A színházi világnap alkalmából idén csak a Duna Televízió közvetített színházi elõadást. A Buborékok nemzeti színházi elõadásának felvételét. Nemzeti szórakoztatóiparunk e klasszikusának a társulatszervezés szakaszában lévõ Nemzetiben történt megvalósulása alighanem illene a magyar dráma napjához. Csiky Gergely darabjában van nemzetkritika, van ügyes vagy inkább ügyeskedõ dramaturgia, az elõadásban pedig akad néhány jó alakítás. Az egészben bõven akad esetlegesség, összességében azonban mulattató. A tévéfelvétel idejére pedig mintha jobban összecsiszolódott volna a produkció, mint amilyenre a bemutatóról emlékszem. A televízió elõtt heverészve mindenesetre jobban mulattam, mint annak idején a színházban.
A színházi világnaphoz azonban bizonyára méltóbb lett volna a néhány héttel korábban, ugyancsak a Duna Televízióban bemutatott A kékszakállú herceg vára.
Nem csak művészi igényessége, minősége okán. Hanem azért is, mert Silló Sándor filmváltozata a színházról szól. Nemcsak elvont értelemben keresik itt, hogy hol a színpad, kint-e vagy bent, hanem a szó fizikai értelmében is. A felvétel a kolozsvári színházban készült, a színház a kékszakállú vára, és a két szereplő, miközben természetesen igyekszik eljátszani az opera teljes világát, lélektani és filozófiai tartalmát, valójában a színházban bolyong, mintha a színpadot keresve élnék végig szerelmük sorsát. Kívülről indulunk, miközben a prológus hangzik - véletlenül éppen a Buborékok rendezője, a Nemzeti igazgatója, Jordán Tamás mondja - színesben, borongós felhők alatt látjuk a színház épületét. Aztán amikor a zene megszólal, már fekete-fehérben, folyosókon, lépcsőkön bolyongva látjuk a herceget és Juditot. S ezúttal a fekete-fehéret szinte szó szerint kell vennünk: élesen elkülönül a kettő, a világítás erős fény-árnyék hatásokat produkál, vakító fehér váltakozik sötét feketével, a halványabb, szürkés árnyalatok ritkák. Így megvilágítva, a tényleges tér tulajdonképpen szinte eltűnik, alig észlelhető, hogy valójában hol vagyunk, inkább elvont ábráknak vélhetnénk a látványt. Korlátok, lépcsők, folyosópadlók, olykor felbukkan rajtuk a síró-nevető maszk, a színészet jelképe, a fegyveres ház falra vetített modern háborús dokumentumfilm-foszlányként jelenik meg, de mind beleolvad egy alig megfejthetőnek tetsző jelképrendszerbe...
Az azért végig jól érzékelhető, hogy befelé haladunk. Székek tűnnek föl, aztán a zsöllyék közötti folyosó, a nézőtéri csillár, a nézőtér fényei. Ajtók és kulcsok természetesen nincsenek. Hiszen lényegében mégiscsak a lélek tájain járnánk. De az ötödik ajtó a vasfüggönyön van. Amikor kinyílik, s megláthatnánk a kékszakállú birodalmát, fölmegy a vas, és az üres színpad falait láthatjuk. A könnyek tava a fehér fényben úszó zenekari árok, benne pihenő hangszerekkel. A régi asszonyok mintha bábokként sejlenének elő.
A filmváltozat ereje persze nem elsősorban a következetes, de önmagában talán kissé triviálisnak is gondolható képi megjelenésben, Nemes Tibor pompás operatőri munkájában rejlik. A zenei megvalósítás és a színészi játék teszi igazán értelmessé és jelentékennyé a filmet. Selmeczi György vezényletével a rádiózenekar erőteljesen szól, a képek pedig együtt mozognak az élesen, pontosan előadott zenével, fontos helyeken, csúcspontokon a hangzási és a képi effektek csattanósan erősítik egymást. A nézőt azonban elsősorban a két énekes színészi teljesítménye vezeti végig azon az érzelmi úton, amelyért A kékszakállút meg kell nézni, meg kell hallgatni. Kolonits Klára Judit hangulatváltozásait fogalmazza meg világosan, jól követhetően és magával ragadóan. Boldog, lelkesült vidámsággal forog, táncol, szinte viháncol, amikor a virágoskert, az ékszerek, a hatalmas birodalom láttán reménykedhet, hogy aztán döbbent fájdalommal fedezze föl mindenütt a vért. S végül megrendült áhítattal veszi tudomásul végzetét, ámulat, csodálkozás van az arcán, amikor fölfogja, hogy útja végére ért. Kovács István hercege ellenben a sokszor végigjárt, jól ismert utat járja be. Végig az értelmes tudás szomorúsága fénylik a szemében, miközben a tudottan reménytelen küzdelmet folytatja, miközben aggódó intelmeit intézi az asszonyhoz. S végül fekete fátylat borít Judit arcára, és ezután már csak messziről látjuk, amint meredek létrán távozik a színpad mélyéről a fény felé, nyilván kényszerű új kalandra.
Színház az egész világ - jut eszünkbe természetesen, de nem egészen abban az értelemben, hogy színész benne minden férfi és nő, nem abban az értelemben, hogy mind megjátsszuk magunkat, hanem éppen fordítva: abban, hogy a színházban mutatkozik meg igazi valónk, ott találhatunk önmagunkra, S ott is veszíthetjük el magunkat. Nem az a kérdés, hol a színpad - akár kinn, akár benn, ott teljesedik ki a világ, s ott is végződik be. Igazi színházi világnapi üzenet - összehangzik Ariane Mnouchkine igazi segélykérő üzenetével.
Zappe László
