Schönberg: A várakozás
Zemlinsky: A törpe
Magyar Állami Operaház

Az Operaház igazgatósága tartotta magát ígéretéhez, s 2005-ben is két estét "kapott" egy szakmailag igen sikeres, ám a nagyközönséget, a fizetõképes keresletet jelentõ felnõtt-értelmiségi réteget alig mozgató tavalyi produkció, a Zsótér Sándor rendezte Zemlinsky-Schönberg-est. Az idei év egyetlen újdonsága a szereposztásban Zempléni Mária beállása Schönberg Erwartungjába, a premier múltkori világsztárjának helyébe.

Akkor Anja Silja hírnevével, nemzetközi tekintélyével és szenzációs, életkorát meghazudtoló énekesi teljesítményével, legendás színészi személyiségével mintegy kiállt, "odaállt" az akkoriban csaknem lehetetlennek tűnő vállalkozás mellé. Az utóbbi időben a budapesti operakedvelők legmerészebbnek tűnő álmai is realizálódtak. Korábban nem is remélt előadások jöttek létre. Például a Sosztakovics-féle A kisvárosi Lady Macbeth ősverziójának márciusi, fergeteges sikere újabb bizonyíték, hogy rétegközönsége, rajongótábora igenis sokféle stílusnak van. Például a bel cantónak, a nézőtér imádja Bellini remekművét, a Normát. Számos huszadik századi opera is sikeres, mint a Jenufa, főleg ha kellőképpen érdekes rendezőket, tervezőket talál az  Operaház vezetősége. (A kortárs magyar opera határozott és erőteljes, gyakori jelenlétére a Szinetár-Petrovics vezetőpáros korábban is komoly erőfeszítéseket tett.) Ezen felül a direkció elég bátor ahhoz is, hogy nagyritkán ugyan, de kétévente legalább egy-egy botrányszagú, közönségtaszító-vonzó másfajta produkció - például a Lohengrin - ellensúlyozza a széles nagyközönség igényeit kielégítő, sokszor játszható, bérletezhető, s nem utolsósorban az énekesek közt jól "kiosztható" repertoárdarabok sorát.

Az Erwartung bravúros lehetőséget kínáló főszerepét idén egy színészként is kiváló, finom stilisztaként ismert magyar szoprán kapta meg, Zempléni Mária.

A várakozás című miniopera - rémtörténet. Időtartama kevesebb, mint húsz perc. S a titok megoldását nem kapjuk meg, sohasem fogjuk megtudni, mi is történt valójában. Mire vár ez a kortalan, meghatározatlan korú asszony? Éjjel. Az erdőben. Ambrus Mária és Zsótér Sándor átértelmezésében a "nagyváros rengetegében", a múlt századvég kihalt-éjszakai, jellegzetesen budapesti, mindenki által azonosítható színhelyén, az ötödik kerületi Párizsi Udvarban. Talán szerelmére, aki már nem jön el a találkozóra, a szerelmi búvóhely mögötti, sötét és kísérteties erdőbe? Vagy épp ellenkezőleg, a hajnalra, ami majd bizonyossá teszi, hogy a szeretett férfi holtteste az, ami ott hever, minduntalan útjában a bolyongó asszonynak? Akit - féltékenységből, legalábbis saját, egzaltált fantáziájának tükrében - ő maga ölt meg? A választ soha nem fogjuk megtudni. De hát nem is az élet vagy halál a fontos, nem a bűn kézzelfoghatósága. Talán nem is a bűntudat...

Bizarr és félelmetes ez a Schönberg teremtette világ. Zsótér és stábja nem arra szerződött - egy kicsi, minimálszériában futó előadás színpadra állításának erejéig - a Magyar Állami Operaházhoz, hogy kifecsegje a titkokat, az élet nagy titkait. Egy évvel ezelőtt a bemutatón Anja Silja inkább a lélek csapongását ábrázolta a német expresszionista színház legjobb hagyományainak őrzőjeként. Zempléni Mária most egy lélektanilag realistább, ám szintén felfokozott színészi előadásmód segítségével azzal "játszik el", hogy a valóság-fantázia-rémálom közötti vívódásként mutassa be az Asszony drámáját.

