Kecskeméti Katona József Színház Irodalmi iparosnak, darabgyárosnak nevezték irigy kortársai meg a fanyalgó hivatalosok Eugène Augustine Scribe-et (1791-1861). Közel félszáz év alatt közel félezer darab (társ)szerzõje, mûveit Párizsban tíz éven keresztül majd’ nyolcvan kötetben adják ki halála után. Zeneszerzõk Donizettitõl (Szerelmi bájital) Halévyn át (A zsidónõ) Verdiig (A szicíliai vecsernye, Az álarcosbál) tanulnak fordulatokban nem szûkölködõ történeteibõl. Mûfaja a pièce bien fait, a "jól megcsinált színdarab". A színpadi szerzõk közt jeles követõinek névsora Dumas fils-tõl Feydeau-ig, Sardou-ig és tovább terjed. Utóbbi állítólag úgy gyakorolta a drámaírás mesterségét, hogy az öt felvonásos Scribe-dráma elsõ két felvonását elolvasta, majd megírta a "befejezést", s végül a kettõt összevetette, hogy megtudja: vajon mennyire találta el mestere szándékait. Scribe joghallgatóból lett drámaíró: innen darabjai kristálytiszta logikája, a nélkülözhetõ mellékszálak és a korban divatos zagyva betétek elhagyása. Eközben persze szó sincs életidegen, nézõt kínzó hûvös írói szigorról: pontosan tudta, hogy a közönség szórakozni és kikapcsolódni jár színházába.

Scribe és egyik állandó írótársa, E. Legouvé közös műve, az Adrienne Lecouvreur című színdarab Zsótér Sándor rendezésében Adrienne-né egyszerűsödik a kecskeméti Kamaraszínházban. A rendezés a festett arcú csepűrágók feslett életéről, a papírmasé díszletek mögött tátongó ürességről máig fecsegő közhelyeket megcáfolva erősíti meg. A kecskeméti Adrienne a színház örökségéről a nagy tragédiák modorában, de hősködés és deklamálás nélkül elsuttogott vallomás. Adrienne Lecouvreur (1692-1730) a Comédie-Française legendás tehetségű tragikája volt. Halála rejtély, talán egyik riválisa mérgez(tet)te meg. Élet(műv)e, (színészmesterségének) apró titkai kihívást jelentettek a száz évvel később élt honfitársnak is, aki melodrámát írt belőle. Az olasz Francesco Cilea nevét a Scribe szövege alapján írt hasonló című operája (1902) őrizte meg az utókornak. Ebből a rendezés többször idéz, főleg ellenpont gyanánt.

Szarvas Attila és Börcsök Enikő

Ambrus Mária tere nem a Comédie-Française díszes kulisszáit idézi. Thália magasztos temploma helyett dohos munkahely. Évek alatt szürkésfehérre koptatott lambéria kerít be mindent - a játszók terének határait kijelölő négy vaskos oszlopot, a feketére mázolt színházfalakat. Az első felvonásban kétoldalt a falhoz szorítva három-három ocsmánybarna, kényelmesnek látszó bőrfotel. Az elöl álló két oszlop közt nincs függöny: a fal mentén látványosan felfeslő díszlet mutatja a nézőknek, hol végződik a valóság és hol kezdődik a parkettamintás színpad. A hátsó két oszlop között fekete bársonyfüggöny, általában az alkalmasint ügyelővé avanzsált színészek jóvoltából emelkedik vagy széthúzódik, ahogyan és amikor szükséges. A Benedek Mari színpompás jelmezeiben mozgó figurákra alig kell fejgépet irányítani, anélkül is ragyognak a sötéten suhogó anyag előtt állván. (A címszereplő Börcsök Enikő mindegyik toalettje telitalálat a keleties kaftántól a zöld estélyin át a nemes egyszerűségével tüntető fehér kosztümig.) A függöny mögött újabb függöny, azon túl emelvény, olyan, mint a Radnóti Színház Medeájában: ide a szereplők általában oldalról araszolnak be, hogy leülhessenek a lenti fotelek fent álló párjaira. Az első látásra talán túl egyszerű, valójában igencsak ravaszul, szigorú gazdaságossággal komponált térben a rendező térbeli és/vagy érzelmi mélység és közelség, színház és valóság összegabalyodó szálait bátran boncolgathatja. Néhány alkalmi kiegészítőtől (mint egy hamutartó vagy egy asztalka) eltekintve más már nem kerül a színpadra.

