Szegedi Kortárs Balett Squatteurök, lakásfoglalók otthonosan mozognának a Székely László álmodta, korban behatárolhatatlan térben. Mállik, pusztul, omlik a tágas, polgári lakásbelsõ. Falait graffitisek vették kezelésbe. Balról kandalló és kétszárnyú ajtó, jobbról irdatlan gardróbszekrény és pályaudvari vécé. Fõszerepben, középen, a hangsúly kedvéért karcsú oszlopokkal keretbe foglalt franciaágy. Jobbról mellette derekuknál kettétört nõi próbababák: egykor esett kalandok mûanyaggá dermedt trófeái vagy kiselejtezett áruházi kacat? A másik oldalon kilátni az elvadult tájra: a sejthetõ egykori nagysághoz illõ mértani pontossággal rendezett angolkert helyett szél tépte, emberi kéztõl rég nem érintett, buja rengeteg töredéke. Shakespeare darabjában a szerelmesek elvesznek az Athén körüli erdõben. Juronics Tamás feldolgozásában az erdõ betolakszik a kétes elemektõl nyüzsgõ szerelmi odúba. Ne a rokokó csecsebecséken megidézett pásztorórákra gondoljunk, ahol a szerelmespár tagjai az arcukra fagyott örök mosoly kíséretében gyengéden ölelik egymást az árnyas fák tövében. Az efféle pajkos játszadozások lehetõsége a finálé elõtt talán tizedmásodpercre ha felrémlik a nézõben, de a rendezõ-koreográfus azonnal visszaránt saját, jól átgondolt értelmezése kietlen, vadságában fenséges világába.

A Szentivánéji álom az egyik leggyakrabban játszott, és mint ilyen, az egyik legkevésbé értett Shakespeare-darab. "Érvényes" interpretáció után kár vágyakozni: legfeljebb a következetességet és a számunkra új jelentésrétegek feltárását értékelhetjük egy-egy rendezés kapcsán. A szegedi nézők kiváltságos helyzetet élveznek e tekintetben: négy év alatt három, egymástól eltérő képi és gondolati világú, s bár nem egyformán izgalmas, de egyként tanulságos produkció született a nagyszínházban. A kortárs tánc nyelvezete természetesen nemigen vethető össze sem az opera, sem a dráma adta és megkövetelte lehetőségekkel, a téma és az alapmű azonossága mégis összehasonlításra indít. Zsótér Sándor 2001 februárjában Benjamin Britten ritkán játszott operaváltozatát mutatta be. A helyi közönség értetlenül fogadta a "Zsótér-projekt" (copyright Tarján Tamás) - ma már tudjuk - egyik legfontosabb állomását: a kopár színpadon buszmegálló, kibelezett telefonfülke, nem működő kávéautomata meg egy döglött szamár volt. Titánia másutt bájolgó tündérkarából cekkerrel a kezükben álmosan álldigáló, a hajnali harmatszedést kötelező penzumként nap mint nap letudó, kiégett asszonykórus lett. Puck hajléktalan öregember, a "fiatalok" is túl már jó néhány kalandon, a mesteremberek, egyéb foglalatosság híján, szánalmas színjátékot kontárkodtak össze. A magány és a szeretetlenség betöltötte az üres színpadot. Tíz hónap múlva Alföldi Róbert ugyanott az eredeti Shakespeare-dráma alapján dolgozott. Nála maffiózók és drogfüggők kóboroltak a nagyvárosból kivezető sztráda hídja alatt, ahol a roma Oberon és a roma Titánia civódtak a használhatatlan kacatoktól fojtogatott, koszos lakókocsiban - küzdelmük tétje egy jóvágású cigánylegény volt. Az Alföldi-rendezések védjegyei - erőszak, brutalitás, túlzó szexualitás - persze egytől egyig feltűntek a rendező szentivánéji drogvíziójában.

