Bár a januári bemutató óta megjelent számos kritika talán mindegyike által idézett és elemzett alcím (Kafka A per címû regénye miatt) valóban azt sugallja, hogy az alkotók számára Kafka csupán ürügy, indíték, elhagyásra és túlhaladásra méltó-kényszerítõ kiindulópont, körülmény, a figyelmes nézõ idõvel belátja, hogy az elõadásnak jóval több köze van Kafkához, mint azt a különös "mottó" sejtetni engedi. Nem (feltétlenül) a lépten-nyomon emlegetett "kafkai életérzéshez", az árnyalatoktól megfosztott, egyformán sötét hangnemhez, hanem a - nevezzük így az egyszerûség kedvéért - "megértett", egy a szokásostól minõségében eltérõ szinten értelmezett Kafkához. Arról, hogy miért gondolom a Bodó-Vinnai páros Kafka-olvasatát értõbbnek másokénál, késõbb.

Aki viszont Franz Kafka A per című regényének amolyan 100 híres regény típusú iskolás kivonatát, gondolatébresztően homályos dialógusainak unalmas színpadi felmondását akarja látni és hallani, máshová kell forduljon. Röviden: leginkább csalódik itt a manapság már-már legsúlyosabb színházi szitokszóvá süllyedt pszichologizáló-realista színjátszás szerelmese, ugyanis korántsem a Kafka halála után a barát Max Brod által összeszerkesztett, a szerzői utasításokat ki tudja, végül is milyen mértékben követő vagy elhagyó, nyomtatásban máig újra és újra megjelenő textus részleteit deklamálják a Kamra szűkössé tágított falai között a Katona ifjú színművészei. Bodó Viktor rendezését látva meggyőződéssé gyökeresedik a szakirodalomban és a lelkes Kafka-olvasók körében közhelyszámba menő, de a színpadi és/vagy filmes adaptációkat készítők figyelmét, úgy tűnik, rendre elkerülő feltevés: Kafkához kár a realizmus felől nyúlni. Vagy ha mégis ezzel próbálkozunk, akkor azt olyan szintű abszurddal és groteszkkel vegyítve tegyük, mint teszi azt a rendező, Bodó Viktor, s így a sokszor látszólag pusztán referenciális olvasat az őt megillető helyre kerül: egy veszett, önmagából kifordult, meghasadt világ elrajzolt hátterévé degradálódik csupán. A jelen írásnak nem lehet célja azt firtatni, hogyan (ne) olvassunk Kafkát, mindenesetre belátható, hogy aligha lehet sok értelme a németül író szerző belső, allegorikus és szimbolikus tájait valós koordinátákkal megfeleltetni.

Keresztes Tamás és Tóth Zoltán | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Hogy miért? Azért, mert például Hegedüs Géza frappáns megfogalmazását idézve, "ha az ember Kafkát olvas, menthetetlenül az az érzése, hogy fogalma sincs, miféle erők dobálják ide-oda, miféle hatalmak parancsolnak, és minek mi is a következménye". Az a világ, amely szemmel láthatóan ennyire távol esik a nagybetűs Valóságtól (a rendtől, az abszolútumtól, a társadalom nagyra becsülte értékektől, amelyekről a szöveg látszólag [?] beszél), nyilvánvalóan nem működhet annak logikája szerint. A rendíthetetlen fegyelmezettség komor maszkja igencsak unalmas viselet tud lenni, ettől álmosítóan hiteltelenek a rémdrámák és a horrorfilmek folyton hörgő, vériszamosan imbolygó fantomjai. Egy fokkal már izgalmasabb a helyzet, ha megpróbálunk a maszk mögé lesni, esetleg arra kényszerítjük a szörnyet, hogy maga nézzen tükörbe - hátha megrémül attól, amit ott lát. Ha első körben nem válik is halálra, még mindig van rá esélyünk, hogy elneveti magát, belátva, mélyen kacagtató lehet kívülről mindaz, amit elkövet. Ha ezt elérjük, nyert ügyünk van. Érzésem szerint jóval közelebb kerülünk így a sorok közül kiszálazható szerzői szándékokhoz, mint ha a Kafka-olvasatokat elöntő melankolikus-depresszív tónust próbáljuk három dimenzióban megjeleníteni. Itt kellene elmondani az unalomig citált anekdotát a regényét felolvasó Kafkáról, akinek a barátai eközben hasukat fogták nevettükben...

