Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház "A rendszerváltó elit tündöklése és bukása zenés keretbe foglalva." Így fogalmazza meg a színlap Bereményi Géza új színpadi mûvének velejét. Tetszetõsen, de több szempontból is pontatlanul. Egyrészt Horváth Károly zenéjét nehéz keretnek nevezni, hiszen a Laura nem klasszikus musical; a szereplõk még a legbanálisabb mondatokat is éneklik. Másrészt Bereményi librettója a rendszerváltó elitnek sem bukását, sem tündöklését nem mutatja igazán - inkább a rendszerváltás elõtti és utáni (történelmi és morális) állapotot ábrázolja plasztikusan és sok közhellyel.

A sok közhely nem feltétlenül negatívum; egy librettótól aligha várhatók súlyos mélységek, komoly társadalmi vagy pszichológiai analízisek. Kérdés azonban, hogy a közhelyek hogyan vetülnek egymásra, hogy létrehoznak-e egy sajátos jelentésű történetet. A Laura története viszonylag röviden összefoglalható: Fáskerty Laura, a szépséges, fiatal egyetemista lány a nyolcvanas évek végén szakít állambiztonsági tisztként működő szüleivel, akik durván beavatkoztak szerelmi életébe: kényszerrel eltávolították beosztottjuktól, a nős Balaskótól. Kollégiumba kerül, ahol már javában zajlanak ellenzéki szervezkedések, melyek kiérdemlik az állambiztonsági szolgálatok figyelmét. Laurát saját szülei megbízásából saját egykori szerelme figyelteti, ám a kollégiumban spiclik is nyüzsögnek. Laura szerelmes lesz az egyik ellenzéki diákvezérbe, Madarász Csabába, akit a féltékeny Balaskó által küldött verőemberek agyonvernek. A zavargások felerősödnek, a sarokba szorult állampárti elit kompromisszumot köt Csaba ellenzéki vezérré avanzsált öccsével, s átmenti hatalmát. A megegyezésből csak Laura és a változásokat elindító egyetemi tanár, Zeusz marad ki. Ők ketten a rendszerváltás után csövesként tengetik életüket, míg a bátyját eláruló Madarász és spicli voltát feltáró felesége, Zsuzsa éppúgy parlamenti képviselők lettek, mint Laura szülei, Balaskó pedig a gazdasági szférában tölt be kulcsszerepet, míg felesége neves tévériporter. Egy aluljáróban aztán Balaskó összetalálkozik egykori szerelmével, akinek egyetlen célja a bosszú. Laura kivakarja magát a koszból, s sorra csábítja el a belé még mindig szerelmes férfiakat; az egykori cinkosok pedig féltékenységből, félelemből elkezdik leleplezni egykori bűneiket, árulásaikat.

A mű első felvonása engem leginkább Spiró György Ahogy tesszük című librettójára asszociáltatott. Spiró éppen a banalitásokkal eljátszva, azokat a végletekig feszítve tudta megmutatni egy társadalmi helyzet tarthatatlan, s mégis megváltoztathatatlan idiotizmusát. Bereményi is eljátszik a megjelenített közhelyekkel, de e játék nem olyan gazdag és ötletes - valószínűleg az is hátráltatja, hogy a későbbiekben kibontandó történet alapjait itt már meg kell teremtenie. Így aztán játékosan frivol jeleneteket túlontúl komolyak követnek, a kifordított közhelyek mellé komolyan vett banalitások kerülnek. E problémát Horváth Károly több motívumból összeálló, mégis egyéni ízű, játékosan könnyed zenéje és Bagó Bertalan elsősorban a szituációk játékosságára koncentráló finoman ironikus rendezése itt még többé-kevésbé feledtetni tudja.

A második rész viszont meglehetősen tanácstalanná tesz: ez Laura bosszújának kibontása, így a szituációk helyett a történetre kerül a hangsúly. A történet közhelyessége és pszichológiai hiteltelensége itt már zavaró. Ráadásul a szerző egyfelől mintha túlontúl komolyan venné, másfelől mégsem formálná meg gondosan a történetet. Egyes fordulatok - ahogyan a "rendszerváltó" dörzsölt alakok egymás után vesztik el Laura miatt a fejüket, s teszik tönkre magukat - egyszerre kiszámíthatók (mert az átlátható történetbonyolításból következnek) és hiteltelenek (mivel a régóta ismert lány - a csövesként töltött évek alatt talán mégis megkopott - varázsán túl semmi nem indokolja azokat). Az ironikus elemelés pedig egyszerűen hiányzik e fordulatokból, így a befogadónak nemigen van más választása, mint hogy komolyan kell vennie ezeket. Így viszont legalább egy határozott (akár feloldó, akár tragikus) lezárást várna, ám azt is hiába. Felfoghatjuk a mű végét nyitottnak is, lezártnak is (ez utóbbi esetben persze el kell hinnünk, hogy a Laura által másodjára elindított lavina immár nem akad el, s maga alá temet mindenkit).

