Olyan kis országban, mint a miénk, megkerülhetetlen, hogy a fontos kulturális hírek ne csuda és pletyka alakzataiban terjedjenek. Még a bulvársajtótól függetlenül is, a közvéleményt erõsen befolyásolja mindama sutyorgás, amely a kozmetikai szalonokból vagy a "szekondhend" butikokból kiszivárog. Ekként vált hírré, hogy neves és fergeteges koreográfusunk, Bozsik Yvette gyereket várt, jó idõben meg is szülte komplikációk nélkül, s immár nincs akadálya, hogy újabb produkciókkal pattanjon elõ, beleértve legszemélyesebb táncosi részvételét a Deszkákon.

Valóban, a Kamra-beli, Commedia dell’arte címen bemutatott idei "Katonás" koprodukció hosszú idők óta talán a legletisztultabb darabja az ottani sorozatnak: zenei tréfáival, az archetípusok és főfigurák átváltozásaival, a szerepcserék artisztikumával, a díszletképek, játékterek, gegek hatékony, azaz műfajszerű kiaknázásával. Bozsik Yvette mint mindig, most is a paródiák, reminiszcenciák mesternője, s tündökletes dolog "látni", hogy a színészcsapat mennyire kedvét leli eme kreatív mókázásban. Ez nekünk, nézőknek is vérbeli ajándék: Nizsinszkij majdnem egy évszázada leszökkent a színpadról, Gyagilev semmivé vált, itt a szellemiségük "élő emlék", Sztravinszkij Petruska gépzenéjével, Vati Tamás stílpamfletjével, Szacsvay László playbacket versengésre bíró lármás vezényletével. Itt, a szűk, kis színházban gyönyörködve tűnődhet az ember: jó volna még Ónodi Esztert, Rajkai Zoltánt, Vajdai Vilmost meg a többieket hasonló szabad komédiázásban viszontlátni. Nagyszínpadon is.

A nagyszínpad: a Trafó (2005. február 3-6.) a Bozsik Yvette Társulat kedvelt befogadó játszóhelye. A Trafó szemszögéből: méltó törzshely a kortárs avantgárd táncművészet - mint Bozsik Yvette-é - bemutatói számára. Ezt a törzsközönség pontosan, telt házakkal érzékeli. Ami fontosabb: díjazza. A társulat négy estén át A tüzes angyal címen adta elő legújabb produkcióját. A koreográfus táncosnő és partnere, Vati Tamás duett formációjában.

Hogy miről szól? "Két lélek egymásra találása és harca, valahol, az élet és a halál, a tudat és a tudatalatti határmezsgyéjén. Látomások sorozata, amelynek ihletője a középkor misztikus hangulatát idéző Valerij Brjuszov-regény, A tüzes angyal. Egy férfi és egy női testet látunk ťbörtöneikbenŤ, ahogy a halál testüket és lelküket kettészeli. Képzeletük vad, szabad világának és halandó testük korlátainak ellentmondásairól szól a két előadó nagyon személyes vallomása: az elmúlt szerelemről, a fojtogató magányról, a halál utáni csendről és a lehetséges folytatásról..."

Őszintén megvallva, a lehető legritkábban olvasom "előre" mozgásművészek, ballett-táncosok, színpadi jokulátorok, koreográfusok művészetbölcseleti szándéknyilatkozatait. Úgy vagyok vele, mint a gyermeki néző: ártatlanul hagyom magam befolyásoltatni magától a produkciótól, az eszmei mondandót a végére hagyom. Brjuszov regényét sem olvastam, epikuma, eredeti írói hitvallása nem érint. Nem is érzékelem, hogy művelődéstörténetileg képet alkothatnék például a középkorról. Igyekszem minden erőmmel a spektákulum részleteire összpontosítani. Pető József "u" formázatú rácsdíszlete valóban inszcenál egy börtönt, sőt kettős börtönt, amely korlátozza férfi és nő halandó testét, maga az egész színpadkép mégis ugyanilyen erővel sulykolja, hogy az áthatolásnak, a szabad akaratnak nincs térbeli gátja. A vetített képeknek és a zenének pedig nincs időbeli korlátja. Első pillanattól az utolsóig magáért a táncért hevülünk, abban a méltányos helyzetben, hogy az előadás megfejtendő titkát ráérünk kibogozni. Tartok tőle, hogy a brjuszovi "haláltól" az öröklét "csendjéig" engem, földhözragadt színházi nézőt aligha fognak a testetlen eszmeiség kalodájában zárva tartani. Kérdem magamtól: baj ez? Talán nem.

