Enquist: A nap huszonötödik órája - Korzó

Hampton: Teljes napfogyatkozás - Holdudvar Elõször a címet kell magyaráznom: nem kívánok általános mérleget vonni a Székhelyi József direktorsága alatt második évadának végéhez közeledõ szegedi színház jelenlegi mûködésérõl - az egyes elõadások kapcsán véleményemet, ha érdemes volt, megírtam, s mások is így tettek. Az alábbiakban csupán a hajdan méltán nagy hírû vidéki teátrum három legutóbbi prózai bemutatójáról szólok, melyek számomra újra egyértelmûvé tették, miféle fantomokkal és kihívásokkal kell egy teátrumnak megküzdenie - helyileg legyen akár vidéken, akár a fõvárosban. Van, hogy az ócska elõítéletek gyõznek, van, hogy a színház (a Színház). Netán kiütéssel. Ezúttal sajnos három esetbõl kétszer biztosan nem.

"Ezek a szlávok

mind egyformák..." Nem vagyok biztos benne, hogy Gorkij Éjjeli menedékhelye még minden középiskolánkban kötelező olvasmány. A "mai fiataloknak" (jelentsen bármit e homályos közhely) és az átnevelt felnőtteknek a térben és időben távoli Szophoklésznél meg Shakespeare-nél is sokkal távolibbnak, idegenebbnek, de főleg talán gyanúsabbnak tűnhet egy orosz, különösen szovjet szerző, a szocialista realizmus "alapító atyja", ahogy tankönyveinkben olvashatni róla. (Magyar-történelem szakos főiskolások beszélgetése a Szeged-Budapest vonaton, 2005 elején: - Te, Bulgakov bulgár [sic!] volt, ugye? - Szerintem orosz... Bár végül is mindegy, ezek a szlávok mind egyformák.) Magyarországon, ahol a rendszerváltozás után értékétől függetlenül stigmatizáltak mindent, ami keletről jött, nem meglepő az efféle pökhendi, tudatlan hozzáállás. Ezért (is) gondolom, hogy mindenképp bátorságra vall a direktor részéről, ha nemcsak a néhány unalomig bevált orosz darabot, mondjuk a rosszul vagy kevésbé rosszul adaptált Dosztojevszkij-átiratokat, netán a napihír frissességű Bulgakovokat játszatja, hanem hozzá mer nyúlni Makszim Gorkijhoz is (ahogy tették ezt egyébként nemrég Egerben Máté Gábor rendezésében). Kérdés, hogy a felszíni áthallásokon, vagyis az akkori és mai hajléktalanjelenségen túl van-e egyéb, nekünk szóló, másképp: a színházba nézőket csalogató üzenete Gorkijnak. (Túl azon persze, hogy nem a régi, hanem az utóbbi években használatos, céltudatosan fogalmazó Morcsányi Géza-féle textust halljuk a színpadról.) Sikerül-e a rendezésnek életet lehelni a hajléktalanszálló sokszor nyomasztóan orosz mikrovilágába? Megfordítva a kérdést: van-e olyan társulat, amelyben kompromisszumok nélkül kiosztható a számtalan apró, jelentőségében egymással mérkőző szerep? Olyan figurák megszemélyesítéséről van itt szó, akiknek alakja jellemfejlődés bemutatását vagy elmélyült alaposságú jellemábrázolást aligha tesz lehetővé: jelzésekkel, hangsúlyáthelyezésekkel kell és lehet életet meg egyéniséget lehelni beléjük. A színésznek minden energiáját összpontosítania kell néhány perces jelenetére, amikor "főbb" szereplőnek tűnik, mint a többiek. Jelezni tudni az egzisztenciák fékezhetetlen összeomlását és az eleve lepusztult individuumok széthullását. Ha szakmájukat jól értő színészek közreműködésével mindez sikerül, akkor már túl is léptünk a bevettnek - és a ma szempontjából talán elhanyagolhatónak - mondható mikrorealista hajléktalanszálló-imázson, a Gorkij-rendezések talán legnagyobb csapdáján.