Míg Zsótér kezét a zene és a librettó egyszerre kötötte meg és vezette, Alföldi már bátrabban nyúlhatott a szöveghez. A balettváltozatban Juronics Tamás rendező-koreográfus és Almási-Tóth András dramaturg a fordulatos szüzsé és a népes szereplőgárda minden lényegtelennek vélt elemét elhagyta, vagy legalább takarékosan összevonta. A praktikus változtatásoktól nem lett mesterkélt a mondanivaló, ellenkezőleg: tiszta, világos, végig jól követhető és pontos a szegediek előadásának történetvezetése. (Ha netán valaki mégsem akarja/tudja maga összebarkácsolni a szerelmi sokszögtörténetet, annak segítséget nyújt az előzékeny műsorfüzet, amelyben néhány kulcsszóval jellemeznek minden egyes figurát.) Juronics Tamást immár évtizedes koreográfusi pályáján jó ideig szinte kizárólag férfi és nő kapcsolata foglalkoztatta, annak minden, érzelmes és érzéki, gyengéd és vad vetületével együtt. Nem meglepő hát, hogy itt is a történet e vonulatára összpontosít. Táncos produkció lévén bármiféle összevetésnek más (műfajú) elődökkel természetesen csak korlátok közt van értelme. Mégis jelentékeny változásnak érzem, hogy Oberon és Titánia Zsótérnál és Alföldinél egyaránt (meg általában másoknál is) meglévő kivételezett és hangsúlyos helyzete itt megszűnik. Juronics Tamás színpadán ők is csak egy dulakodó szerelmespár a többi között (csupán mágikus tulajdonságaik, így láthatatlanságuk révén tudn[án]ak esetleg kiemelkedni közülük). A szexualitás, az erotika nem hagy helyet a színpadon a mesterembereknek, de a tündérek seregének sem - az egyetlen, fenti és lenti világ között munkáló Puck kivételével. Elhagyták a darab mindenkori feldolgozásainak talán legkínosabb momentumát is: a megbűvölt Titánia és a szamárrá változott Zuboly közötti szerelmi aktust. Ahogy sok más ötlet, ez is telitalálat: szamárfülekkel, netán szamárjelmezzel való bohóckodás aligha illene ebbe a kietlen világba (a néhol vaskos humor azért szerencsére jelen van). A takácsot így Egéus, Hermia lányáért aggódó apja helyettesíti. Az eredeti dráma egyik legrejtélyesebb alakjának tűnhet az indiai tündérgyerek, aki miatt Oberon és Titánia harca kirobban. Juronics az olvasóban felmerülhető sejtést természetesen bizonyossággá erősíti: a szexus a mozgató itt is. Az enyhén orientalizáló, fehéren csillogó jelmezbe bújtatott Fehér Lauráról nem lehet teljes bizonyossággal eldönteni, hogy milyen nemű. Hermafrodita voltára utalhat tétovázása a "koedukált" vécé ajtaja előtt - maga sem tudja, bemehet-e. Titánia hiába tiltakozik, Oberon elég korán egyértelművé teszi, mik a szándékai a biológiai nem nélküli gyermekkel (megjegyzem, valószínűleg a tündérkirálynő sem pusztán társalkodójaként tekintene rá...).

A határozott kézre valló módosítások megtétele után a legnagyobb kihívás alighanem a szereplők egyéni tulajdonságokkal való felruházása volt. Hangzó szöveg híján a feladat még összetettebb: ha nem teljesen egyértelműek a viszonyok, a közönség figyelme gyorsan ellankad. Shakespeare eleve nem könnyíti meg a leendő színházcsinálók feladatát: ahogy a darabról szóló esszéjében Jan Kott kiemeli, az eredeti szövegben a lányokat csupán termetük és hajuk színe különbözteti meg, a fiúkat még ennyi sem. Ennek dramaturgiai oka van: a szereplők felcserélhetősége a későbbi bonyodalmak alapjává válik. Más előadásokban Théseus és Hippolyta legalább királyi attribútumaikkal elkülönülnek a többiektől, Juronicsnál azonban ők is csak e különc, történelmi korba nem helyezhető, a szexualitásból következő hatalmi viszonyokat kizárólagos értéknek vélő kommuna tagjai, társadalmi rangbéli különbség nem érzékelhető köztük és a többi szereplő között. Földi Andrea jelmezei felérnek egy-egy pontosan megfogalmazott személyiségképpel, mégsem válnak plakátszerűen unalmassá.

Théseus (Fekete Zoltán) itt nem Athén ura, inkább a perverz közösség falkavezére. Hippolyta (Palman Kitti) és az ő kapcsolata, ahogy az eredetiben, Juronicsnál sem "szerelmi házasság": a harcos amazon a férfi szemében zsákmány, préda csupán. Miután hátára dobva becipeli s az ágyra dobja a magatehetetlen lányt, nevét krétával felírja az ajtóra, hogy mindenki lássa: "ő is megvolt már". Hippolytán nyakmerevítő, combgipsz, korábbi összecsapásuk kényszerű emléke lehet. Théseus igazi hím, érzékei működtetik, s nem tűrheti a visszautasítást. Erőszakkal is megszerzi, amit magáénak akar. A lányt maga alá gyűri, miközben újabb párocska érkezik az alkalmi találkahelyre: Hermia (Kopeczny Katalin) és Lysander (Haller János). A jó kislánynak nevelt Hermia szemét a szabad szellemű Lysander nyitotta fel: családját nemrég hagyhatta el a démoni kisugárzású ifjúért. A nyúlánk, izmos alkatú fiú szemmel láthatóan a lányos apák réme: kihívóan öltözködik és az alkoholt sem veti meg. A fiatalok kapcsolata alapvetően szexuális jellegű: perverz játékaik fontos eleme egy kézi kamera, amellyel videóra veszik együttléteiket. A kamera újabb fontos eszköz, amely a táncszínpadról hiányzó szöveget hivatott pótolni: a későbbiekben a megcsalt szerelmesek egy-egy felvétel "visszanézésével" buknak le egymás és maguk előtt. A teljes felvételt - amely a színpadi történések logikáját követve az előadás filmre rögzített változata lenne - a darab végén az indiai tündérgyerek értetlen arccal nézi végig. A hangsúlyosan mai, technokrata világképbe jól illik a párokat megbájoló varázsfőzetnek egy bekapcsolt tévével való helyettesítése is. A szemet-agyat elbódító és gyönyörködtető médiumnak senki sem tud ellenállni...

