem fogja vissza a színház művészeit abban, hogy korszerű és nagyszerű színházat játsszanak. Alapvető benyomásom ugyanis az volt a két előadás láttán és a két színház műsorának áttekintése alapján, hogy a spanyolok színházművészetükben is éppúgy őrzik nemzeti kultúrájuk hagyományát, mint ahogy a zenéjükben. Spanyolországban - pedig senki sem teszi ezt kötelezővé - spanyol zene szól és spanyol szerzőket játszanak. A kis stúdiószínházakban például tömegével játsszák a mai spanyol darabokat - olyannyira, hogy tizenkét éve minden év őszén megrendezik Alicantéban a kortárs spanyol dráma fesztiválját.

Amennyit a spanyolok színházba járáshoz kapcsolódó szokásaiból láttam, az meglepő és szórakoztató. Az előadások este nyolckor kezdődnek. A közönség legnagyobb része már fél nyolckor ott csacsog a színház előtti nagy téren. (Ezek a régi épületek valahogy jól vannak elhelyezve - közösségi terek veszik körül őket.) Nyolc előtt öt perccel, mintegy varázsütésre, mindenki beslisszol a helyére - és déli lazaság ide, déli lazaság oda, pontban nyolckor becsukják az ajtókat. Nyolc óra háromkor mindkét színházban megkezdődött az előadás. Előadás után pedig kezdődik az élet. A környék tele kisvendéglőkkel, a kisvendéglők tele emberekkel. A színház nem a nap befejezése - a színház az élet része. A kisvendéglőkben a színpadinál is teátrálisabb jelenetek. Csak annyi a különbség, hogy itt mindenki egyszerre beszél.
De azért térjünk vissza az előadásokhoz.

1. Chapín: La venta de Don Quijote (Don Quijote fogadója, zarzuela) és de Falla: El retablo de maese Pedro (Pedro mester bábszínháza, kisopera). Két egyfelvonásos. Teatro de la Zarzuela, rendezte és koreografálta: Luis Olmos. (2005. április 7.)

A zarzuela lényegében a spanyol operett. Prózai és zenés jelenetek váltakoznak. A mi operettünknél erősebb benne a népi hagyomány. Az általam látott két egyfelvonásos közül csak az első, Chapíntól a La venta de Don Quijote igazi zarzuela, a második, de Fallától az El retablo de maese Pedro egyfelvonásos kisopera. A két művet azonban nem csak a téma (Don Quijote) köti össze, hanem keletkezésük ideje is: mindkettő az előző Don Quijote-centenáriumra készült, 1905-ben. Az általam látott produkció új bemutatója a színháznak, idén márciusban kezdték játszani.
Chapín darabja is, annak előadása is igazi múzeumi színház. A történet nagyon egyszerű: a Don Quijote egyik fogadósjelenetébe beleállítja Cervantes alakját. Cervantes a szemünk láttára ismeri meg Don Alonsót, akiről majd Don Quijotét fogja mintázni. A darab és a produkció jellemzői: áradó, szívhez szóló, gyönyörű dallamok, nagyvonalú, jól használható, de nem túl érdekes díszlet (tágas, naturalista fogadó, körben szélmalmok), kedves, az eredeti mű szellemét őrző jelenetek, konzervatívan mozgatott kórus, kb. harminctagú zenekar.

De Falla darabja viszont remekmű. Ráadásul nagyon jól fogyasztható remekmű. De Falla a XX. század azon kevés zeneszerzőinek egyike, akiket a széles nagyközönség is szívesen hallgat. Bár ebben a művében (amelyet Magyarországon utoljára talán az egykori Állami Bábszínház játszott a hetvenes években) nincsenek olyan slágerek, mint például a Tűztánc az El amor brujóból, mégis, a mi Operettszínházunk közönségére nagyon emlékeztető publikum az ő darabját még Chapín szívhez szóló, szentimentális darabjánál is jobban ünnepelte. Lehet, hogy egyszerűen jó az ízlésük, bár ez az öltözködésükön nem látszott. (Pedig még a zenekar is kisebb volt: húszan, ha ültek az árokban.) A darab igazi zenei főszereplője nem Don Quijote és nem Pedro mester, a bábos, hanem a bábjáték történetét mesélő gyerek, akit egy végig falzettban éneklő fiatalember alakít. A színész neve: Flavio Oliver - elképesztő teljesítmény, ahogyan énekel, bukfencezik és könnyedén vedlik vissza gyerekké. A történet a Don Quijote egyik jelenete, színház a színházban: Don Quijote megnézi Pedro mester bábszínházának előadásában, ahogyan a szép Melisendrát elfogják a mórok és ahogy a vőlegénye, Nagy Károly lovagja, megpróbálja őt megmenteni. Don Quijote, aki a mesét és a valóságot mindig könnyen összekeveri, egyre többször szól bele a történetbe, mondván, hogy a mesélő pontatlan, majd a végén lándzsástul betör a színpadra és megmenti Melisendrát és vőlegényét - amely akciójával rommá változtatja Pedro mester bábszínházát.

