A látvány már ott vár a nyitott színpadon. Egy jobbról, egy balról, összesen két budi. Két büdi - mondhatnánk "fransziásan", de Radoslav Milenkoviæ nem él ezzel a lehetõséggel. A szagoktól megkímél minket, megelégszik a látvánnyal. Akcióznak is eleget a két reterátban.

Már, ha eljutnak odáig. Szétszórt kacatokkal van tele a budik környéke, aki arra jár, szemezget belőlük. Kabátjába rejti, ide-amoda, majd büszkén elvonul, lelép elegánsan a magasra tornyozott kék, sárga, esetleg rózsaszín parókájában. Az elegancia amúgy is veszélyes dolog a Magyarországon sűrűn és sikerrel foglalkoztatott délszláv rendező moličre-i víziójában. Inkább leleplez, mintsem eltakar. Az ízléstelenség diadala. Alpári gőg, pökhendi magamutogatás, tévedések sorozata. Mintha Milenković arra szövetkezett volna "bűntársaival" - díszlet: Juraj Fabry, jelmez: Szűcs Edit -, hogy most aztán elmegy a határig. Mi több, a jó ízlés határán még egy kicsit túl. Igenis fintorogjunk csak, háborogjunk, mondogassuk magunkban: eddig és ne tovább. Amikor Chrysale felesége, a családját terrorizáló, gőgös Philaminte elvonul az árnyékszékre, kezében egy óriási zöldséggel, amely még kígyóuborkának is meglehetős, majd ezt követően a magára csukott budiajtó mögött gyanúsan viselkedik, nos, akkor kezdjük magunkban a fent említett jó ízlés határait firtatni. De a fránya rendező megtréfál minket. Eléri, hogy azt higgyük, amit hiszünk, aztán egy hosszú dialóg után kaján mosollyal kiereszti a nőt - arcán uborkapakolással. Nem rossz ötlet, de valljuk be, sántít egy kicsit. Mert még erről a balkáni-közép-európai prosztinger Philaminte-ról is nehéz elképzelni, hogy a latrinán szeleteli az arcára az uborkát.

Bozó Andrea

A módos Chrysale feleségének gőgös "kifinomultságát" már maga Moličre is szent borzadállyal festi le. A férjét megvető, lányait lekezelő, cselédeit pocskondiázó, csupáncsak a látszatra adó "tudós nő" uraskodni vágyása és lelki sivársága elég nyilvánvaló. A környezete mégsem tud ellene tenni. Chrysale egyetlen fegyvere, hogy megpróbálja önmagával elhitetni, van szava abban a családban, amelyben valójában semmi tekintélye nincs. A fiatalabb lány, Henriette elszántan igyekszik a nem túl módos Klitanderrel való házasságba lelécelni (ebből ered aztán a konfliktus), az idősebb Armanda pedig azt látja a legcélravezetőbb útnak, hogy behódol anyjának, és tovább erősítgeti magában elsősorban családellenes, másodsorban "filozofikus" hajlamait. Árnyalja a képet a családfő (?!) nővére, aki meg van győződve róla, hogy ő az ifjú Klitander titkos szerelme, valamint fivére, a józan gondolkodású Ariste, akinek az a tiszte, hogy a dolgokat, egy megbocsátható csellel, normális mederbe terelje. Sokat elárul Milenković darabról alkotott fölfogásáról, hogy a jótevőt végül is nem igazán engedi kibontakozni, kétséget sem hagyva afelől, hogy ebben a világban sikerülhet bármi, kivéve: a dolgokat normális mederbe terelni.