Egéus (Tarnavölgyi Zoltán), Hermia aggódó apja szűk, kényelmetlenül feszülő, viselőjét folyton az igazgatására kényszerítő, decensen unalmas, barna öltönyben érkezik. Teste felkiáltójelet formáz. Az erkölcsös - és a juronicsi interpretációból következően: elfojtásoktól terhes - életvitel megtestesítője. Fintorogva túr lánya kiszőkített, tépett frizurájába, és döbbenettel vegyes kétségbeeséssel nézi a lány merész ruháját. Maga tehet jövendő sorsáról: Puck bűbájának hatására "farkasemberré" alacsonyodik, s állatként imádja a mámoros Titániát. Egéus a hozzá hasonlóan kimért, finomkodó, ügyetlenkedő Demetriust (Kalmár Attila) akarja vadóc lányának, de hiába. (Amikor a már megbűvölt Demetrius Hermia rózsaszín bugyijával kel groteszkül érzéki táncra, nem tudjuk eldönteni, sírjunk vagy inkább nevessünk...) Az utolsó halandót, a Demetriusba fülig szerelmes Helénát (Barta Dóra) illemtudó elemista lánykának öltöztették. Pontosan jellemzik pótcselekvései: ő az, aki - szerelmese, vagyis egyéb elfoglaltsága nem lévén - pedánsan rendet rak a színpadon a többiek után.

A szerelmesek bemutatása kissé hosszadalmasnak tűnik a színpadon. (A szünettel együtt kétórás előadás talán legproblémásabb pontja éppen a hossza - a többnyire brutalitásba torkolló szerelmi akciók is hitelesebbnek tűnnének, ha kissé feszesebb ritmusban követnék egymást. Bár az alkotókat nyilván befolyásolta, hogy például Kecskeméten bebérletezték az előadást, kevésbé praktikus megfontolásoknak is helye lett volna.) Az emberek után a tündéreké lesz a terep. Az érzékeket és a társadalmi elvárásoktól béklyózott tudatot felszabadító Puck (Markovics Ágnes) révén a vasvillával kiűzött természet visszatolakszik a falak közé: a finoman tompuló fényekben, az éjjeli erdő neszeit idéző zenei montázs alatt a ravasz takarásokból lombos faágak, fűcsomók nőnek ki. A színpad alól felbukkanó Oberon (Finta Gábor) és Titánia (Hajdú Mária) héjanásza alig különbözik a többiek "szerelmétől". Oberon maga a megtestesült szexualitás: férfi vagy nő, egyre megy - a lényeg, hogy megkapja. Leendő partnereit jórészt az ágy süppedős párnái közé rejti, "használat" után pedig eldobja őket a fenti világban.

A hátralévő második részben a szerelmesek - immár a shakespeare-i forgatókönyv szerint - az összes lehetséges változatban egymásra találnak, vagy éppen elhagyják egymást. Attól függően, hogy Markovics Ágnes Puckja hogyan gabalyítja-gombolyítja a történetszálakat. Finta Gábor kéjleső ösztön-Oberonja és Haller János kamaszlányt megrontó szenvedélyű Lysanderje mellett az előadás egyik legjobb alakítása az övé. Juronicsnak sikerült megoldania, hogy Puck egyik világhoz se tartozzék igazán, miközben mindegyikben aktívan működik. Erdei manó, tündér meg ember, férfi meg nő között és fölött áll.

A lassú folyású, megfontolt és következetesen végiggondolt előadás hagy időt a nézőnek arra, hogy eggyé váljék világával. A kortárs tánc egyik legnagyobb kihívására, a történetmesélés lehetetlenségére/lehetőségeire adott igen frappáns válaszként is olvasható a mű. Juronics Tamás (és társkoreográfusa, Hámor József) Szentivánéji álma nem feltétlenül és nem kizárólag önmaga, inkább a koreográfus pályáján az utóbbi időben megfigyelhető történések miatt lehet egyszer fontos előadás. A Mozart zenéjére készített Requiem, vagy a szegedi szabadtérin az elmúlt nyáron bemutatott Újvilág erőtlenül kívánt valamiféle narratívát erőltetni az olcsó (de drágán kivitelezett) mulatság többnyire öncélú teatralitása köré. Bár a Szentivánéji időnként szintén kissé felszínes megoldásokkal operál (a finálé tapsot előhívó Reggae nights betétdala könnyed humorba oldja a mindvégig feszülten borús víziót), Juronics Tamás végre újra képes volt a nagyközönség által is fogyasztható, ugyanakkor elgondolkodtató, érzelmekben és szenvedélyekben egyformán gazdag művel előállni.

Jászay Tamás