Nemcsak Godot-ra, Köves Gyurkára, a Sorstalanság filmváltozatára is hosszan és kétségek közt várakoztunk. Az aggodalomban magam is osztoztam a Kertész Imre regényének élményét féltõ olvasókkal. De a lehetetlen megkísértése a mûvészetben mindig tiszteletet is ébreszt. Hátha mégis sikerül? Nem a regény filmre adaptálása - annak értelménél csak az esélye csekélyebb -, de a Sorstalanság újjáteremtése. Valamiféle hûtlenségében hûséges, szuverén képi alkotás. Még el sem érkeztünk a bemutatóhoz, már azt olvastam, hogy a csoda elmaradt.

Személyes körülményeim úgy alakultak, hogy többhetes késéssel sikerült csak megnéznem a heves reakciókat kiváltó filmváltozatot, és az általam preferált gyakorlattal ellentétben sok mindent összeolvastam Koltai Lajos alkotásáról, mielőtt saját véleményem kialakíthattam. Szaklapok elemzéseit és a legszélesebb közönségnek, "a" mozinézőknek szánt zsurnálkritikákat. Hamarosan bebizonyosodott, hogy nemcsak a Nobel-díjas regény értő elemzéseket összegző irodalma, de a filmváltozat krónikája és kritikája is meghaladta a szélsőséges reflexiókat is kiváltó eredeti alkotás - ez esetben a forgatókönyv - terjedelmét. A legjobban az lepett meg, hogy tanult kollégám a létező filmmel szemben egy képzelt alkotás ötletével, lehetőségeivel, egy másik rendező - Gothár Péter - képzelt filmváltozatának gondolatával is eljátszott. Ez bátorított fel arra, hogy nyilvánosan is bevalljam, amit addig inkább csak családi-baráti körben hangoztattam: az én elvárásaim szerint a Sorstalanság filmváltozatát a mű szellemében és stílusában, ha valaki, akkor Tarr Béla tudná csak celluloidra álmodni. Az ő képi világa, víziója, ritmustalan ritmusa felelhet meg a mű szellemének. Ez persze nemcsak tapintatlan és tudománytalan, de igazából művészetidegen ötlet, már csak azért is, mert a filmtől a néző is, a kritikus is szuverén műalkotást vár. Összemérni csak megszületett műveket lehet, a képzeletnek ez a kalandja akkor is sértő, ha általában nem jelent kritikusi prejudikációt. A legkevésbé sem azt, hogy ezzel a rendezőként debütáló kiváló operatőr, Koltai Lajos alkalmasságát és illetékességét vonnám, vagy vonnánk kétségbe.

Évtizedes tapasztalataim alapján eszembe sem jutott, hogy hetekkel a bemutató után előre kell jegyet biztosítani a Sorstalanság kora délutáni előadásához a Puskin moziba. A pénztáros is kicsit mentegetődzve közölte a (számomra) kellemetlen hírt, hogy minden jegy elkelt, egy iskolai osztály vásárolta fel a stúdió jegyeit, de másnapra teljes a választék. És valóban, a következő napon, amikor néhány perccel negyed négy előtt erősen foghíjas nézőtérre ültünk be, nem gondoltuk volna, hogy az előadás kezdetére ismét zsúfolásig tele lesznek a kurta széksorok. Csak a sajtó heti mérlegéből derült ki, hogy a film változatlanul jelen van a top tenben, és a nézőszám a statisztika szerint még mindig minden héten megközelíti a tízezret. És ez már nem lehet örvendetes véletlen, ez olyan, továbbgondolkodásra ösztönző kulturális jelenség, aminek külön nyomatékot adott, hogy a siker nem pusztán statisztikai. Tanúsíthatom legalábbis, hogy azok a szigorúan szakmán kívüli civilek, fiatalok, nyugdíjasok, akikkel együtt láttam a filmet, végig csendben, feszült áhítattal követték a szokottnál valamivel hosszabb és egyáltalában nem könnyű történetet. A siker persze - önmagában - egyetlen műalkotást sem hitelesít. De azért utólag kritikustársam korábbi ötletét és a magam képzelgését is megkérdőjeleztem azzal, hogy felidéztem: néhány éve Gothár általam is nagyon is sokra tartott Részlegénél mindössze tizenketten ültünk a Művész mozi hasonló méretű stúdiójában, és a jelenlévők közül négy embert - a közönség egyharmadát - személyesen ismertem. Tarr zseniális Werkmeister harmóniákjáról többen is értetlen berzenkedéssel jöttek ki, mert hiányzott belőlük a hosszú snittek elviseléséhez szükséges türelem, és nem állt rendelkezésükre a képi labirintusban való eligazodást segítő - kritikusi - magyarázat. Most pedig a Sorstalanság zsúfolt nézőterén ülők szemmel láthatóan, hallhatóan nemcsak a szűken adagolt szívszorító sztorit követték, "élvezték", hanem a szavak mögött a képek költészetét is.