Király Levente, Székhelyi József és Márkus Judit

Horváth Péter rendező nyilvánvalóan szembesült e kérdésekkel, s ezek megválaszolására tett nagy ívű - ám sajnos összességében kevésbé sikerült - kísérletet a szegedi színház nagyszínpadán. Nagy ez a színpad, túlságosan is: Juhász Katalin m. v. impozáns díszlete nem hiteti el, hogy szörnyűség volna falai közt élni. Gorkij hajléktalanszállójának lakói ugyanis egy robbanástól (?) kettéhasított pravoszláv templom megtörtségükben is grandiózus maradványai közé fészkeltek be Szegeden. A tér tágasan szellős, már-már fenséges. A szövegből áradó miazmás, mérgező kigőzölgések láthatatlanul elpárolognak a zsinórpadlás irányába. Hátul bár fenyegetően billen a templomkupola, elöl a támfalak kecses monolitjairól angyalarcok (feddőn? szánakozva?) néznek ránk, odafönt hatalmas harang nem szól. Mindezen térelemek ölelik a lent elterülő szedett-vedett fekhelyeket meg az orosz szerzők alkalmából a kellékes által kötelezően színpadra citált szamovárt, a limlomok kuszaság hatását kelteni hivatott összevisszaságát, röviden: a kacatokkal tömött menedékhely elhagyhatatlan színpadi közhelyeit. Az eleinte gazdag asszociációkat keltő színpadkép csalódást okoz idővel: kiderül, hogy míves háttér csak, a játszók és a rendező által furcsamód alig észlelt környezet. Félreértés ne essék: nem a túlzón részletező gorkiji színleírás aprólékos és ásatag színpadi átültetését hiányolom, hiszen ha megfelelő és következetes értelmezés társul hozzá, bármilyen helyszín elképzelhető lenne. Mégis: semmiképpen nem az eredeti cím jelölte mélyben vagyunk, hanem valahol nagyon magasan... A "magaslati levegőhöz" kezdetben illenek a szürreálisra komponált, a rendező beszúrta álomjelenetek, idővel azonban nehezen követhetővé és néhol komikussá válnak. Az est legmerészebb (és szinte tökéletesen funkciótlan) színpadi megoldása az egész díszletmonstrum körbemozgatása a színpadi forgó révén (így is csak Vászka szobájába jutunk, melynek absztrakt, álomszerű berendezése gyökeres és indokolatlan ellentéte az addig látottaknak).

Gyakorlati szempontokat sejtek a mögött, hogy Szegeden viszonylag rövid idő alatt immár harmadszor próbálkoznak olyan bemutatóval, amelyben majd’ az egész társulat szerephez jut. A tavalyi szégyenletes Pirandello-premier után nemrég Dürrenmatt-tal szemben maradtak alul a szegedi aktorok, ezúttal pedig Gorkij fektette két vállra sokukat. Okolom ezért (részben) a merőben elhibázott teret. Ez a színpadkép a magyar színjátszás legrosszabb reflexeit hívja elő színészből és rendezőből: legtöbbször hangos és érthetetlen deklamálássá silányulnak az érzékeny hangszerelésű monológok, a tragikusra kalibrált párbeszédek. Bár a legkülönbözőbb helyzetekből és helyekről érkezett szereplők végül mind ugyanott kötöttek ki, ettől még aligha szükséges a köztük lévő különbségek elmosása, észrevétlenné tétele. Igaztalan volna merő kudarcként láttatni a szegedi Gorkij-előadást. A színpadon megfordulók sokaságából csak azok neve álljon itt, akik beléptükkor halványan pislákoló reménysugarat jelentettek, még ha rövid időre is.

A menedékhely tulajdonosai, a szedett-vedett társaság testi-lelki megnyomorítói, Kosztiljov (Janik László) és Vaszilisza (Szilágyi Annamária) tökéletes színpadi páros. Előbbinek jelmeze (orosznál is oroszabb hatalmas bunda, amelyben szinte eltűnik az ember, Rátkai Erzsébet m. v. műve), utóbbinak szerepformálása (bővérű, nagyszájú, közönséges nőszemély) hagy nyomot a nézőben. A társulat egyik legjobbja, Borovics Tamás - önhibáján kívül - észrevétlen marad a Ferdenyakú mellék-mellékszerepében, ahogy ezúttal a kiváló Király Levente sem átütő erejű a rejtélyes, jelenléte megmagyarázására leginkább szoruló alak, az öreg Luka szerepében. Rámért feladatát a tőle megszokott magabiztossággal és pontossággal teljesíti, mégis észrevétlen marad a színpadi forgatagban. Szatyint a színház direktora, Székhelyi József adja, igen meggyőzően: révült motyogása, állandó dadogása, saját nyelvével folytatott küzdelme a botcsinálta filozófus jellemrajzának újabb és újabb aspektusait világítják meg. Megyeri Zoltán az igencsak egyszerű gondolkodású Bubnovként, az atletikus alkatú Pataki Ferenc a körülmények folytán gyilkosságba sodort-sodródott Vászkaként, Szerémi Zoltán a Színész szerepében hozza jórészt szokásos formáját.

