Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház

Nem csak a sötéten morajló zene tehet róla, hogy Othello és Desdemona esküvõje, melynek hatásosan megfogalmazott képével indul a sepsiszentgyörgyi elõadás, baljóslatúan hat. A pár derengõ félhomályban áll a színpad hátsó részén egy hatalmas kereszt alatt, miközben vakítóan éles fénypászma vetül az elöl leskelõdõ Rodrigóra és Jagóra.

Már a néma közjáték utáni nyitójelenet, melyben a bajkeverő páros álmából zargatja fel Desdemona apját a számára kétes értékű nász hírével, megválaszolja az Othello-előadások és -értelmezések tán legfontosabb kérdését. Azt tudniillik, hogy mit kezdjünk Jagóval. Van, akinek Jago a megtestesült gonosz. Mások a törtető karrieristát látták benne. Jan Kott Shakespeare-tankönyve "machiavellista rendezőnek" mondja. A színházcsináló mint értelmező bátran válogathat a számtalan jelentés közül. Teheti mindezt anélkül, hogy a legkisebb erőszakot követné el a szövegen. A dráma ugyanis Jago esetében különösen nagy mozgásteret ad: a szerző nem teszi le határozottan a garast egyik szerepfelfogás mellett sem.

A rendező, Bocsárdi László Jagót sok alakból gyúrta össze, s erősen támaszkodott Váta Loránd fizikumára. A szereplő gerinctelenségét imitálja a színész hajlékonysága, balettszínpadról származtatható, elemelt mozgássorai (mozgás: Liviu Matei m. v.). A megfelelő pillanatban kígyóként csusszan a borospoharat szájához emelő Cassio keze alá, s modern Atlaszként tartja vállán a sudár férfi nehéz karját (arcán látni a kínnal vegyes kárörömöt!), míg az utolsó csepp bor is le nem gördül annak torkán. Túl egyszerű - s alighanem még hozzá is méltatlan - a magyarázat, miszerint mindenkit azért tapos el, hogy a katonai ranglétrán az őt szerinte megillető helyre kússzon fel.

Othello - Pálffy Tibor | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

E kiváló férfiak között ugyanis Jago labdába sem rúghat. Othello Ciprusra érkezésekor ez már egyértelmű. Míg a mór szívének kedves Montanóját forrón öleli keblére (s majd amikor Cassio borgőzös fejjel ledöfi, Othello ölben viszi ki a színről a férfit, pontosan ugyanúgy, mint tette korábban hitvesével), Cassióval meg gyermekkori pajtásaként évődik, harcot imitál - a férfibarátság micsoda gyönyörű, hibátlan érzékkel megkomponált képsorai ezek egytől egyig -, hogyan üdvözli a sor végén álló, "becsületes Jagót"? Miután Othello tőrét a levegőben fenyegetően pörgetve közelít Jago fejéhez, végül egyszerűen kezet fog vele... Jago saját szemével kénytelen látni, hogy soha nem érhet fel gyűlölt társaihoz (Bocsárdi és a dramaturg Czegő Csongor az ilyen motivációt sejtető mondatokat, melyek egyébként az eredetiben sem számosak, gondosan kigyomlálták a szövegből). Ez a Jago a hidegen a jövőbe tekintő számítás helyett jobb híján dönt úgy, hogy gazember lesz. S valóban, idővel az arcél és a mozgás egyre inkább emlékeztet a nyomorék III. Richárd kontúrjaira - még ha Jago megfontolásai más irányúak is, mint Gloster hercege esetében.

Jago remekül improvizál. A már említett nyitójelenet Cyrano-paródia is egyben: Jago Rodrigo háta mögé bújva, annak karjait bábjátékosként mozgatva adja talpnyalója szájába a végzetes szózatot a mór és a szűzlány becstelen házasságáról. Brabantio, az apa hiába kutatja a fickó kilétét, Jago idejében elillan. Míg az eredeti drámában Jago felesége, Emília szerint férje már jó ideje meg akarja szerezni Desdemona kendőjét (vagyis akár hosszasan érlelgetett tervként is felfogható a végzetes folytatás), itt ez is az alkalom, s a férje által állati sorban tartott, bármi áron jutalomfalatért pitiző Emília műve lesz. S amikor Othello bizonyítékot kér a féltékenység gyanújának igazolására, Jago zavartan nyúl zsebébe, és lám, épp kapóra jön a kendő! A pillanat töredéke alatt már kész is a terv: a gyűlölt Cassio a "csábító". Tegyük hozzá, Jago megérzései is hozzájárulnak "sikereihez". A leitatott és felheccelt Cassio tekintete villanásán, botladozó nyelvén azt érezni, mintha már nézett volna éhes férfiszemmel Desdemonára... Jago csak jelen volt, s ha szándéktalanul is, de kikotyogta a férfilélek legmélyére bezárt bűnös érzelmeket.