Művészi szívóssággal fölépített, következetes alakításokat láthatunk e koncepciózus harsányságban. Dimanopulu Afrodité Philaminte-ja elsőre nem is látszik olyan veszélyesnek. Szép lassan derül ki, hogy az úgynevezett lelki fennköltség jegyében képes bárkit, bármikor tönkretenni. Macskanő, a veszélyes fajtából. Kosztümje emlékeztet Madonna híres, Jean-Paul Gaultier tervezte jelmezére, eltekintve attól, hogy a két mellén lévő csiga alakú, műanyag valamik még sípolnak is. Bőszen nyomkodja őket, ha éppen úgy adódik. Másik jellemző mozdulata, ahogy a fenékvágásából próbálja kiszabadítani kényelmetlenkedő bugyogóját. Háttal nekünk. Hogy lássuk. Közben a cselédjét szép beszédre inti. Mit inti, hisztérikusan regulázza. Hiszek a rendezőnek. Nem véletlenül osztotta Dimanopulu Afroditéra a szerepet. Az általa játszott Philaminte könnyed, légies alak. Azt mutatja, hogy pont olyan finom és elegáns lehetne, amilyen szeretne. De nem az. Gaz lélekgyilkos. És még ízlése sincs. Nincs benne se könyörület, se részvét. Erre serkenti a kor és a környezet. Csacsogva mar bele mindenkibe. Két marakodó lánya közül, persze, inkább Kalmár Zsuzsa agresszív Armandáját kedveli, Kovács Patrícia szárnyaszegett Henriette-jének józan megnyilvánulásai mérhetetlenül dühítik.

A legérdekesebb a délszláv rendező fölfogásában, hogy némi időbe telik, amíg észrevesszük - tragédiát épít a komédiában. Elsőként az lesz gyanús, hogy Anger Zsolt Chrysale-ja a többiekénél jóval fajsúlyosabb figura. Míg Kaszás Gergő (Trissotin, az ógörögök szövegeit lopkodó másik kérő) és Bozó Andrea (a lófogú Belíza) igazi vígjátéki figurát ad, teszem hozzá, remek humorral, addig Anger játékában már a kezdet kezdetén olyasfajta komolyság van, amely mintha nem is nagyon illene oda. Mert mi a tét? Látszólag az, hogy hozzámehet-e Henriette szíve választottjához, Klitanderhez, vagy kénytelen anyja akaratának engedelmeskedve a meglehetősen mocskos jellemű Trissotinnak igent mondani. Vagy mégsem ez lenne? Milenković előre megfontolt szándékkal hagyja a tragédiát begyűrűzni. Aztán kiteljesedni. Miközben Philaminte a végén rezzenéstelenül veszi tudomásul, hogy kisebbik lánya sorsát ezúttal nem sikerült merő szeszélyből végérvényesen tönkretenni, ezenközben halovány lövése sincs, hogy már rég tönkrevágta a családját. De akkor mi már tudjuk. És átérezzük. Ezt készíti elő Anger Zsolt Chrysale-ja, aki már jó előre mutatja: vicces, vicces, de azért ne higgyük, hogy végig ilyen röhejes lesz. A tekintetében hordozza a tragédiát. Ez az a spleen, amelyet kezdettől fogva érzünk. Rávetül a budikra, a kacatokra, bevonja a kapafogú Belízát, miközben az beront a reterátra, letornássza magáról óriási bugyogóját, mi meg csak bámulunk, hogy mi az az iszonyú nagy szőrös micsoda az átlátszó szoknyája alatt. (Még egyszer: Bozó bűbájos komika.)

Igazságtalan lenne nem észrevenni, hogy Venczel Valentin miként segíti Anger alakítását kibontakozni. Bár némileg a háttérben marad, mégiscsak az ő Ariste-ja az egyetlen, aki kezdettől átlátja a dolgokat. Tanúja a szenvedésnek, s minket is tanúvá tesz. Bár Moličre-hez híven, ezúttal is Ariste a kis Henriette sorsának az elrendezője, az emlékezetünkben mégis inkább Anger Zsolt Chrysale-ja marad meg. Ahogy ott kuporog összetörten, a dobogó szélén ülve, az utolsó képben, és már tud valamit, amit előtte még nem tudott. Aztán hirtelen fölzokog. Pontosan ott, úgy és akkor...

KÁLLAI KATALIN