Tudomány vs. hit Ha az Éjjeli menedékhely esetében a sok szereplőhöz társított sajnálatosan kisszámú színművészt hiányoltam, a svéd Per Olov Enquist háromszereplős darabjánál már eleve nemigen lehet ilyen kifogásom. A széles körben regényíróként (elég a Lewi útját említeni) itthon is egyre ismertebbnek mondható Enquist darabját vidéki színház repertoárjára tűzni - más okokból - az előbbihez hasonló merészségre vall, a színházvezetést mindenképp elismerés illeti érte. A hetvenes, nyolcvanas években tévéjátékok dramaturgjaként, majd filmforgatókönyv-íróként működő Szántó Erika rendezőként jegyzi a színház alkalmi játszóhelyére, az egykori Korzó moziba telepített drámát (felteszem, hogy az Éjjeli menedékhely is hitelesebb helyszínre talált volna itt, mint Fellner és Helmer aranyfüsttől fuldokló épületében). Ahogy a Madách Színházban és a Színművészeti Egyetemen egyaránt nagy sikerrel bemutatott Enquist-darabot, A tribádok éjszakáját, úgy A nap huszonötödik órájának (eredetileg: A hiúz órája) banális tömörségűre kerekített mondatait is Osztovits Cecília magyarításában hallhatjuk. Nem csak a mondatok hétköznapiak, az alaphelyzet sem különösebben felkavaró. Óvatosabban fogalmazva: ebben a hagyományos, a biztonságos utat (vagyis a szerzői utasításokat) pillanatra sem elhagyó rendezésben legalábbis jórészt elsikkadnak a bizonnyal a szövegben szunnyadó lehetőségek. Az unalmasan biztonságos visszafogottságból már a díszlet ízelítőt ad. Az összes tervezői és a dramaturgi feladatokat egy személyben ellátó Varsányi Anna színpadképe két, egymásra merőleges fehér fal, amelyek perspektivikusan befelé szűkülnek. Az absztrakt díszletet a köznapi realizmus tárgyai töltik meg. A helyzet kiélezettségére kevésbé szájbarágós, invenciózusabb környezet is utalhatott volna.

Fekete Gizi és Kálloy Molnár Péter

A színpadon kívül eső előtörténet egy - ahogy mondani szokás - különös kegyetlenséggel elkövetett kettős gyilkosság. A fiú (nevét, lényegtelen lévén, végig nem tudjuk meg) a halott nagyszülei házához vevőként érkező házaspárt öli meg, majd elrejti a holttesteket a kertben a hó alatt. Összeölelkezve. Természetesen intézetbe kerül, ahol a mellé rendelt doktornő - a többi pácienshez hasonlóan - különös kísérletbe vonja be. Minden ápolt kap ugyanis egy háziállatot, majd a vele kialakított kapcsolatból igyekeznek következtetni a beteg lelkiállapotára, tettének pszichés mozgatóira.