Mert nincs rá szükség: a többi jelzést a színészek saját testükkel hozzák létre. Amikor Adrienne Maurice de Saxe-ot (Szarvas Attila) beszámoltatja harcmezei tetteiről: a fiatalember segédeszköz nélkül, testét segítségül híva, akrobatikus modorban háborút vív és nyer meg néhány perc alatt. Később a színház játékmestere, Michonnet tétován közeledne rajongott bálványához, az erről mit sem sejtő Adrienne-hez. A két szereplőt Zsótér Sándor az oszlopok képezte tágas négyzet két átellenes sarkára állítja. Intimmé így nem fajulható dialógusuk két térfélen zajló labdajáték a nézők szemében. Ugyanezt teszi Zsótér, amikor a látszólag szívbéli jó barátok, valójában egymást ki nem álló színésznépség tagjai, valamint az érzéki örömöket sem megvető abbé és a vegyésztudományával mindenkit halálra untató herceg viszonyát ábrázolja. Őket a fal menti fotelekbe ülteti, meghittnek szánt beszélgetéseik így válnak kongóan üres, egymás füle mellett elfutó monológokká. A színházi proxemika jelentőségét tanítani lehetne a többszörösen megcsavart szerelmi cselszövény leleplezésének keretéül szolgáló báli jelenetben. Ekkor, közvetlenül a csúcspont előtt, az emelvényről gúnyosan szónokló Bouillon hercegnő (Balogh Erika) kivételével az összes szereplő körülveszi Adrienne-t. Legjobb barátja, Michonnet (Makranczi Zalán) szorosan mögötte áll, testével védi őt. Mintha sejtené, hogy a baljós hír hallatán mindjárt elájul. A többiek a híres színésznő fanatikus rajongói, akik szeretetük tárgyát fojtogatóan szűk körbe zárják. "Szeretetük" elől nem menekülhet sehova, seregnyi imádója közé préselve magányosabb már nem lehetne.

A dúsan indázó szerelmi szálaktól terhelt szüzsé nem érdemel sok szót. Intrika, pletyka, korrupció, anyagiasság a körítés a rózsaszín levélpapírra írt történethez. Ch. de Laclos és H. de Balzac között félúton járunk: az ancien régime rizsporos gyönyörűsége és infernális mocska két és fél órában. A felszínen kellemes és a kellemkedőn felszínes beszélgetések résztvevői legszívesebben kardélre hánynák egymást. A színjáték kiszökik a Comédie-Française patinás falai közül, s elárasztja a "valódi" világot: a rokokó szalonokban mindenki színlel és játszik. A makulátlan hírnevű és eleinte kemény erkölcsűnek tűnő hercegnő (diszkrét, fekete estélyijén oldalt deréktájt átlátni: nem visel fehérneműt) egy pikáns titok feltárásáért cserébe hajlandó lenne bárkivel bármikor; a tarka ingén kívül elméretezett keresztet lóbáló abbé persze hogy kapva kap ajánlatán. A szász gróf, Maurice anyagi megfontolásokból szemrebbenés nélkül hazudik a rajongásig szeretett Adrienne-nek. Aki csak teheti, egy oszlop vagy a függöny mögé bújva hallgatja ki a többieket. Néhány óra múlva az eredetileg bolhányi történet elefánttá nőve terjeng a párizsi elit köreiben. A rendezés nem hagyja, hogy ábrándozva, hátradőlve hallgassuk a pompás kis dialógokat: Zsótér Sándor rendező és Ungár Júlia dramaturg-fordító néhány trágár kötőszó pontos elhelyezésével azonnal lerántja a tettetők álarcát.

Zsótér Sándor rendezése a hangsúlyok áthelyezésével ér el hatást. A szerelmi szálat természetesen meghagyja, nem is tehetne vele mást. Azt azonban szinte észrevétlenül összefonja a színdarab jóval izgalmasabb "melléktémájával", ami nem más, mint maga a színház. A színházról szóló dialógusok egyre inkább az előtérbe tolakodnak; (már nem kell kísérlet, hiszen ott az előadás, nem?) szinte modellezhető lenne, ahogy a két téma átfolyik-összecsúszik egymásba, miközben jelentőségük is változik - a szerelemé halványul, a színjátszásé majdnem kizárólagos lesz a végén. Jó példa erre Adrienne és Michonnet említett jelenete. Nemigen lehet eldönteni, hogy a játékmester karót nyelt kispolgár-e (erre utalna már-már rögeszmésen visszatérő vágya, hogy ti. mindenáron a Comédie-Française rendes tagja akar lenni), vagy inkább egy aktatologató kopott öltönyébe bújt hősszerelmes (Adrienne legjobb barátja, aki szeretne ennél több lenni). Amikor szereptanulás közben Adrienne a bizalmába avatja és elárulja, hogy szerelmes valakibe, a csalódott Michonnet dühödt kitöréssel válaszol: az életet és a színpadot sosem szabad összekeverni. Keserűen nevetünk, amikor azt kéri a színésznőtől, hogy ne gondoljon hódolójára a színpadra lépve - Adrienne szemmel láthatólag nem is érti, mit akar tőle valójában a férfi.

