H. U. D. I. társulat

Egy különleges alkalomra, utolsó utáni (színházi) vacsorára invitál minket a H. U. D. I. társulat. Még áll a ravatal, és állni látszék az idõ... Az elõadás A vadkacsa címû Ibsen-drámát tekinti kiindulópontnak, amely az alakok múltja és történelme, szabadulni tõle nem lehet. Az Isten éltessen Hedvig Ekdal! figurái A vadkacsa szereplõinek különös folytatásai - posztmodern idõvesztésben élõ alakváltozatai. Akár egy mocsárban, tapicskolnak az ibseni világ maradványaiban - most és mindig. Pirandello Hat szereplõ szerzõt keres címû mûvének "eljátszandó szerepeihez" hasonló létre vannak kárhoztatva: saját "tragédiájukat", éltetõ hazugságaikat kell feléleszteniük, újra és újra reprezentálniuk.

Ünneplünk, hiszen nagy nap ez a mai: Hedvig Ekdal születésnapja és halálának évfordulója egyszerre. Az ünnepelt főhelyen, egy ravatalon fekszik, fehér lepellel letakarva, a lakomára körberakott, terített asztalok között. Bizarr megemlékezésnek vagyunk tanúi és résztvevői.

A terembe lépve színészek vezetik a nézőket a helyükre, a fehér abroszos asztalok mellé. Meghívott vacsoravendégekként fogadnak, házigazda szerepből szólnak hozzánk. Mindent a kedves vendég kényelméért, érezzük otthon magunkat! Az a színházi szituáció azonban, amibe ez az előadás közönségét kényszeríti, igencsak feszélyező. Kirobbant a meleg, biztonságos, homály takarta megfigyelő-nézői pozícióból. Kihúzza alólunk a széket. Játszótárssá kell válnom, akár akarom, akár nem. A passzivitásom ugyanúgy kinagyított, reflektorfényes reakcióként jelenik meg az előadás terében, mint az aktív közreműködésem. Ciki, nem ciki - viszonyulni kell. A produkció célja világos: játékba hozni a nézőt, elmosni a merev határokat előadó és befogadó között. A vadkacsa megidézésén, újraértelmezésén keresztül a színházi létmódról való gondolkodásra invitál az előadás, amely egyfajta határfeszegető kísérletként értelmezhető. Meddig színház, mikortól vacsora, és honnantól "maga az élet"? Mi az, ami előre megtervezett, és mi születik meg a pillanatból? Mennyiben befolyásolhat egy néző egy előadást? A színész-szerep és a közönség-színész-szerep viszonyok kerülnek az ünnepi asztalra.

Az Isten éltessen Hedvig Ekdal! fölteszi a kérdést, hogy a színész vajon testet cserél-e, amikor elhagyja a hétköznapi létet a színpadi jelenlétért. A színészek-szereplők szövegszerűen utalnak színész voltukra, civil, előadáson kívüli énjükre. Váltogatják szerepeiket: egyszer az ibseni világból jött karaktert, másszor saját "rekonstruált" énjüket játsszák. Látszólag ki-be ugrálnak a szerepükből-szerepükbe, ám ez a kettősség egy-egy alakítás integráns részét képezi. Mintha nyomatékosítani akarná az előadás, hogy színházi keretbe helyezett szituációban minden rezdülés a szerep részévé válik. A szerephatárok, illetve határtalanságok érzékeltetése általában heves érzelemkitörések útján jön létre. Ám azok a jelenetek a legmesterkéltebben előadottak, amelyeknek a legtermészetesebb benyomást kellene kelteniük - mintha itt és most születnének a felgerjedt indulatok. Az egymás színészi túlkapásaira, Hjalmar (Kövesdi László) magamutogató ömlengéseire, Relling (Vajna Balázs) és Bertha (Orosz Helga) szenvedélyes csókolózására adott reakciók erőltetettnek tűnnek, Bertha-Helga hisztériás kirohanásait pedig hamisnak érzem. (Az összetett szerepeket az ibseni alakok nevén nevezem.)

Az előadás folyamatosan reflektál saját létmódjára, megfosztva ezzel nézőjét a klasszikus beleéléses befogadás lehetőségétől. A néző testi jelenlétének hangsúlyozása a színházi térben együtt lélegző, cselekvő befogadót vár el. Azt az illúziót kelti, mintha nézője befolyásolhatná az eseményeket. Erről azonban valójában nincs szó, különösen, mivel bizonyos értelemben párhuzamos belső történéseknek vagyunk szemtanúi, a részvétel csak saját belső, lelkiismereti narratíva kialakítása lehetne, ám az átironizált, eltartott közeg ellene megy az ilyenfajta befogadásnak. A színészek és a nézők viszonya folyton változik az előadás során, hol játékmesterként, hol házigazdaként, hol bizalmas pajtásként, de néha egy klasszikus előadás nézőjeként viszonyulnak az előadók közönségükhöz. Mégsem vagyunk egyenlő társak a játékban, csak sodródunk az esemény- és vallomásáradattal, amely ki tudja, merre tart.