Miért lényegesek ezek a hangsúlyáttolások? Egyrészt Jago így "nem bűnös", hiszen ő csupán "véletlenül" volt mindig jó időben jó helyen (azaz rossz időben rossz helyen): mások cselekedtek, ő rendezőként a háttérből ügyelt, és igazított-fordított az eseményeken, amikor szükségét érezte. Másrészt lerövidül a hangzatos, Jago szerepét értelmezni hivatott elméletek hosszú sora. A fény-sötétség, fehér-fekete ellentétével és dinamikájával a lehető legtöbb szinten operáló színjátékba Bocsárdi újabb ellentéteket vetít Jago-értelmezésével. Bulgakovnál olvasni a kérdést: "...hogyan festene a föld, ha eltűnne róla az árnyék?" A játékot nézve egyre inkább biztosak vagyunk benne: Jago ez az árnyék, mely a "kopár fény" ragyogását hivatott létével megtörni. A többi szereplő egymással és a világgal való kapcsolata számára visszataszítóan ideális, folt nélkül való. A környező viszonyok felbolygatásukra ingerlik Jagót. Már említettem, de mivel a rendezés sok ízben és nagy nyomatékkal irányítja rá a figyelmet, nem lehet eléggé hangsúlyozni Othello bajtársaival szembeni magatartását. Ne feledjük azt sem: Othello igen sikeres hadvezér, egyik győztes csatát a másik után vívja, s Desdemona a személyében válik igazolójává harcmezőn kívüli diadalainak. A háttérből sunyin figyelő Jago képtelen megérteni - hisz saját családi viszonyai erre nemigen nyújthattak alkalmat -, hogy két szerelmes között a létezhető legintimebb vallomás lehet a hangok nélküli párbeszéd. Az első felvonást záró tangó hasonlóképp jóval többet árul el két test és két lélek egybefonódásáról, mint tenné azt bármilyen szózat (vegyük észre, Jago mennyit beszél kicsinyes, ok nélkül való tervei beteljesítéséhez!). Piazzolla zenéje is továbbmutat persze önmagán, gyakorlati funkcióján: a tangó mindig harc is egyben, több a puszta mozdulatsornál.

S az már a rendezés belső, általános szerkesztési elvéről árulkodik, ha ehhez hozzátesszük, hogy a zárójelenet szerves folytatása az előbb idézettnek, amikor a nemrég még szeretők végső és végzetes, hangtalan szeretkezése során Desdemona maga kulcsolja Othello kezeit a nyakára. Nem hatásvadász rendezői ötlet ez, a dráma szövegének mély megértéséről tanúskodik inkább. Mert a nő tökéletesen biztos saját bűntelenségében. Ahogyan a mór iránti teljes, mély elkötelezettségében és bármit, akár saját életét is feláldozni képes szerelmében. Ma már szinte felfoghatatlan mélységek és magasságok tárulnak fel - nem csak ebben az egy képben, de az egész előadásban. Megannyi felkiáltójel, figyelmeztetés: ilyen a valódi barátság, ilyen az igaz szerelem! S így lesz indokolt az ötödik felvonás szinte teljes elhagyása, meg a negyedik végtelenül takarékos összevonása. Othello és Desdemona csendben költik el vacsorájukat (csak a mór "Te dudva" kezdetű, metsző gyűlölettel elmondott, megrázó erejű monológja töri ezt meg). Itt már minden szó fölösleges, a darab végéig nem is hangzik el egy sem: nincs helye és ideje a tanulság levonásának, azt a néző ekkorra jó esetben már réges-rég megtette maga (bár az általam Kisvárda után másodszor látott, gyulai vendégelőadáson a közönségnek mégiscsak lehetett hiányérzete, hiszen a már a tapsrendhez felálló színészeknek sem mert sokáig tapsolni).

Bocsárdi rendezésének talán legfontosabb jegye a Leitmotivok ismétlés révén történő tudatosítása a nézőben. Ezek így válnak a verbalitásnál mélyebb üzenet hordozóivá, új összefüggések megmutatóivá. A már említett ismétlődések mellett sorsdöntő Desdemona apjának, Brabantiónak és a Bolondnak egy színészre (Nemes Levente) ruházása. Az "örömapát" Velencében látjuk utoljára - a tanács ülésére hálóingére felkapott zakóban, mezítláb érkezik, szemmel láthatóan zaklatott lelkiállapotban -, Cipruson már pirosra festett arccal, bomlott tekintettel, csörgősipkával látjuk. Desdemona hiába tenné, először apjaként nem képes átölelni (hisz már férjének tartozik szerelmes öleléssel), majd Bolondként sem tudja (az elfut előle). A Bolond sapkáján lévő csengettyűk is fontos motívumsor részei: az esküvőről tudósító harangszó, majd a Jago felbujtotta Cassio gyilkos tettét leleplező vészjósló kongás után végül az Othellót pozíciójából elmozdító velencei tanács ülésén a pincérként közreműködő Jago idegesen reszkető kezében tartott tálcán az üvegpoharak rémült összecsendüléséig számos formában visszatér. Ahogy a színpadképet uraló, fenyegetően alácsüngő kötél is sokszor átalakul, míg végül Othello bitófája lesz (melyre halála előtt rácsomózza a "bűnjelet", Desdemona kendőjét).