Ezen a ponton kapcsolódunk be a történetbe: a pszichiáter (Gerbert Judit) persze sehogy sem boldogul a fiúval (Kálloy Molnár Péter), így kénytelen régi barátnőjét, egy lelkésznőt (Fekete Gizi) is bevonni az ügybe, hogy előálljon végre a mindenkori dráma bonyolításához alapvető trió. A tudomány és a vallás, a ráció és a hit képviselői tusakodnak a fiú lelkéért a kortárs moralitásban. Kálloy Molnár Péter a szellemi fogyatékos fiú szerepében jórészt a közel évtizedes (a maga nemében valóban páratlan) Kucó-beli színészi eszközeit hozza magával Szegedre. Az egész rendezés avítt modor(osság)ához jól passzol a kizárólag klisékből építkező őrültkép: artikulálatlan üvöltésekbe forduló szövegmondás, ideges(ítő)en rángó végtagok, váratlan(nak álcázott) akciók. A lelkésznőt kezdetben folyton megbotránkoztatni igyekvő fiatalember törekvései először célt érnek, aztán a darab logikája szerint természetesen rendre zátonyra futnak. A vége - persze - teljes pálfordulás: a megértő lelkésznő - szemben az idővel egyre neurotikusabban viselkedő pszichiáterrel - képes túllépni saját rendszerének sarokpontjain a fiú "érdekében" (csak egy, nem közeli párhuzam: az olvasó Dosztojevszkijnél is jó eséllyel megkedveli a gyilkos Raszkolnyikovot...). Ennek a fordulatnak a hiteles színrevitele - a pszichologizáló-realista játékmód keretein belül - színészt és rendezőt próbáló valódi feladat (lehetne). Fekete Gizi természetesen van annyira nagy formátumú és gyakorlott színésznő, hogy könnyedén vegye az akadályt. Kétségkívül némely rendezői ötlet is segíti a szerep pontosabb megformálásában, összességében alakítása mégis kételyeket hagy az "átváltozás" folyamat jellegét illetően. Világosan látni a kiinduló- és a végpontot, az oda vezető állomások felől azonban néhol bizonytalanságban marad a néző... Nem kell sokáig tanulmányozni a színház műsorát ahhoz, hogy észrevegyük: Gorkijt és Enquistet szinte mindig egy estén játsszák a színház két játszóhelyén. Így aztán az "emberigényes" orosz darabot tehetjük felelőssé azért, hogy a pszichiáternő egyébként sem túl hálás szerepét Gerbert Juditra osztották. Nem kívánom helyzetét menteni, de tény, hogy a fiú és a lelkésznő kettősében a doktornő gyorsan nemkívánatos harmadikká változik; a fiút gyötrő hatalom megtestesítője ő, ilyeténképp csupán az események elindítója, másodhegedűsnek is kevés. A március eleji premieren még kirívóan fals hangjai remélhetőleg idővel ritkulnak. Vásott kölykök

Az itthon is jó nevű amerikai színpadi és filmes szerző, Christopher Hampton drámáinak bemutatása sokkal kisebb (pénzügyi) kockázatot jelent az előzőekhez képest, bulvárdarabjainak a közönség minden rétege számára vonzóvá tétele viszont annál nagyobb kihívást jelenthet egy rendező számára (elég itt Valló Péter igencsak középszerű A kúra/Jung a díványon című elmúlt évadbeli premierjére gondolni). Bár már tavaly bemutatták Szegeden, de csak most került be a kőszínház falai közé, ezért szólhatok premierként a Teljes napfogyatkozás című, a hollywoodi filmváltozatnak köszönhetően közismert Hampton-műről. A főfoglalkozásban színművész Pataki Ferenc mesterségükről pecsétes papirossal, netán évtizedes tapasztalattal bíró rendezőket szégyenít meg átgondolt, tisztességes, pontosan elemzett munkájával. Az előadás nem hibátlan, ugyanakkor a szegedi, de merem állítani, az országos kínálatból is figyelemre érdemes lehet fenti jellemzői okán.

A sztorira éppen közismert volta miatt nem vesztegetek sok szót: a dráma Verlaine és Rimbaud romantikus regények meg unalmas tankönyvek által egyformán viharos szenvedélyűnek nevezett kapcsolatáról ad az életrajzi tényektől nem veszélyes egyéni utakra kalandozó, de azokat izgalmasan újraolvasó értelmezést. A rendező bátran nyúlt a terjengős alapanyaghoz: kilenc szereplőből hármat hagyott meg, így a különös szerelmi háromszögre (?) tudunk figyelni. Különösen dicséretes, hogy a drasztikusnak tűnő beavatkozás ellenére nincsenek zavarba ejtő, a gondolkodást és az asszociációkat béklyóba fogó részek, de az is a rendezőt dicséri, hogy szimpla, poros szerelmi történetté sem sivárítja a szüzsét. Rimbaud szerepében Boncz Ádám talán először találja meg saját hangját a szegedi színpadon. Az amerikai rajzfilmekben a tétova főhős választani kényszerül a szárnyas angyalka formájában megjelenő lelkiismeret és a szarvas, vörös ruhás ördögfi kísértései között. Boncz Ádám Rimbaud-ja ez utóbbi: nem érdekes, honnan jött vagy hová megy - egyszer csak felbukkan a semmiből, feldúlja egy család - valószínűleg amúgy is halálra ítélt - hétköznapjait, majd eltűnik. Álomszerű illékonyságára rímel az egész előadás keretjátéka, amelyben a Verlaine-t alakító Pataki Ferenc abszintmámorban ül egy asztalnál. Ahogy az abszint, úgy Rimbaud szerelme is bűnös, tiltott gyümölcs, ami mégis élvezetet és gyönyört okoz használójának. Az előbbi hasonlatot folytatva, Rimbaud igazi Lucifer Verlaine életében: kellemetlen kérdéseivel bevilágít a kishivatalnok kispolgár kisszerű életének gondolat nem járta zugaiba. Küldetése ennyi: felnyitni a nála idősebb férfi szemét, majd otthagyni - az általa életre hívott démonokkal való küzdelem már nem az ő dolga, még szemlélőként sem kíván benne részt venni.