Az előadás a színház létmódjáról kulturális hagyományaink kontextusában beszél. Az iskolás daloktól a kanonizált műveken keresztül elit- és bulvárújságjaink és kulturális eseményeink asszociációs mezőit hozza játékba. Hjalmar gyerekdalok segítségével idézi fel az Ibsen-darab főbb motívumait, közös énekeltetés segítségével teszi meg az első lépést, amivel részesévé avatja a nézőt az előadás világának. A Csip-csip csókával a látás-vakság motívumát, a Kis kece lányommal a fekete-fehér ellentétpárt, a Kis kacsa fürdik a kacsa motívumot exponálja rögtön az előadás elején. A kapcsolódó szövegrészekhez érve az éneklést félbeszakítja, a dalok töredékesen maradnak a levegőben.

Egy másik jelenetben Hjalmar gyászoló bohócként önvizsgálatra szólítja föl önmagát és a többieket (a nézőket is beleértve). Kanalaink domború felét tükörnek használva torzképünk szemébe mondatja velünk, hogy minden rendben van, jók vagyunk úgy, ahogy vagyunk, nincsen szükségünk változtatásra. Kifacsart pszichológiai kezelésen, groteszk, eleve kudarcra ítélt önvizsgálaton veszünk részt. A "tükröt tartani a valóságnak" színházi toposzát parafrazálja a jelenet. Színészekkel és nézőkkel együtt esküszünk föl arra, hogy önbizalmunkat lankadni nem hagyjuk, magunkkal végig elégedettek maradunk. "Vacsoraszínházas" eszközök segítségével értjük meg és tesszük magunkévá A vadkacsa élethazugság-motívumát.

A H. U. D. I. társulat produkciója leginkább egy szabad formájú bírósági tárgyalásra emlékeztető önigazolási jelenetek egymásra épülő sorából áll. Közös nyomozás, okok, indítékok, motivációk végtelen, ismétlésekkel terhelt kutatása. De mintha nem lenne előrelépés, nem lehetne kikeveredni a kátyúból. A kérdés, kié a felelősség Hedvig Ekdal halálában, nem is igazi kérdés, hisz első pillanattól tudjuk: mindannyiuké-mindannyiunké. A szereplők önkéntelenül leplezik le magukat, sorban, egymás után. Bertha kanalanként eteti meg meleg levessel a cukorbeteg és rövidlátó Werlét, akihez - saját bevallása szerint - még véletlenül sem a pénzéért megy feleségül. Ennek igazolásaként egy házassági szerződést citál elő, amit az egyik, erős orgánumú nézővel - akit előzetes versmondásos gyakorlat alapján választott ki - fel is olvastat. A dokumentumban azonban nem az áll, amire várt - saját bizonyítéka hazudtolja meg igazát. A legszebb Hjalmar önleleplezési magánszáma, aki a történet minden szereplőjéről előhúz egy saját készítésű fotót, éppen csak a legfontosabb hiányzik. A lányáról, Hedvigről nem készült kép, emlékét nem őrzi dokumentum. Arcmásának torzképét a többi fotó részleteit egymásra ragasztgatva "rekonstruálja". Hedvig, akár létezett, akár nem (hisz nyom, az itt látható emberek emlékein kívül nem maradt róla), belőlük áll össze.

Önvallomásos, párhuzamos monológok szakítják meg a produkciófolyamot. A színészek a fal mellé húzódva, egyszerre suttogják bele mikrofonjaikba talán maguknak sem bevallott érzéseiket, önfelmentési magyarázataikat. A szimultán monológforma játék a tizenkilencedik századi őszinte, nézőkhöz odaforduló monológok önvallomásos jellegével rokonítható. A kollektív vallomás, az őszinteség hiánya megmutatja, hogy ebben a világban az öncsalás a legalapvetőbb létélmény. A párhuzamos monológok eszelős-susogós zenévé állnak össze. A szavak elvesztik értelmüket, a töredezett, hiányos szövegekből csak a fájdalmas önigazolási kényszer marad vissza.

Kosztolányi azt írta A vadkacsa első magyarországi bemutatójáról, hogy az egész modern lét egyetemességét tárja fel. A H. U. D. I. társulat előadásában a posztmodern létállapot töredezettsége és összeilleszthetetlensége ironikusan fogalmazódik meg. Az Ibsen-darab nagy szimbóluma, a vadkacsa is töredékeiben, alakváltozataiban bukkan fel. Egy dalban, egy tányéron tipegő, felhúzható műanyag kacsában, amit az öreg Ekdal mutogat körbe a közönségnek, hogy még él, hiszen mozog. Vagy sült kacsa formájában, amelybe Relling dugja be orvosi kezeit, méghozzá könyékig, és szedi ízekre, boncolja, elemezgeti. Kacsa ez is, minden porcikája az. Vegyétek és egyétek! A szimbólum átértelmeződik és parodizálódik. Még a ravatalt borító lepel alól is - az úrvacsora parafrázisaként - almás pite kerül elő. Nem véletlenül, ez egyben egy "bűnleleplezési aktus" is, hiszen Hedvig sosem vehetett részt ehhez hasonló lakomán, sőt, még apja sem hozott neki süteményt, hiába ígérte. Röhögünk egy kislány pitiáner, ám mégis hatalmas szenvedésein. Ironizáljuk, és magunkévá tesszük a keserűséget, s elfogyasztjuk a harmadik fogást, az édességet.

Sebők Borbála