Nagyobb súllyal esnek latba ezek a motívumok, mint a darab unalomig ismert, rasszizmusra kihegyezett színpadi értelmezései. Persze nem mehet el szó nélkül e probléma mellett Bocsárdi sem: Othello másságát azonban a megmosolyogtató fekete arcfestés helyett elmésebb eszközökkel jelzi. Pálffy Tibor dús, göndör, hosszú hajzata, a hegyes bajusz és a szikár, inas, izmos test, meg az azt borító, barokk festményeket idéző gazdag kelmék miatt azonnal látni, hogy Othello kilóg a velenceiek és ciprusiak egyenöltönybe belevarrt sorából (a tanácstag lányának, Desdemonának egyszerű vonalvezetésű, diszkrét, fehér kosztümje a mór öltözékének ellenpontja-kiegészítője). Jago és Othello "baráti" poharazgatása közben a fehérbor említése és a fehér bőrszín természetes mivoltának megidézése az eredeti szöveggel összhangban, mégis váratlanul csendül össze. S a féltékenység Othello lelkében történő megizmosodása közben az is felmerülhet a mórban (persze Jago hathatós közreműködése révén), hogy idegensége miatt választana más párt kedvese - így a Jago által krétával az asztal lapjára felskiccelt, Desdemona hűtlenségét bizonyítani hivatott gyermeteg ábrát dühödten maszatolja össze kezével, hogy aztán a fehér porral arcát próbálja megfesteni... (S nem veszi, mert ekkor már nem veheti észre, hogy Desdemona gyöngéden simítja le róla a fehér maszkot.)

A mélyen átélt és megérzett lelki rezdülések, a szavak nélküli dialógok a leglényegesebbek Bocsárdi László Othello-értelmezésében. Azaz mindent színészeire bíz: semmi szükség itt a velencei palotát megidéző, szemet kápráztató pompára. A díszletekért és jelmezekért is felelő Dobre Kóthay Judit m. v. szinte üres térbe helyezi a mór tragédiáját. Két hatalmas, aranyszínű vászon ereszkedik alá a nyitójelenet után, s a néma keretjáték párjáig ott is maradnak. Az aranyló falak jelenettől függően a viharos tengeren hánykolódó hajó vitorlái, vagy a dús palota csarnokai, máskor meg a hátsó megvilágítás révén árnyjáték hordozói lesznek. A lejtős, egyes elemeiben kőzúzalékkal feltöltött színpad elejére állított tonettszékek is képesek életre kelni a színészek érintésétől. A kiegyensúlyozott, idilli állapotból három óra alatt jutunk el a végső, feloldás nélküli pusztulásig. Ahogy a nemtelen indulat alattomosan terjed a színpadon, a fából ácsolt keretek közé kényszerített apró kövek is úgy áradnak szét, majd borítják be szinte az egész játékteret.

Pálffy Tibor Othellója szerelmes és férfi - ezzel mindent elmondtam róla. Némaságával mindennél többet állít. A Kicsid Gizella játszotta Desdemona tökéletes párja mindenben: tetteinek végső mozgatója a mór iránt érzett hűséges szerelme. Szeretőjét féltőn óvni tudó és akaró nagy formátumú asszony. De Jago kivételével itt majd’ mindenki ilyen nagyszerű figura: Mátray László szálfatermetű Cassiója Othello testi-lelki jó barátja, ahogy Szabó Tibor Montanója is rajongásig szereti urát. Képtelenek rosszat feltételezni Jagóról, s ez lesz mindkettejük veszte. Naivitásról vagy balgaságról szó sincs részükről: egyszerűen eszükbe sem jut, hogy bárki érdek és indok nélkül ellenükre törne. Emília (Péter Hilda) kínjában a legkétségbeesettebb eszközökkel igyekszik magához láncolni Jagót, aki csak akkor veszi észre a nőt, ha szüksége van tőle valamire. Ferenczi Györgyi harsány Biancájának Cassióval folytatott enyelgésekor mintha kissé felfeslene az előadás egyébként egyszövésű textúrája. A Jago parancsait gondolkodás nélkül teljesítő, saját bábszerűségét sem felismerő Nagy Alfréd játszotta Rodrigo korlátolt katonaember, aki nem lát túl saját gázmaszkján.

A pillanatot sem túlélő szavak és a hasonló változékonysággal bíró üres, színpadias jelek helyett Bocsárdi más közeget választ a világról való gondolkodáshoz.

Miután Othello végzett szerelmesével, felakasztja magát. A jelenetet kajánul figyeli oldalról a cigarettázó Jago: Othello rongybabaként himbálózik a kötél végén. Jago röhögve-köhögve fulladozni kezd, mert rosszul vesz levegőt. Ennyi a büntetése.

JÁSZAY TAMÁS