Az ajánlás "elegáns, ám elvárható gesztus"-ként értékeli a kötet kiadását. S valóban ideje volt már, hogy egy efféle összefoglalás napvilágot lásson. A Szombathelyen évente zajló Ludi Savarienses mára ugyanis rangos helyet vívott ki a hazai nyári eseménynaptárban.

Az, hogy most kötetben is olvashatjuk az ott bemutatott színpadi játékok szövegét, egyrészt igazolja, hogy a programnak lassacskán nem csupán története, de történelme van, másrészt értékelhető a jövendő nemzedékeknek mutatott bátor példaként. Vajon hány önkormányzat (alapítvány, magánember, bárki) engedheti meg magának (s nem csak Magyarországon!), hogy évről évre neves színházi emberek közreműködésével igényes szórakoztató darabokat írasson, majd adasson elő, ráadásul a városhoz kapcsolódó történelmi személy vagy jeles esemény ihlető forrásként való bekapcsolásával? Vagy tévedek, s mindez nem pénzkérdés? Biztosan az. Vagy az is. Mindenesetre bajban lennék, ha meg kéne válaszolnom a kérdést, hogy mely városok mernek és tudnak megfeledkezni a kötelező nyári hakniszínház bevett receptjéről. Végy néhány fővárosi, lehetőleg a tévéből ismerős arcot, csekély alamizsnával vedd rá őket, hogy művészetüket elfelejtve úgy-ahogy bemagoljanak egy malac poénokkal megspékelt klasszikus szöveget, majd helyezd az egészet távolról korhűnek látszó díszletek és jelmezek közé, végül embertelen körülmények között utaztasd körbe az országban az alkalmi truppot! Ez a módszer színészt és közönségét egyként alázza meg, s csak a legkitartóbb nézők kedvét nem veszi el egy életre a magát magasnak nevezni nem átalló művészettől...

Fotó: Tánczos Mihály

Szombathelyen nem egyszerűen elfelejtették a meggyökeresedett, kártékony hagyományt, de közben mintegy "véletlenül" még egy talán önmagát is halottnak gondoló műfajt élesztettek újjá. Az alkalmi színdarab műfajára gondolok. A szó némelyekben rossz emlékeket kelthet, ne becsüljük alá mégse: egy közösség azonosságtudatának megképződésében fontos szerep juthat neki, ha alkotói a színvonalról sem feledkeznek meg. És itt aztán arra sem lehet panasz, hiszen a három előadásszövegből kettőt Hamvai Kornél, egyet pedig Duró Győző és Bella István jegyez szerzőként. A kötet olvasása közben rá kell döbbenjünk, hogy a csillagok szerencsés együttállásán túl egyéb tényezők is szerepet játszhattak a szövegek születésében. A kötetben (s az évek során a színpadon) egymást követő, s így egymással párbeszédbe lépő textusok látszólag eltérő közegben íródtak, különböző nyelveket használnak, valójában azonban mind magukon viselnek bizonyos, a műfajból adódó jegyeket. Legyen szó álközépkori moralitásról, ókori klasszikust invenciózusan tovább- és átíró parafrázisról vagy reneszánsz ízekkel fűszerezett vérbő komédiáról, a szerzők könnyed magabiztossággal működtetik gazdag eszköztárukat.

A horatiusi utile et dulce maximája itt maradéktalanul érvényesül. A Szombathely városa inspirálta, kifejezetten előadásra termett szövegek a város múltjának egy-egy fontos vagy érdekes fejezete poetizált, elemelt változatát adják anélkül, hogy a szórakozni vágyó olvasó/néző gyomrát túlságosan megterhelnék unalmas, s mára teljességgel közömbös hely- és kultúrtörténeti utalásokkal. S eközben mégis sok izgalmas és szórakoztató adalékot "megtudunk" az egykor volt Savariáról az önmagasztaló pátosz nyomai nélkül, kesernyés öniróniával kiváltva azt: a Játék az isteni Claudiusról című darabban a császár csak azért alapítja meg a leendő Szombathelyt, mert mindennap húsz rendeletet akar hozni, így tevékenynek mutatva magát emberek és istenek előtt. Claudia Savariensium megalapítását, mely aznap épp a huszadik intézkedése, olyan fontos törvények lejegyzése előzi meg, mint amilyen például a hatvan év feletti férfiak újra nemzőképessé nyilvánítása... De nem fest éppen hízelgő képet a város lakóiról a Szombathelyi pajzánságok, a sorban az utolsó darab sem, mely az olasz vásári komédia jellegzetes elemeit felhasználva mutatja meg, milyen pénzéhes, erkölcstelen népek laknak errefelé. Bár a tükör görbe, de sértődésre nem ad okot: jól megírt, élettől duzzadó színpadi játékokról van szó, bárminemű politikai felhang nélkül.

