A színházban átállásnak hívják azt, amikor a mûszak átdíszíti a színpadot egyik elõadásról a másikra. Régebben, amikor még minden felvonás vagy kép teljes díszletcserét igényelt, a darabon belüli színváltozást is átállásnak hívták. Képenként leengedték a függönyt, és a díszítõk rohammunkában átrendezték a színpadot. A közönség türelmesen a helyén maradt, tudta, hogy ilyenkor várni kell, ez még nem az egyik nagyszünet (hiszen a vasfüggönyt nem engedték le, csak a szép bársony elõfüggönyt). Halkan beszélgettek egymással, vagy a félhomályban a mûsorfüzetet böngészték.
Egyik-másik nagyszínházban, ahol négy-ötfelvonásos és sok helyszínen játszódó darabokat adtak - például az Operában, vagy a Nemzetiben - rendkívüli munkát igényelt némelyik átállás. A Nemzeti 1951-es Hamletje Gellért Endre és Major Tamás rendezésében, Varga Mátyás tervezésében jórészt a bonyolult szcenikának köszönhetően hat órán át tartott. A IV. felvonás 4. színére például, amelyben a királyfi találkozik Fortinbras Lengyelország felé vonuló norvég seregével, húszperces volt az átállás. Maga a jelenet alig tízperces. Utána újabb húsz percet kellett várakozni, amíg a négy méter magas emelvényt lebontották, és bedíszítették a következő jelenetet.
A Borisz Godunov 1947-es felújítása Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv rendezésében, Oláh monumentális díszleteivel hasonló méretű munkát követelt a műszaktól. Ekkor az operaházi emelőrendszer már működésképtelen volt, a forgót számos okból szintén nem használták. Az előadást három szünettel, kilenc képben játszották (a Vaszilij Blazsennij Székesegyház előtti jelenetet csak az ötvenes évek második felében állították vissza), a képek közötti szünetek itt is tíz-tizenöt percig tartottak.
Manapság türelmetlenebbek a nézők. A szcenikai igények és a játéktérről vallott nézetek is alaposan megváltoztak. Korunk színháza mást gondol a színpadi látványról. Nemcsak a nagyoperai díszletek kora járt le, a díszlet fogalma is nagy átalakuláson ment át. Ma már nem arra szolgál, hogy minél gazdagabban feldíszítse a csupasz teret, és a valóság illúzióját keltse. A rendezők és a tervezők egységes játéktérben gondolkodnak, amely a dráma és az előadás alapgondolatát hivatott kifejezni. Ez a tér, ha változik, többnyire nyílt színen, a szemünk láttára alakul át. Nincs hát szükség függöny mögött zajló változásokra. Az átállás fogalma pedig a színházi szakzsargonban annyit jelent napjainkban, hogy az egyik előadás díszleteit lebontják, kiviszik, és beállnak a következő előadásra, vagy a másnap délelőtti próbára.
Látható azonban napjainkban egy különleges átállás. Látható, bár kevesen látják. Nincs meghirdetve, a kényszer hozta létre, és a szünetben zajlik, amikor a nézők java része a büfében, vagy a dohányzóban tartózkodik. Csak néhány szerencsés nemdohányos láthatja, vagy akinek fáj a lába, és nincs kedve elhagyni a helyét.
A különleges produkció színhelye a Magyar Állami Operaház színpada. Időpontja a Bartók-est szünete. Véget ér A kékszakállú herceg vára előadása, és a műszak átáll A csodálatos mandarinra. Ez roppant bonyolult művelet, és nem lehet leengedett függöny mögött megoldani. Az elsőként játszott Kékszakállúban a színpadon foglal helyet a zenekar, a két énekes pedig előttük, a beépített zenekari árok felett játssza el Bartók egyfelvonásos operáját. Ez az előtér egy medence is egyben, amely a játék során megtelik vízzel. Ahhoz, hogy átálljanak a Mandarinra, a színpadon keresztül (csakis így lehetséges) el kell tüntetni az előtérből a medencét, le kell vinni a pultokat és a hangszereket a zenekari árokba, a színpadra balettszőnyeget kell leteríteni. Csak ezután kerülhet sor a táncjáték díszleteinek beépítésére.
