Merlin Színház Azért zavarba ejtõ az angol szerzõ darabja, mert az öngyilkosságot nem deviáns cselekedetként, hanem szükségszerû megoldásként tárja fel. Sarah Kane maga is több öngyilkosságot kísérelt meg, míg az utolsónál már nem tudták megmenteni. Korai halála után egy évvel, 2000-ben volt a 4.48 pszichózis címû darabjának õsbemutatója a londoni Royal Court Theatre-ben. Különös hangulatú mû, a Merlin Színház elõadásának színlapja szerint "- öngyilkossági jegyzetek egy felvonásban -".
A jegyzetszerűséget erősítik az előadás végén alászálló papírok, rögzített foszlányok egymás mellé hajigálva. Ha hihetünk a Methuen’s Royal Court Writers Series keretében kiadott 4.48 Psychosis szövegének (mert magyarul még nem jelent meg), akkor az író nem tartotta szükségesnek a szereplők megnevezését, csupán a fel-feltűnő gondolatjelek tagolják finoman dialógussá a szövegrészeket. Ami azonban a szöveg szintjén a töredékesség, egy szakadozott belső vallomás benyomását kelti, Lévay Adina rendezésében két szereplő lineárisan pergő történetévé alakul. A szövegben felbukkanó számok, főnévi igenevek és negatív jelzők halmaza sem különül el a szereplőktől, hanem viszonyba lép velük, főként a lánnyal. Vászon helyett a testére vagy a mögötte lévő falra vetíti a projektor azokat a kifejezéseket, amelyek "életképtelenségére" utalnak.
A darab fókuszában az öngyilkosságra készülő lány monológokba öntött gondolatfolyamai állnak. A lány pszichózisa a 4.48, a "boldogság órájá"-nak időpontja, amikor öngyilkosságát végre fogja hajtani. Bandor Éva rokonszenves lányt alakít, akinek nincsen miért élnie. Nem is akar és nem is tud élni. Szerencsétlen alapállás, lehet mondani a kívülálló nézőpontjából. De ha az öngyilkosságra készülő ember szemszögéből vizsgáljuk, ahogyan a darab teszi, akkor az öngyilkosság ennek a világnak a rendje. A lány számára kiút a nemlét. A valóság, a társadalom, az emberi viszonyok felidézése nyugtalanságot, dühöt és fájdalmat vált ki belőle. Ez a tehetetlenség sűrűsödik abban a jelenetben, amikor Bandor Éva fejét az oldalfalon támasztva kel ki magából (kötet híján szabadfordításban idézem angolból, az előadásban másként van): "baszd meg apám, amiért elkúrtad az életem és baszd meg anyám, amiért nem hagytad el (apámat), de mindenekelőtt, (te) baszd meg Isten, amiért megszeret(kez)tettél velem valakit, aki nem is létezik". A lány fájdalma nem tragikus, sem katarzist, sem szánalmat nem vált ki, csak egy vállrándítással közli: emberek, nincsen értelme az életemnek. Kalitkába zárt madárként vergődik a kocka formájú térben.