A darabok témái a szó szoros értelmében Szombathely utcáin hevertek: a város leghíresebb szülöttének az életét feldolgozó Szent Márton-játék (2002) után (az ehhez kapcsolódó, függelékként közölt 1496-os André de la Vigne-darab fordítása, A molnár, akinek a lelkét az ördög pokolra viszi című szöveg az irodalomtörténeti ritkaságokra fogékony olvasó tetszését is bizonnyal elnyeri) természetesen a várost alapító római császárról és kétes értékű működéséről szóló Játék az isteni Claudiusról (2003) következett. A fennkölt témákat sugalló címek után frivolabb tárgy: a Szombathelyi pajzánságok (2004) két tanulságos elbeszélést kapcsol össze egy történeti ihletésű kerettel.

Fotó: Tánczos Mihály

A Szent Márton-játék már indításában a moralitásokra hajaz: a születő Márton lelkéért angyali és ördögi kórusok küzdenek. A vallási szinkretizmus élő jelenvalóság a darabban: a régi római istenek lassacskán eltűnnek, hogy átadják helyüket a hódító útjára induló kereszténységnek. A születőben lévő egyistenhit egyelőre szintén bizonytalanul lépked előre szabott útján: a püspököket elkápráztatja a Mártontól idegen csillogás és gazdagság, nem csoda, hogy megfeledkeznek valódi feladataikról. Márton tisztasága még magát a Sátánt is megdöbbenti, amikor az ifjú dühe okáról faggatja a sötétség urát. Mulatságos betét a felszarvazott molnár, a kikapós felesége meg a kéjleső pap története, mely altesti szellemességek bekapcsolásával a történetbe alkalmat nyújt arra is, hogy bepillantsunk az alvilágban uralkodó kaotikus állapotokba...

A három, kötetbe foglalt játék közül számomra a Claudiusról szóló a legkedvesebb. Hamvai Kornél szellemes élőnyelven szólaltatja meg ókori hőseit: Senecát, Claudiust meg a nála nem is annyira fenséges olimposziakat. A hatalomért (a megistenülésért) folytatott harc nem különbözik ma vagy kétezer évvel ezelőtt - gyakran ez a humor forrása. A plasztikusan megformált Claudius mellett kissé mintha elsikkadna a többi szereplő jellemrajza, de a főhősről adott portré kíméletlen és pontos. Hamvai változatában a győztesek előre megírják az utódok által vak áhítattal szavalt történelmet, a protagonista hiába "dadogós sánta antihős" (122). A szöveget tovább színesítik az ötletes, természetesnek ható előre- (pl. Robert Graves Én, Claudius című álönéletrajzi regényére tett megjegyzés) vagy hátrautalások (Seneca azonos című eredetije, az Apocolocyntosis természetesen szóba kerül).

Hamvai Kornél

A Szombathelyi pajzánságok régről ismerős alakokat és témákat vonultat fel. A Dekameron lehetett az egyik példa, innen a frivol hangvétel, a fordulatos történetek (s a keret is, ha nem éppen az Ezeregyéjszakából való: a foglyok a királynak, Dobzse Lászlónak kénytelenek elmesélni börtönbe kerülésük történetét, hogy aztán az uralkodó személyesen üljön törvényt felettük). A Machiavelli és mások megteremtette olasz reneszánsz komédia is visszaköszön itt: szerepeiket kényszerűen cserélgető szerelmesek, kapzsi szülők, rövidlátó tudósok, buja polgárok sorjáznak gyors egymásutánban. A befejezés éppenséggel nem hízelgő a gyengébbik nemre (a király szerint minden a nők hibája), de végül természetesen mindenki megkapja azt, ami jár, s így könnyen túltesszük magunkat a néhol olcsóbbra sikeredett poénokon is.

Aki még nem járt a szombathelyi nyári színházban, a kiállításában is igényes kötetet forgatva bizonnyal kedvet kap hozzá. Ha pedig valaki fel akarna idézni egy néhány évvel ezelőtti kellemes nyárestét, az is megtalálja számítását. S a hagyomány idén sem szakad meg: irány Szombathely!

JÁSZAY TAMÁS