A két produkció keletkezését majd ötven év választja el egymástól. Kovalik Balázs Kékszakállú-rendezése a jelenkori operajátszás jellegzetes darabja. Egy jelentékeny fiatal rendező feszegeti benne Bartók operájának újabb színpadi lehetőségeit. A csodálatos mandarin Harangozó Gyula 1956-ban készült klasszikus értékű alkotása Fülöp Zoltán egykor nagyon is a klasszikus kánonnak hadat üzenő, modern színpadképével és Márk Tivadar jelmezeivel. Ha nem remélhető is, hogy ma ugyanolyan erővel képes hatni, mint keletkezése idején, azért egy nagy korszak üzenetét hordozza. Muzeális érték persze, nem olyan értelemben, mint egy műtárgy, inkább úgy, mint Sztanyiszlavszkij A kék madár-rendezésének felújítása a régi Művész Színházban (1909, 1973), vagy Vahtangov korszakváltó Turandotjának (1922) többszöri újraélesztése a rendező nevét viselő színházban. A budapesti Operaházban is akad néhány kiemelkedő érték a múltból; Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv ma is látható Bohéméletje (1937) a korokon átívelő, minden divatnak fittyet hányó, maradandó színházi érték egyik szép példája.
Ám a sors kifürkészhetetlen kegyelme folytán alighanem a világszínház történetében is egyedülálló, hogy egyetlen estén találkozik a legfrissebb jelen és a nemes hagyomány. A kényszerűségből nyílt színen látható átállás pedig jóval több technikai érdekességnél. Metafora. Hiteles színházi produkció. Mivel mindaz, ami a színpadon történik, más és több hétköznapi önmagánál, ha mások a nézőtérről figyelik, ez a különös nyílt színi átdíszítés is üzenetté válik. Arról szól, hogy nincs is olyan messze egymástól múlt és jelen. Tízegynéhány jól képzett szakember olajozott összeműködése húsz perc alatt képes hidat építeni egy 1956-ban készült remekmű és egy éppen most létrejött előadás között.
A díszítők szereplése mentes minden "civil" zavarodottságtól. Nem vesznek tudomást róla, hogy ők most egy színházi előadás szereplői. Végzik a dolgukat. Figyelnek egymásra és a feladatra. Minden szándék és tudás megvan bennük, amelyre egy jó színpadi együttesnek szüksége van: tisztában vannak vele, milyen az igazi partnerkapcsolat; a színpadmester kidolgozta számukra a cselekvés fő vonalát; a fizikai cselekvés pedig a néző előtt pszichológiai folyamattá válik, és létrejön az alkotó közérzet. Tehát Sztanyiszlavszkij még mindig el nem évült rendszerének (amelyet ő maga mindig idézőjelbe tett, amikor leírta) valamennyi alkotó eleme felfedezhető itt, egyetlen kivételtől eltekintve: a "mágikus mintha" ismeretlen ebben a különös, realista színjátékban. Itt nincs feltételezettség. Csak anyag van. Gravitáció. A díszítők a valóság elemeiből hozzák létre a színpadi illúzió varázsát. Egy szertartás papjai ők. Olyan szertartásé, amelyben mindenkinek szigorú szabályok határozzák meg a feladatait. Amelyben nincs egyetlen felesleges mozdulat. Nincs mesterkéltség, póz, színpadiasság. Nincs hazugság, mellébeszélés. Itt minden mozdulatnak célja és igazságtartalma van.
Hölgyeim és uraim, érdemes néha a nézőtéren maradni a szünetben. Ilyen őszinte, magától értetődő színházat ritkán lehet látni. Megtudhatjuk, hogy készül a csoda. Megtudhatjuk, mennyi szakértelem kell hozzá. Mennyi precizitást igényel. És hogy mennyi költészet és drámaiság van egy jól megszervezett átállásban.
BALOGH GÉZA