Szövege szerint Verlaine már-már meglett korú, tapasztalt férfi, valójában azonban egysíkú gondolkodású, szemellenzős közszolga. Vajon csak a veszély, a kaland érzete hajtja, vagy valóban olyasvalamit lát a fiúban, amit senki más? A kérdést szinte lehetetlen megválaszolni, a költő ingadozását olyannyira hitelesen jeleníti meg a színész. Az előadás ettől (is) jó: kevés benne az eldöntöttség, a tabutéma kapcsán kötelezően felböffenő ítélkezés pedig teljes egészében a színpadon kívül reked. Rimbaud többször visszautasítja a szerelmet mint olyat, még létezhetőségét is tagadja. Vajon a betör(het)etlen, vad csikóban mennyi a zsenge korának betudható kötelező dac, és mennyi benne a megfontoltság, a változtatni, helyesebben szétrobbantani akarás tudatossága? Ezt sem tudni biztosan...

A harmadik szereplő, akinek az új változat alkotója megkegyelmezett, Mathilde, Verlaine felesége (Cseh Zsuzsa). Először zavaróak és zavarosak neurotikus hangszínű megszólalásai, de hamarosan kiderül, hogy terhességének tudható be mindez. Ő az, aki az első pillanattól fogva értetlenül - de nem bután! - figyeli Rimbaud felbukkanását, majd gyorsan állandósuló jelenlétét az életükben. Első hármas jelenetük igencsak pontos látlelet: Mathilde egyszerű kérdései rendre visszapattannak a lázadó Rimbaud-ról. Ez még önmagában persze közhelyes: Pataki Ferenc szótlan jelenlététől és néma figyelmétől azonban az egész súlyt és értelmet kap.

Az álomszerű vörösbe vagy zöldesbe öltöztetett zsánerképek állandó szereplője Markovics Ágnes, a Szegedi Kortárs Balett egyik legfigyelemreméltóbb táncosa. Manipulátor és mediátor, rendező és bábjátékos egyben, a nyitó képben szó szerint leleplezi és attribútumaikkal látja el a szereplőket. A kihagyásos szerkesztés ezúttal nem szaggatottságot, hanem ritmust hoz magával, hagy időt arra, hogy gondolkodjunk a látottakon. A díszlet észrevétlensége miatt remek. Ahogy a zene is: mélabús, a fin de sičcle-ről rekedt hangon daloló tangóbetétek és más hangszeres zenék. A hangulat, az atmoszféra játszók és nézők közelségének köszönhetően (hisz mindannyian a nagyszínház színpadán vagyunk) nem csupán "átjön a rivaldán", közöttünk és velünk együtt létezik. Az intim közelség intim közösséget teremt (jövő hónaptól már a Korzó műsorán szerepel a darab, kétlem, hogy ott ez az atmoszféra megteremtődne). A meztelen jeleneteknél nálunk tapasztalható álszemérmes nyafogás, a tompított hátsó megvilágítás, de a provokatív, merőben öncélú magamutogatás is elmarad, így aztán nem zökken a mű, amikor a szereplők lelkük után testüket is pőrére vetkőztetik.

A jó arányérzék, a végiggondoltság, az olcsó álmegoldásoktól való határozott tartózkodás miatt a Teljes napfogyatkozás bizonyosan a szegedi kőszínház csekély számú sikerült prózai előadásai közé tartozik. Az elmúlt évadhoz képest a fejlődés megkérdőjelezhetetlen a többi repertoárdarab esetében is. Egyszóval: koránt sincs veszve minden. Csak legyen türelmünk kivárni...

Jászay Tamás