A rendező, aki Chapín művét minden eredeti ötlet nélkül, bár nagyon korrekten állította színpadra, a remekműtől szárnyakat kapott. A díszlet alig változik, mégis sokkal izgalmasabb, változatosabb lesz a tér. Bekerül a színpadra egy hatalmas láb, rajta páncél és sarkantyú - ezen üli végig az előadást Don Quijote. Őt Enrique Baquerizo alakítja, ha nem is megrázóan, de pontosan és meggyőzően. A bábokat maszkos táncosok játsszák (ötletes, meglepő maszkokban), de a perspektivikus rövidülésben, a színpad mélyén bábok veszik át a szerepüket. Meglepő, hogy a század elejének legjobb avantgárd hagyományait felelevenítő rendezés egészének hangulata milyen kevéssé mond ellent az első rész múzeumi színjátszásának. Az egész estét stiláris egység jellemzi - rejtély, hogy ez a témán kívül miből fakad.

(De Falla nemcsak a legnagyobb spanyol zeneszerző volt, hanem egyben García Lorca zenetanára is. García Lorca ugyanis zeneszerző is volt, népdalfeldolgozásait ma is játsszák. Amikor a fasiszták letartóztatták García Lorcát, az öreg de Falla napokig előszobázott a granadai csendőrségen, hogy megmentse. Tudjuk, nem sikerült neki. Nem tartozna ide ez a tragikus történet, ha nem azt jelképezné, amit az egész este, és ami Spanyolországban a legnagyobb élményt jelenti számomra: a kulturális folyamatosságot Cervantestől Calderónon és de Fallán át Valle-Inclánig és García Lorcáig, sőt, Pedro Almodóvarig.)

2. Ramón María del Valle-Inclán: Romance de lobos (Farkasok románca, tragédia). Teatro Espańol, rendezte Angel Facio. (2005. április 8.)

Ramón María del Valle-Inclán (1866- 1936) a múlt század egyik legjelentősebb spanyol írója, költője és drámaírója volt. Stilárisan leginkább Füst Milánhoz tudnám hasonlítani: egyszerre írt nagyon költői és nagyon groteszk módon, s ő is sok műfajú alkotó volt. Könyvei magyarul nem jelentek meg, összesen két művét játszották eddig magyar színpadon: 1990-ben a Katona József Színház a Lárifári hadnagy felszarvazása, 2001-ben a Csíki Játékszín pedig a Vérkötelék című darabot.

A Romance de lobos című darabja 1908-ban született. A darab lényegében egy kortársi Lear király-történet. Egy gazdag és erőszakos öregember, aki nem él együtt a családjával, felesége halálának hírére teljesen megváltozik. Útra kel, hogy hazamenjen, s útközben megismerkedik egy csapat koldussal. Odahaza öt fia kizárólag azzal foglalkozik, kinek jut több az örökségből. Az öregember a koldusok élére áll és megostromolja saját, fiai által elfoglalt házát, amelybe beköltözteti a koldusokat.

A rendezés, akárcsak a darab, nagystílű, erőteljes, hátborzongató. A helyszínek állandóan változnak. Járunk a tengerparton és a kastély hatalmas falai között, utazunk hajón és szorongunk egy házi kápolnában. És folyton esik az eső, és folyton vihar van. A rendező egyetlen hatalmas, szárnyas oltárra emlékeztető, nyílni-záródni és emelkedni-süllyedni képes díszletelem segítségével ábrázolja az összes helyszínt. Ez is idei produkció, alig néhány nappal korábban mutatták be. A Vígre emlékeztető hatalmas színházterem zsúfolásig telt, a közönség a szünet nélkül megtartott, két és fél órás előadás végén állva ünnepelt.

A Teatro Espańol társulata minden olyan erénnyel rendelkezik, ami az igazi nagy társulatokat jellemzi. Vannak nagy színészei. A főszerepet Manuel de Blas játssza, döbbenetes erővel: ha kell, indulatos, ha kell, megtört, és meglett kora ellenére temperamentumos - még az állóképessége is meglepő. Vannak remek epizodistái. Rossz színésze nincs. A legkisebb szerepet játszó színészt is megismerném egy újabb előadásban - pedig vannak elegen, mert Valle-Inclán nem takarékoskodott a különböző jellemekkel. Legalább huszonöt színész van a színpadon, csak fiúból ötöt írt a szerző, és mind nagyon különböznek. Kellemes meglepetés, hogy a rendező, szemben a német és a magyar színházi divattal, milyen konokul ragaszkodott az eredeti műhöz. Nem koncepciót rendezett, hanem drámát - láthatóan alaposan elolvasta a meglehetősen bonyolult, színes és gazdag nyelven írt, gallego szavakban és kifejezésekben bővelkedő szöveget. És, istenem! A színészek ELMONDJÁK ezt a szöveget, még számomra is ÉRTHETŐEN! Nem szégyellnek artikulálni és nem szégyellnek szavalni, ha kell. Megrázó, nagy előadás ez, olyan, amelyet a magyar színházi szakmának is jó volna megismernie.

FÁBRI PÉTER