Sokat, sokan írtak már Bozsik Yvette rendhagyó táncos alkatáról, fura rángásos stílusáról, a mozgásában rejlő fenyegetésről, netán agresszivitásról, amelynek skálája igencsak nagy ívű. Az évek során állandó férfipartnere, Vati Tamás a maga petruskás, bohócos módján Bozsik szimultán páros alakzatává érett, ami több annál, mint hogy kiegészítsék, ellenpontozzák egymás játékát, de valóban rátaláltak közös titkukra, amely a szinkronitás-aszinkronitás hullámzásában rejlik. Mindjárt a nyitóképben, "cellájukba zárva" csupaszon, mozgásukkal ébresztik föl az időt, az idővel parallel a létezést, amelyből fokról fokra megszületik a jin és a jang, a feminin és a maszkulin értékrend. S nagyon érdekes, hogy e kétnemű, kétértékű interiorizációból a másik iránti vágy=érdeklődés irányát is kijelölik. Fokról fokra. Fázisról fázisra. Gyanakvással, elfojtással kerülvén meg az ilyenkor szokásos ballettközhelyeket. Esélyt adva szakadásnak, a figyelem becketti kihunyásának, a közönynek.

A díszlet: magas boltozatnak tekinthető széles vetítővászon. Az eme síkon pergetett képek tartalmilag is, hangulatilag is egy másik univerzum esélyét(?), reménységét(?), illusztratív voltát sugalmazzák. Itt a mélység hiánya, a vetített és torz motívumok vágtája érdekes, míg meg nem szokjuk monotóniáját. Jelentése lenne, hogy ne ígérjen semmi jót, figyelemre méltót a hús-vér táncosoknak? Vélhetőleg nem is szántak ilyen funkciót neki. A laterna magicát (mert itt is erről lenne szó) idestova egy-két évszázada amolyan kunsztos, látványcirkuszos mutatványként alkalmazzák, mindenkor belekalkulálva, hogy inkább a fent említett hús-vér szereplőkre összpontosítunk. Egészen addig a pontig, amikor a látványelemek időben összeérve, fent-kint ugyanazt mutatják, mint idelenn, bent. Leegyszerűsítve: mozihősök nélkül nincs sok értelme a mozinak. S a mozizás egyik főmágiája, hogy annyira meg lehet növelni a mutatvány méretét.

*

Bozsik Yvette már korábban is játszott kellékként a hajával. Ezt a lehetőséget nem ő fedezte fel, most sem gondolnám, hogy őseredeti az ötlet, csak annyit, hogy szuggesztív, ősanyai módon vajákos, groteszk mint saját testének palástja, s gyomorforgató ez a hajzat - például partnere szájába tömve. Vati Tamás buffó alkatától idegen, hogy macsósan ő lépjen fel támadólag, az ő férfiassága inkább introvertált, de ahhoz már eléggé élesen metszett, hogy bárki büntetlenül legyűrhetőnek gondolhatná. Ezt Bozsik Yvette is rendre "beszámítja". Így az egész színpadon: az "u" alakú börtöndíszletben, a szélső férfi és női cellákban, valamint a tágasabb börtönudvarban a páros alkalmi találkozóit hirtelen impulzusok váltják ki, lökik irányba anélkül, hogy sejthetnénk, mivé fajulnak/nemesednek, mitől blokkolnának megdermedt pillanatokká.

Vati Tamás és Bozsik Yvette | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Jelentős funkciója van két tükrös szelencének. Játékszerek. A leskelődések eszközei. A narcisztikus élvezkedés kellékei. A kivetítés, nagyítás technikai közvetítői. A relaxáció tárgyi megtestesülései. Bozsik Yvette (vagy munkatársai) ügyelnek rá, hogy méretileg passzoljanak az ember (középkori? modern? időtlen?) mintázatához, s könnyen lehessen bánni velük.

Magának a táncnak is legfőbb sajátsága, hogy dinamikájában, lépéskombinációiban, gesztusaiban nem szakad el emberi mértékeitől, ha úgy tetszik, plebejus földiességétől, sőt, földhözragadtságától (kontra a balett légiessége). Szinte mindegy, hogy Vati Tamás szorongatja-e a táncosnőt, vagy Bozsik Yvette ingerli talpával férfitáncosa nemi szervét, egymáshoz tapadnak-e, vagy plebejus nyíltsággal vágyakoznak ölelésre, minden pillanatukat átjárja az egészséges erotika. Arisztophanész kétezer-ötszáz éves vaskos, prüdériamentes testisége. Nos, ezért írtam bevezetőmben, tisztelem, becsülöm az úgynevezett művészi szándéknyilatkozatokat, ám még többre tartom praktikus megvalósulásukat. A tüzes angyal valóban forró produkció. Élő. Eleven. Égető. S inkább szól a szárnyas teremtmények földivé válásáról, mint a légiesség iránti, ugyancsak nem lebecsülendő vágyainkról.

Dániel Ferenc