A várakozás előtt kap helyet egy, a maga korában meghatározó egyéniségű komponista, Zemlinsky Der Zwerg című egyfelvonásosa. Másféle ritkaság, érdekesség, ismeretlen és felfedezetlen remekmű, elsősorban a hazai közönség számára.

Szecesszió, szimbolizmus itt is van "dögivel"! Mi magyarok hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy Bartók Béla Kékszakállúja gyökerek nélküli remekmű, váratlan meglepetés a zenetörténet-operatörténet összefüggésében. Nagyon is volt előzménye a XIX. század legvégén, a XX. század legelején! A férfi-nő viszony szemléletének tekintetében fontos "ős" ez a Budapesten most bemutatott A törpe című zenedráma. "Csak másban moshatod meg arcodat"! A megismerés (ön)pusztító útja ábrázoltatik az infánsnő (Wierdl Eszter) és a születésnapi ajándékként neki juttatott "élő játékszer", a szerelmes dalokat önfeledten dúdoló törpe (Csák József) kapcsolatában. Benedek Mari azzal a remek ötletével, hogy mindkettőjüket ugyanolyan jelmezbe, bizarr krinolinszoknyába öltözteti, újabb, szokatlan megvilágításba állítja a férfiúi és a női identitás problémavilágát. A tenorista által felsőfokon énekelt és nagy öntudattal, méltóságteljesen játszott figurán - őt mondják a többiek törpének - végig megmarad az abroncsszoknya. (Bár őt magát csak az egyórás darab második felében látjuk fizikai valóságában, addig csupán beszélnek róla a nők.) Férfiúi aktivitása, szerelmi magakelletése nem több, mint szó, ének. Az érzékeny kantiléna egy lélek művészi áttételek útján megvalósuló kitárulkozása. Az infánsnő bezzeg egyéb módon is kitárulkozik. A darab csúcspontján teljes fizikai mezítelenségben feszíti oda magát a liftfülke biztonságában artisztikusan megnyilvánuló, felülről lefelé néző, daloló férfi elé. Katartikus pillanat ez: a testi szépség bevetése, a keblek és az öl kitárulása. Tükör ez a férfi, a szerelemről szavaló "törpe" számára. A főudvarhölgy, az anyai érzésekkel telt, puha, másféle érzékiségű Ghitta (Herczenik Anna) szerint is tükör! Ezen a jelképen akkor döbbenünk meg igazán, amikor észre vesszük, hogy a liftkabinban férfihősünk végig egy hatalmas, emberméretű, valóságos tükör előtt állt. Annak háttal, persze...

És Wierdl Eszter mint infánsnő? Nemcsak kiváló énekes, aki végig bírja nyaktörően nehéz szoprán szólamát, hanem másfajta, emberpróbáló, színészavató feladatra is elég érett. A mezítelenség ilyesfajta vállalása egyes nézők számára lehet hatalmas vonzerő, mások éppen felháborító blaszfémiának tartják, de színházba, operába nem a puszta látvány kedvéért megyünk. A produkció lelkes stábja (Szolnoki Apollónia, Simon Krisztina, Militenou Cleo valamint Bátki Fazekas Csaba), a kórus és a rendezés arról győz meg, hogy önmagunk katartikus megismerése, az ismeretlen gyönyörűség spirituális-szellemi síkra emelve, ha nem is gyakran, bekövetkezhet a színházban. Ám csak akkor, ha igazi, nagy színpadi-összművészeti műalkotással találkozunk. Köszönjük tehát a lehetőséget -  mondjuk így: az életnek -, s reméljük ezután is, évente kétszer egyre többünknek adatik meg a lehetőség, hogy operában is a művészet igazságának tükrébe nézhessünk.

Zala Szilárd Zoltán

 

NKA csak logo egyszines

1