Nem tudom, hányan olvasták közülük Kertész művét, és hányan a megjelent kritikákat. De joggal feltételezhető, hogy azok voltak többségben, akik bár tudomásul vették, amit a sajtó nem győzött hangoztatni, hogy "ez minden idők legdrágább magyar filmje", nem forintra mérték a látványt és nem hitték el, hogy "ez az a film, ami nincs." (Magyar Hírlap, 2005. II. 12.) S ha akadt is, aki úgy érezte, hogy bár a szerző készítette forgatókönyv híven követi a regény cselekményét, jeleneteit, mégis adós maradt a mögöttes tartalom, a stílus, a szemlélet több olyan jegyével, amely a regényt naggyá tette, a film most először megfogalmazott, nekünk szóló üzenetét az is felfogta és értékelte. Ráérzett, hogy Kertész művéhez hasonlóan a film sem Auschwitzról és a lágerélet borzalmairól, a fizikai megpróbáltatásokról, hanem egy pesti kamasz megrendítő kalandjáról, identitásválságba torkolló leépüléséről, a maga tárgyilagosságában megrendítő elszemélytelenedéséről szól. A forgatókönyv és a szereposztás szembesíti a nézőket az összezárt, különböző előéletű és természetű sorstársak, haszonleső csendőrök és minden szenvedés iránt közönyös pestiek kiábrándító, a fiúban jogos gyűlöletet kiváltó magatartásával és a történelmi vizsgán elszenvedett sokfajta bukással. Mindenképpen vitathatónak érzem azt is, amit a film fanyalgó kritikusai közül többen sommásan hangoztatnak, hogy az egyedülálló regényből középszerű film született volna. De azt az érvek nélküli gáncsoskodást, hogy főszereplője, az ország-világ csodálatát kivívó, remek Nagy Marcell "sem az igazi"... vitathatatlanul igen kevesek osztják.

Persze szakmai közhely, hogy egy mű megítélése nem többségi alapon történik. S bár unalomig idéztük, idézzük, hogy a közönséget nem lehet leváltani, azért az is tudható, hogy a művek sorsa nem csak a pénztárnál dől el. Osztom Osvát Ernő elfogultságát, aki bevallotta: "nem azért vagyok kritikus, hogy ne szeressem a kritikát". De ennek a szeretetnek az igazság időnként határt szab. Most például töredelmesen bevallom, hogy az elkészült műalkotást, nemcsak Kertész remekművét, de Koltai filmjét is sokkal jobban szerettem, mint a gáncsoskodó kritikát. Még azt is vállalom, hogy elsősorban a mű iránt érzett elfogultságom diktálta mondandómat. Az a meggyőződés, hogy a Sorstalanság esetében a kritikusnak nem volt és nem lehetett - volna - fontosabb, megtisztelőbb feladata, mint - a mű értékeinek felmutatásával - kézbe adni a regényt, vonzani és becsábítani a nézőt a moziba. (Csak hálásak lehetünk Kertész Imrének, a Nobel-díjnak és Koltai filmjének, hogy ezúttal ez enélkül - szakmánk többségének értő támogatása nélkül - is sikerült.)

De a tanulságot nem árt - a jövőre nézve sem - levonni.

Sokak szemében támadható érvelésem alátámasztására felhozhatnám az évente reflektorfénybe és kritikai össztűzbe kerülő Oscar-díj kiosztását is. Meggyőződésem, hogy a díjat odaítélők nem pusztán üzleti megfontolásból, hanem egy-egy ügy, tisztességes és (Amerika-szerte) népszerű törekvés, eszme támogatásának szándékával is választják elsősorban a közérthető, humanista üzenetet is hordozó, sikert ígérő filmeket díjazásra. (Esetenként művészileg merészebb, izgalmasabb alkotások rovására is.) De ebbe a darázsfészekbe nem szeretnék a díjesőre amúgy sem számító, általam nagyra tartott Sorstalanság ürügyén belenyúlni. Inkább bevallom, hogy a nézőbarát kritikával szemben támasztott elvárásaim nem csak Koltai Lajos filmjének fogadtatására vonatkoznak.

Alkalmanként - antihumanista fércművek, ízlésromboló giccsek, populista demagógiával kábító szórakoztatóipari termékek leleplezésekor - természetesen elkerülhetetlen, sőt kívánatos a szemetet sikerre vivő, fellelkesült közönséggel való radikális konfrontáció is. Ilyen esetekben elfogadható, célravezető az éles hang, a célba találó, metsző irónia, és felesleges a jegyvásárlókkal szembeni tapintat. De ahol a kor világnézeti konfliktusát is vállaló vitákban a lélek orvosai nem mérget, hanem gyógyszert kínálnak az arra rászorulóknak, ott még az ajánló - nem üzleti, hanem életmentő céllal forgalmazott és fogalmazott - reklám sem számíthat szitokszónak. A Sorstalanság populárisabb változata mellett kiállni 2005-ben Magyarországon bátrabb cselekedet, mint megoldásának vélt vagy valóságos hibáit felnagyítani és a potenciális jegyvásárlók elriasztására részletezni.

Ezúttal csak örülhetünk annak - amiért máskor bosszankodni szoktunk -, hogy a közönség nem hallgatott a kritikára.

Földes Anna