Gadus Erika díszletének két meghatározó eleme egy kisebb és egy nagyobb kocka. Utóbbi maga a játéktér, amelybe az orvost játszó Horváth Virgil belép, szó szerint a lány/páciens életébe. Mielőtt tovább göngyölítenénk az értelmezés fonalát, meg kell említeni, hogy az előadás a kane-i elvnek megfelelően nem ad konkrét szerepkört egyik karakternek sem, sőt, meg sem nevezi őket. Amikor jelen sorok írója orvosnak-páciensnek vagy lánynak-fiúnak titulálja a szereplőket, ezt kizárólag a néző önkényes értelmezői aspektusából teszi, nem pedig az alkotók szándéka szerint. Sem a darabnak, sem az előadásnak nem célja konkrét alakok analizálása, hanem feltehetően azt sugalmazzák, hogy a szereplők helyzete nem egyedi, hanem éppenséggel általános, bárki behelyettesíthető akár lánynak, akár fiúnak, akár orvosnak avagy páciensnek. E szándék miatt nincs kihangsúlyozva a szereplők nemisége sem. Mindkét szereplő semleges utcai ruhát visel. A jelmez - szintén Gadus Erika munkája - a londoni fiatalok popos, retróba hajló keresetlen divatját követi: barnás felső, fekete nadrág és tornacipő. A lány haja rövid, a fiúé hosszú. Egyedül Horváth Virgil mély, erős hangja nem hagy kétséget férfiassága felől. Mindenesetre az előadás a nemi jellegnél több súlyt fektet a kockákra. A kocka-játéktérben lévő kisebb kocka bent van már a nézők érkezésekor, látszatra központi helyen, de mégiscsak semleges díszletelemként. Az előadás kezdetekor, ahogyan a fények változnak, ebben a kockában ül a lány, s ebből lép ki, hogy a fiú/orvossal találkozzon. A kockák rideg, geometrikus formájuk által nemcsak egy személytelen valóságot idéznek meg, hanem a személyiség határait is kijelölik. A lány világa egy egészen kicsi kockába préselődött vissza. Innen lép ki a nagyobb kockába, amikor a fiú/orvos kérésére aláveti magát a külvilág elvárásainak megfelelően a gyógyszeres kúrának, és egyáltalán, kapcsolatba kerül egy másik emberrel. Végül ide is tér vissza, amikor a nagyobb kocka, nagyobb világ megsérül: a kezelés eredménytelen, a fiú/orvos visszautasítja közeledését, és a kocka felső lapja kibillen. A játéktér plafonjának lecsapódásával tükör kerül szembe a közönséggel, annyira hullámos azonban a felülete, hogy mindenki csak egy pacában ismerheti fel magát. Nincs szembesülés önmagunkkal, ahogy a lány mondja a darabban: "Én vagyok az, akivel soha nem találkoztam." Ez az alaptétel szegül szembe az ókori görög bölcselet "Ismerd meg önmagad" tézisével, illetve annak lehetetlenségére mutat rá. Az előadás világa gyakorlatilag kétségbe vonja a megismerésen alapuló nyugati kultúrát.
Amikor Horváth Virgil kifakad, hogy mennyire utálja ezt a (feltehetően pszichiátriai) munkát, és mennyire szüksége van a hétvégekre, amelyeket "normális" barátaival tölt, s végül mennyire nem tud a lánynak nyújtani semmit, amire annak szüksége lenne, egyértelművé válik a végkifejlet. A lány számára a párkapcsolat jelentette volna az egyetlen biztos pontot a valóság megfoghatatlanságával szemben. Bandor Éva mégsem rezignáltan törődik bele a megváltozhatatlanba, hanem lecsillapodik, megszelídül. Az időnként felhangzó kellemes jazzszólamok és a világítás fehérségét felváltó kékes árnyalatok nyugalma most egyértelművé teszi, hogy a lány és a társadalom/anyagi világ közti feszültséget csak halála oldhatja fel. Utolsó mondataiban sűrűsödik az öngyilkosság lényege, az öngyilkosok figyelemfelhívása önmaguk létezésére. Először kijelenti, "az öngyilkosok nem kívánják a halált", majd derűsen arra kér, hogy "nézz engem", többször, egymás után. Azután lehull a tükör. Meghal.
Azon az előadáson, ahol én voltam, a közönség nem tapsolt. Talán rendezői szándék szerint is, hiszen a zene sem hallgatott el, s talán a felvetett erkölcsi dilemmát sem lehet csak úgy, egyszerűen megoldani. Kicsit vártunk, és kimentünk. Talán az is benne volt a közönség hallgatásában, hogy az öngyilkosság derűjét és létjogosultságát legbelül mégsem lehet elismerni.
Deme László
