Zeneakadémia A Strém Kft. által rendezett Bach- Händel-Mozart-Haydn-bérlet második estjén, február 6-án Mozart Don Giovannija koncertszerû elõadásának tapsolhatott a közönség. És ha ezt nem túl hosszan tette, annak magyarázata abban (és csakis abban) keresendõ, hogy az idõ ugyancsak elõrehaladott.
A koncertszerű megszólaltatás megfosztja ugyan közönségét a színpadi látványtól (ezt néha kifejezetten hálásan nyugtázzuk), ugyanakkor a hangfelvételekhez képest rendelkezik az élő interpretáció elevenségének többletével. Jó esetben. Ehhez az szükséges, hogy a résztvevők ne celebrálják szólamukat, hanem mindig a szerepüknek megfelelően nyilvánuljanak meg. Nem hátrányos, ha szem előtt tartják a mozarti műfajmegjelölést (dramma giocoso), s korántsem kinyilatkoztatások merev-sematikus sorozataként sorjáztatják a számokat.
Ugyanakkor, nem tagadható, a koncertszerű előadáson is van "látvány". Részben, mert a - mindenkori - szereplők egy része a színpadról érkezett, s számukra a hang akkor is elválaszthatatlan a gesztusoktól, ha viszonylag fegyelmezettek. Játszanak akkor is, amikor rezzenetlenül állnak, akkor is, amikor hangjukba koncentrálják mindazt, amit színpadon mozgással fejeznének ki, s akkor is, ha visszafogott jelzésekkel élnek. Ilyen a kézmozdulat, vagy akár csak a szemöldök felvonása, netán egy hirtelen odafordulás. Kérdés, hogy az inkább koncertpódiumon otthonos partnereik hogyan reagálnak rájuk - reagálnak-e egyáltalán. Ily módon a lehetőségek bonyolult rendszere alakulhat ki, s a végeredmény megannyi, már-már kontrollálhatatlan előzményből, összetevőből alakul ki.
Ezúttal Vashegyi György irányításával alakult ki az összkép, amelynek változatos hátterét a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar volt hivatott kialakítani. Nem kérdéses, a szólistákkal a legérzékenyebb kapcsolatot a continuoszólamot fortepianón játszó Gyöngyösi Levente tartotta. Ő, mint korábban is annyiszor, főszereplőrangra emelkedett az értő zenélés, a perfekt kivitelezés és a minden pillanatban tökéletes jelenlét hármas egysége révén.
Miközben ismételten (ki tudja, hányadszor) forgatom Fodor Géza írását, ezúttal a Zene és dráma módosított-új kiadásaként A Mozart-opera világképe című kötetet, óhatatlanul is arra kell gondolnom: lehet, hogy megannyi énekes (szólista) nem ismeri? Lehet, hogy mit se tudnak arról, ami - közreműködésükkel - a hangzók, szavak, hangok, dallamívek mögött (és felett) történik?
A mozarti színpadra sohasem véletlenül kerülnek a szereplők; típusok, mondhatni, prototípusok, s típusértékük az idők folyamán korántsem halványulhat. Mit ér a tisztán éneklő Don Giovanni, ha az érzéki varázsnak még csak a sejtetésére sem képes, ha úgy adja mindig önmagát, mintha eleve elvárná színpadi környezetétől típus volta ismeretét? Kovács Istvánnál könnyebb helyzetben volt a Don Ottaviót éneklő Timothy Bentch, akinek készséggel "jóváírtuk" betegségét, hiszen a Donna Annát csak megközelítően megérteni képes figura kevesebb aktivitást (hangi-szerepbeli reflexiót) igényel.
Cserna Ildikó Donna Annája ígéretes, csak éppen tisztába kell jönnie a szereplő erkölcsi rangjával, tartásával - Donna Elvira viszont papírfigura maradt, Halmai Katalin olyannyira csak szólamot intonált ahelyett, hogy egyéniséget próbált volna hangzó életre kelteni. Szvétek Lászlónak könnyű a dolga Commendatoreként: értékes orgánuma saját világ érzetét kelti (ezúttal a Kormányzóét), s jóllehet, ritkán szólal meg, megnyilatkozása mindenkor eseményszámba megy. Hámori Szabolcs Masettója látvánnyal-játékkal bizonyára fajsúlyosabb lenne; ezúttal irigylés tárgyát képezi, amiért olyan Zerlina jutott neki, amilyet Korondi Anna kelt életre.
Korondi Annát az utóbbi időben mindig kizárólag tökéletesen megoldott feladatok kivitelezőjeként láttam-hallottam; számomra rejtély, miért kell viszonylag szerény ismertséggel beérnie, olyan korban, amikor a sztárság immár elértéktelenedett (gyakran könnyen-gyorsan lepergő öntapadó) matricája oly sok pályatársán hivalkodik. Korondi Anna egészen kivételes természetességgel mozog a színpadon, éli a szereplő életét a koncertpódiumon - talán ezért is fogadjuk el (eléggé el nem ítélhetően) magától értetődőnek csúcsteljesítményeit is.
Az est hőse kétségkívül Ionel Pantea volt Leporellóként. Ő olyannyira ízig-vérig színpadi alkat, hogy akkor is játszik, ha meg se mukkan. Mindig mindent jókor tesz - ő az ábrázolandó jellem, illetve helyzet koncentrált realizálódása, már az opera kezdetén is - a néző-hallgató meg van győződve róla: ha hang nélkül, csupán a képet mutatnák, bárki, bármikor kitalálná, hogy így csak Leporello jöhet be. És ez folytatódik mindvégig; időnként nem fogja magát vissza - s amikor nincs énekelnivalója, játékmesterként akkor is kezében tartja a szálakat, kommentáló gesztusai által. Ráadásul általa a szerep mindig életre kel; kétségkívül látjuk a "leporellót", amelyben lapoz a regiszterária felsorolásában, s szinte vele nyelünk, amikor nyála csordul a finom falatért a vacsorán. Nála (és Korondi Zerlinájánál) teljesen természetes, hogy megnyilvánulásuk zenei köntösben jelentkezik, a többieknél az éneklésnek produkcióíze van akkor is, ha a kivitelezés technikailag és/vagy zeneileg meggyőző.
Az Orfeo Zenekar sűrűn tart repertoárján operákat, oratóriumokat, tehát rendszeresen dolgozik együtt énekesekkel. Most kiderült: a kíséret rendkívül komplex kívánalmainak nem mindig tud tökéletesen eleget tenni. Az adott tempón belül (amely nem mechanikusan precíz, hanem "holdudvara", játéka van) amikor formál, néha szinte megfeledkezik az énekesről. Leginkább a recitatív jelenetekben függetlenedik, s ezt nem valamiféle korabeli esztétika ismeretében teszi, hanem azért, mert a saját rész megformálása mellett kevés figyelmet juttat az énekeseknek. Vashegyi György dicséretes módon nem szabályozza a szólistákat - még sincs mindig a helyzet magaslatán, hiszen az énekes és hangszeres szféra esetenkénti összerendezetlensége részben megoldatlanságból adódik.
Nagy erénye viszont a meggyőző tempóválasztás; mindig mindenre van idő - és soha nincsenek üresjáratok. Elhisszük mindazt, amit látunk-hallunk, s nyersfordítással a kézben (amiért külön köszönet illeti a gondos előkészítő munkálatokat) úgy érezzük: részesei lehetünk a mű saját világának.
Fittler Katalin