Nemcsak jókedvünkben, hanem zavarunkban, félelmünkben, értetlenségünkben, kínunkban is nevethetünk, mert a nevetés meg- és felszabadít. Ha valami ismeretlennel, zavarba ejtően nagyszabásúval, a mi emberi fogalmaink "méretétől" jelentősen eltérővel találkozunk (s talán e ponton volna helye a fenséges kategóriáját bevonni vizsgálódásainkba), akkor is a nevetés az, ami kihúz a bajból. A Kafka által megteremtett és - a bürokráciát önálló entitássá (el)emelő Monarchia "közalkalmazottjaként" - nap mint nap megtapasztalt Hivatal lenne az az óriási szerkezet-szervezet, ami rémületesen nevetségessé torzul a prágai cseh zsidó író német nyelvén.

Meg Bodó Viktor színpadán. Bagossy Levente m. v. koromfeketére festett, üreges-odvas falakból, rejtekajtókból és funkciótlan zugokból álló, nyitódó-csukódó, sokszor élőlényként pulzáló díszlete nem csupán "belelóg" a nézőtérbe szétválaszthatatlanul összekötve a hagyományos színházpoétikák által élesen elhatárolt két teret: hatása olyan elementáris, hogy mi érezzük magunkat feleslegesnek, oda nem valónak, idegennek benne. Kényelmetlenül szorongunk szűkre szabott helyünkön, amelynek ezúttal már a megközelítése is akadályokba ütközik: a színészek öltözői melletti, lakájosnak éppen nem mondható folyosón kell befurakodnunk a székekhez. A gyakorlott Kamra-látogatók tudják, hogy Budapest egyik leginspirálóbb színházi teréről van szó (talán csak a Bárkáé vetekszik vele mostanság), azonban még őket is meglepheti, amit Bodó és Bagossy közösen kiterveltek. A ruhatár és a büfé előtti folyosó az ily módon végtelen hosszúságúra nyúló-nyíló színpad részévé változott, a Kamra aprócska alapterületét egészen valószínűtlen mélységekkel és távolságokkal megbolondítva, a néző térérzékelését tökéletesen elbizonytalanítva (a trükkhöz hozzátartozik a távolban a hátsó falra felszerelt két ferde tükör is).

A felütésben még látszólag nincs semmi valóságtól elrugaszkodott, persze az önmagában váratlan helyzeten kívül: Mészáros Béla pánikbeteg és Tóth Zoltán rendíthetetlenül flegma őre (aki aztán a játékidő jó részét oldalt egy széken ülve, olvasgatva tölti, jelenlétével megtestesítve a testetlen Hivatalt) egy reggel a "Közp. Szerv" nevében letartóztatja a Keresztes Tamás alakította Józsefet, későbbiekben Józsit. Utóbbi először meglehetős határozottsággal lép fel, nem hagyná magát kizökkenteni napi rutinjából - ez az ő lakása, itt ő az úr -, de őrei végtelen határozottsága - ami a szöveget figyelve valójában kétségbeesett bizonytalanság: például nem tud(hat)ják, kinek és miért dolgoznak - kérdőjelek kitételére készteti egyszerre óvatos és forrófejű hősünket. Gyanakodva figyeli a testi erőszaktól sem visszariadó furcsa figurákat, s szinte azonnal letesz arról, hogy saját logikája mentén értse meg őket. Mintegy ösztönösen megérzi, hogy egy (társas)játék részese lett, így a hátralévő időben próbálja megfejteni ennek a különös, vérre menő játéknak a szabályait, s civil, konformista cégigazgató énjéhez híven igyekszik hozzájuk a lehető legnagyobb mértékben alkalmazkodni. "Szerelmeihez", az Ónodi Eszter, Rezes Judit, Szantner Anna alkotta hármas csoport tagjaihoz való viszonyában jól tetten érhető mindez. A nők látszólag a hatalom birtokosai ebben az elferdült világban, nekik kell kedvükre tenni, ha József valaha is révbe akar jutni az ügyével. A flittertől csillogó dizőzből másodpercek alatt részeges prostivá avanzsáló Ónodihoz, a dominaként pálcájával az ügyfeleket kéjesen csépelő Szantnerhez, vagy a lassított felvételként mozgó, elcsöppenő nyálú Rezeshez mind a szexualitás révén tudhat közel férkőzni (Berzsenyi Krisztina m. v. jelmezei különösen az ő esetükben figyelemre méltóak) - bár hiába: ők is a rendszer alkatrészei csupán, működését nem befolyásolhatják. Másfelől idővel erősödik a gyanú, hogy nincs is mihez közel férkőzni: a gépezet csavarjai körülvesznek mindent, de az irányítókról senki nem rendelkezik határozott elképzeléssel (így világosodik meg, miért maradtak ki teljesen a Bodó-Vinnai-adaptációból a leginkább értelmezésre szoruló, határozottan allegorikus részek, mint amilyen a törvény kapujának őrzőjéről szóló hosszabb passzus).

