Petr Zelenka: Hétköznapi õrületek
Katona József Színház, Kamra

A cseheknek szerencséjük van a cseh kisembermítosszal; nekünk például nincs ilyen nemzeti típusfiguránk (aki van, arra meg nem lehetne mítoszt alapozni, mert nincs benne szeretnivaló). A mûvészeti hivatkozásokat pedig nemcsak maga a cseh nép érti és élvezi, hanem egyre többen a nagyvilágból is, mivelhogy ez a jellegzetes és folyamatosan ápolt hagyomány idõnként egy-egy kiemelkedõ, világpiacilag is jegyzett tehetséget lõ fel az égre: egy Ha¹eket, egy Hrabalt, egy Chytilovát, egy Menzelt (akinek sajnos peche van a magyarok iránti rokonszenvével, mert itteni vendégmunkái nem szoktak sikerülni).

A hagyomány abszolút életképes, hiszen már maga Hašek is besorolható preabszurdnak: a cseh kisemberben a pragmatizmus ugyanis jól megfér a groteszkséggel, az álomszerűség, az abszurditás és a fantasztikum iránti inkább ösztönös, semmint tudatos érzékkel. És (nyilván sokak - és sok epigon - között) Petr Zelenka, a fiatal filmes - a film és a színház a mítosz feldolgozásaiban nagyon közel áll egymáshoz, nem ritka az átjárás - e most látott darabja, a Kamra újdonsága azt bizonyítja, hogy a kisember-dramaturgia a legmaibb mára is közegellenállás nélkül adaptálható.

A darab egyik vonulatában direktben is megszólal a mai világ: a cseh(szlovák) átkos már a Moldva partján is egyértelműen a múlt, amelyet csak az idősebb generáció hordoz még minden idegszálában. A Máté Gábor alakította komponista éppoly nosztalgikusan idézi fel mára használhatatlanná vált ellenzéki múltját, mint Lengyel Ferenc Hanekje a Gustav Husák országjárásával aratott bemondói babérokat; a mában mindketten, Szirtes Ági Hankovájával kiegészülve mindhárman idegenül mozognak. A fiatal, nagyrészt értelmiségi kisembereknek már ennyi vonatkoztatási pont sem áll rendelkezésre; ideológiamentesen, céltalanul és elhagyatottan tévelyegnek az eszmék és fogódzók nélküli világban, és mivel az egyetlen idol: a fogyasztás legföljebb csak az italkészlet folyamatos feltöltésének szintjén érdekli őket, jobb híján szexuális problémáik mértéktelen túldimenzionálásával foglalják el magukat.

Lengyel Ferenc és Bertalan Ágnes | theater.hu fotó - Ilovszky Béla
Ez persze csak a váz: erről lövi fel magát a szöveg, ha nem is világirodalmi, de a mai drámaírás szempontjából tisztesnek mondható magaslatokra. Emblematikus kép, hogy amikor a verniszázson az életkedvét visszanyert idősb Hanek a sláger husakiádát nyomja hisztérikus kedvese, a szobrásznő (Bertalan Ágnes) túlhabzó asszisztálásával, ezalatt az előtérben a Bögöly névre hallgató fiatalember (Nagy Ervin) lejt tánclépéseket legújabb s minden jel szerint végre ideális kedvesével, a próbababával (aki mellesleg később - ugyancsak Bertalan Ágnes alakításában - megelevenedik). Ilyen motívumokkal tele a darab: ilyen a földrengés tárgyú lapkivágatokkal megpakolt ágy, a maszturbációhoz adaptált mosdó, majd annak véres bosszúja (ugyancsak a tárgyak bosszúját képviseli az önálló életre kelő ágytakaró), a színen meg nem jelenő Helén néni ellopott loknijainak boszorkányfőzetben való rotyogtatása, s a végén a mélabúsan groteszk (vagy groteszkül mélabús) postacsomagszóló. Még hosszan folytathatnánk a sort - megannyi fantasztikus-abszurd motívum, amely azonban belesimul a darab groteszk tükrében megjelenő realitásba, s már-már a szereplők természetes létezési módjához tartozik.

A darab mindamellett nem remekmű, de egy modern színpadon abszolút helye van. Kézenfekvő, hogy frenetikus tempót, sok mozgást, fizikailag is sportos formában lévő, aktív színészeket kíván (bár én el tudnék képzelni egy formálklasszicizmusával, esetleg fapofájú komolyságával nevettető - s egyben kétségbeejtő - előadást is). Gothár Péter a kínálkozó stílust választotta, amelynek mestere, s amely a társulatnak is jól áll. A dramaturgiát, az objektív világ s a szereplők világának képtelenségét fejezi ki a maga önálló eszközeivel az ugyancsak Gothár tervezte, egyszerre mulatságos és könyörtelen, szimultán - több otthoni enteriőrből egyet kombináló - színpadkép is (a liftet különösen szerettem). Az előadásnak világa van, a szerző fanyar, egyszersmind költői kiábrándultságát Gothár a sajátjával toldotta meg.

A bemutató egy nap különbséggel követte az anyaszínpad Congreve-előadását. Szívmelengető látni, hogy a társulatát zseniálisan építő Katona két párhuzamos előadást, két teljes szereposztást is ilyen magas színvonalon tud kiállítani. Zelenka darabjában az idősebb színészek (Szirtes Ági, Máté Gábor, Lengyel Ferenc és Vajdai Vilmos) s a fiatalabbak (Bertalan Ágnes, Kocsis Gergely, Nagy Ervin, Rezes Judit, Szantner Anna, Mészáros Béla) makulátlanul stílusérzékeny, egymáshoz hangolt, nemegyszer magával ragadó összjátékot nyújtanak, amelyből - s ez talán (nem biztos) hiba - alig lehet egy alakítást is kiemelni. Mészáros Béla (Ales) mintha halványabb, Máté Gábor és a hol szőkén erotomán, hol feketén frigid Szantner Anna (Annuska, takarítónő, illetve Cukormongúz, a komponista kedvese) mintha színesebb volna a többieknél.

Még egy felvilágosítással adós vagyok: a címben szereplő Alik a szobrásznő kutyusa, aki eleinte egy szörnyű baleset áldozatának látszik, később azonban kiderül, hogy él és virul, s halálhírét nem egy Haneknek, hanem egy Martinnak szánták.

SZÁNTÓ JUDIT

 

NKA csak logo egyszines

1