Míg a tavalyi kecskeméti Zsótér-féle Kurázsi mama és gyerekei (sic!) előadásban a kevésbé összehangolt színészi alakítások beárnyékolták az előadás amúgy számos erényét, a mostani kamaradarabban kiforrottabb színészi megoldásokat látunk. A Vígszínházból itt vendégeskedő Börcsök Enikő a tőle megszokott józan, természetes hangon elmélkedik arról, lehet-e Racine és Corneille hősnőit józan természetességgel játszani. Az általa alakított figura gondolkodik és gondolkodtat. Maurice, a jóvágású szász gróf (Szarvas Attila) nemcsak kiváló stratéga, de a nők bálványa és a társaság középpontja is. Adrienne-nel folytatott beszélgetései leleplezik: félművelt, szerelméért vakon rajongó kisiskolás inkább (Benedek Mari terepszínű öltönye számos asszociációt indíthat alakjával kapcsolatban). Adrienne iránti érzelmeiben osztozni kénytelen Michonnet-val: Makranczi Zalán a színpadmester minden arcát pontosan formálja meg a közalkalmazotti (!) státusra áhítozó hivatalnoktól az előadás zavartalanságáért bármire képes ügyelőn át a kedvesét a világtól is óvó, szó szerint gáláns lovagig. A mélyen magáévá tett színpadmesteri énjének hozadéka lehet az arcán végig tükröződő feszült figyelem és koncentráció. A függöny féltakarásából előadott monológja az este nagy pillanata. Balogh Erika hűvösen számító intrikus Bouillon hercegnője kivételével a többiek jórészt hangulatfestő elemeknek tűnnek. Szokolai Péter a felesége ármánykodásáról mit sem sejtő arisztokrata tudós tipikus álarcát hordja, ahogy a Fazakas Géza játszotta Chazueil abbénak sincs túl sok lehetősége kibontakozni. Ez különösen érvényes a szinte néma szerepeket abszolváló Pethő Orsolyára, Kertész Richárdra és Báhner Péterre. Kertész Kata mint a friss pletykákért elepedő színésznő és mint szótlan, életunt hercegnő egyaránt emlékezetes marad.

A cselekményt a késleltetett lelepleződések, a sejthető, ám bekövetkeztükkor mégis váratlan meglepetések krimiszerűvé sötétedő sorozata viszi előre. Az első jelenetben Bouillon herceg kezében feltűnő dobozka visszatérése a fináléban keretet ad a műnek. A halálos méreggel átitatott, Adrienne-től Maurice-nak adott kis ibolyacsokrot tartalmazó dobozt egy kéz (mi tudjuk: a hercegnőé) nyújtja át az emelvényen ülő színésznőnek. A következő percekben Börcsök Enikő Zsótér Sándor levezényelte mesterkurzusát látjuk-halljuk. A hosszúra nyúló haldoklási jelenet nem süllyed az ilyenkor megszokott zokogós-jajveszékelős, a részvét könnyeit hazug álfájdalmakkal kicsikaró melodrámába. Megkockáztatom, hogy Adrienne szinte nem is haldoklik: inkább lépésről lépésre elhagyja ereje, takarékosan adagolt koreográfia alapján lassacskán kihunynak szemének és arcának mindvégig csillogó fényei, mozgása tétova és irányát vesztett lesz. Végül az életében legfontosabb két férfit, Maurice-t és Michonnet-t sem ismeri már fel: a két fiatalember vállára, hátára hágva, Maurice-t hosszú hajánál cibálva küzd, vergődik az életéért. A többi szereplő a falaktól már elhúzott, az oszlopok közti ürességet betöltő fotelekben ül: általuk dermedten figyelő, nekünk "példát mutató" közönség került a színpadra is. A "valódi" nézőtér felől aztán döbbent csend fogadja kitörő tapsukat, amikor a halott színésznőt eltakarja szemünk elől a hátsófüggöny. Michonnet közli a tökéletes színpadi alakítás fölött örvendezőkkel, hogy Adrienne Lecouvreur meghalt. Majd felmegy a függöny, és Adrienne hajlongva fogadja a lába elé sereglő többiek hódolatát és rajongását. Az emelvény elé préselődő csoport mögött összecsapódik az előfüggöny. Sötét. Taps!

Jászay Tamás