A Kafkához igen közel álló álomszerű építkezés, az álom nem földi logikájának következetes alkalmazása hatásos képeket szül. Ami Kafkát olvasva sem válik soha bizonyossá, vagyis ahogy nála nem tudjuk meg - mert lényegtelen -, hogy ki, mióta, miért és pontosan mit is dolgozik a Hivatalnak, s valójában azt sem, miféle Hivatalról van szó (ami behelyettesíthető a Kastéllyal és így tovább) - mindez Bodó Viktor előadásából sem derül ki, hajszálpontosan ragaszkodva az eredeti szöveghez, annak szürreális, bizarr hangulatához. A laza szálra felfűzött jelenetek gyors egymásutánban követik egymást, hol kegyetlenül véres kínzójelenetekkel, hol látványos musicalbetétekkel tarkítva-elidegenítve az így már komolyan végképp nem vehető kafkai szituációkat. A Chicago című musicalből és máshonnan ismerős dalbetétek sem a könnyed szórakoztatást célozzák, inkább a kafkai világ itt amúgy megfelelő teret kapó infernális oldalának bemutatásához járulnak hozzá - lásd a "nagyügyvédek" drogos, "világ vége" rockpartyját a második részben (zene: - mint mindig - Vajdai Vilmos és Kunert Péter m. v.). A musicalek világának erőszakosan felszabadult, "keep smiling" vidámsága kiáltó ellentétben áll a kötelezően nyomasztónak gondolt Kafka-bolygóval: éppen ezért passzolnak hozzá tökéletesen, s árulnak el róla többet egy órákon át tartó, önmaga farkát kergető mélabús borongásnál. A "metázás" a játék fontos elvévé nő: a művelt közönség által fejből fújt Kafka-mondatok rendre megbicsaklanak, nem fejeződnek be, vagy nem úgy, ahogy gondoljuk; a játszók időnként valódi nevükön szólítják egymást (leggyakrabban talán Mészáros Béla nevét hallani), s ironikusan viszonyulnak szerepükhöz is (a Vajdai Vilmos játszotta Huld ügyvéd kelletlen entrée-ját nagyobb dulakodás előzi meg a színfalak mögött, a Mészáros Béla alakította Titorelli sátánian visszhangzó kacaja ellenállhatatlanul nevetségessé válik). A Motellel mint színházi, illetve más, filmtörténeti előzményekkel való összevetést többen megtették már, ettől itt eltekintek.

A fent röviden vázolt, igencsak átgondolt koncepcióval mit sem érnénk, ha kivitelezésük nem a Katona színészeire lenne bízva. Érvényesnek gondolom, amit Bodó Motelje kapcsán már leírtam: más társulat bizonnyal nem birkózna meg hasonló kihívással. Mondanom sem kell, hogy mindenki több szerepet játszik, a revübetétekben például így tudnak a szereplők másodperceken belül teljes tánckart varázsolni a színpadra. Akikről még eddig nem esett szó: Keresztes Tamás kívül-belül tökéletes áldozat: jelentéktelenségét tudatosan és pontosan növeszti nagyszerűséggé - rongybabaként csetlik-botlik, hagyja magát ide-oda lökni, hogy aztán legvégül, miután a cím ígéretéhez hűen ledarálták és eltűnt, mégis felálljon. Olsavszky Éva házinénije mindent halló, mindent látó házisárkánnyá lényegül. Kun Vilmos vidéki nagybácsija a sorból kilógó valódiságától lesz valószerűtlen. Takátsy Péter karót nyelt, kávébarna mellényben sürgő-forgó bankigazgatóként, Rajkai Zoltán idétlen ficsúrként emlékezetes. Fekete Ernő szórakozottból tervszerűen kegyetlenre váltó rendőre, Nagy Ervin megmagyarázhatatlan funkciójú, folyton gusztustalan zöld napszemüvegben flangáló ügyfele egyformán remek alakítás. Vajdai Vilmos ügyvédként szokásos csúcsformáját hozza, s ez egyébként a társulat minden tagjáról egységesen elmondható.

A groteszk hangvételű, Kafka-képünket tudatosan és büszkén felforgató előadás talán nem mindenki tetszését nyeri el. De aki kíváncsi egy másik Kafkára, és/vagy Bodó Viktor eddigi legátgondoltabb, legkövetkezetesebb rendezésére, netán a hazai színpadokon bizonyosan egyedülálló csapatmunkát és kivételes színészi alakításokat akar látni, az mielőbb ereszkedjék alá a Kamra pokoli bugyraiba.

JÁSZAY TAMÁS