A helyzeten itt is sokat javít Horváth Károly zenéje, mely a líraibb és a drámaibb tónusokban is meggyőző, helyenként egészen magával ragadó, a szereplők felé komoly követelményeket támaszt, s a dramaturgia hiátusait ellensúlyozandó önálló zenedramaturgiát próbál teremteni. Bagó Bertalan rendezésében élesen elválik a két felvonás. Az elsőt sok játékötlet, elidegenítő, elemelő effektus, átható irónia jellemzi. A mesélőként felléptetett kislány és a gyermekkar ötlete még azon az áron is elfogadtatja magát, hogy a gyerekek szövegéből és énekéből keveset érteni. Ez az elemelt, idézőjeles játékmód annyira erős, hogy a szituációk banalitásának felmutatásával, a közhelyek ironizálásával, a felsejlő, majd - Laura szerelmének megölésekor - erőteljesen megjelenő tragikum tompításával sajátosan karakteressé tudja tenni az első részt. A második felvonásban azonban a rendező már csak elszigetelt játékötleteket teremt. Valószínűleg nem is lehet más választása; az első rész játékmódjának továbbvitele végképp súlytalanítaná a történetet. Így a stiláris többlet lassanként eltűnik az előadásból, megmaradó elemei kissé zavarónak is hatnak.

Bagó Bertalan azonban itt is határozottan jelen van játékmesterként. A színészeket helyezi középpontba, a kisebb rendezői ötletek az ő játékukat próbálják segíteni és pozicionálni. Különös ízt ad az előadásnak, hogy a kilenc főszerep közül ötöt a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős - operett-musical szakos - hallgatói játszanak. Személyes viszonyuk aligha lehet a megjelenített helyzetekhez, így bátrabban, határozottabban függetleníthetik magukat a mű közhelyeitől. A jellemek nem létező konzisztenciáját azonban nem teremthetik meg, s szerepívet is csak a közhelyek mentén rajzolhatnak fel. Leginkább magából az énekes-színészi mesterségből vizsgáznak; az, hogy mennyire mélyen tudnának pszichológiailag hiteles jellemeket ábrázolni, hogyan képesek karaktereket színezni, árnyalatokat megjeleníteni, nem derülhet ki a játékból, de hogy milyen erővel tudnak egyes szituációkban jelen lenni, hogyan tudják a hangbéli talentumot a színpadi játékhoz igazítani, hogyan képesek színészként bánni a hangjukkal, sokkal inkább sejthető. S e tekintetben a vizsga jeles eredménnyel végződik. Bár az egyes szerepek eltérő színészi lehetőségeket kínálnak és különböző vokális követelményeket támasztanak (így van, akire inkább színészi, s van, akire inkább énekesi szerepet rónak), Tompos Kátyáról (Laura), Nagy Zsoltról (Balaskó), Szemenyei Jánosról (Madarász Zsolt), Szőcs Artúrról (Madarász Csaba) és Zöld Csabáról (Zeusz) egyaránt elmondható, hogy kvalitásos énekhangjuk mellé színészi kifejezőerő is társul, hogy bírnak színpadi jelenléttel, hangsúlyossá tudnak tenni egyes szituációkat, s egyáltalán: komoly reményekre jogosító énekes-színészi képességeket mutatnak. Gyorsan hozzá kell tennem: mindebben kitűnő partnereik érvényes zalaegerszegi kollégáiknak, Meisitz Fáninak (Zsuzsa), Egri Katinak (Fáskertyné), Ilyés Róbertnek (Fáskerty) és Tisza Anitának (Balaskóné). A zeneszerző mellett főként az ő érdemük, hogy az előadás a problematikus librettó ellenére is tud hatni, s ha a rendszerváltás tanulságairól kevéssé gondolkodtat is el, az estét nem teszi kellemetlenné.

Urbán Balázs