Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline

Krétakör Színház Primitívország

"S örökkön él a szerelem." Nem ez a mondat az, amitõl máig aktuális a Kasimir és Karoline, jóllehet afféle mottóként jegyezte mûve fölé Ödön von Horváth. Mégis akkor tetszik valóban idõszerûnek az 1932-bõl datált történet, amikor a legelsõ oldalakon kiderül, hogy a címszereplõk közül a fiatalember elveszítette a munkáját, míg a leánynak van tisztviselõi állása. Az a bizonyos szerelem azért nem fog örökkön örökké élni, mert ettõl fogva a társadalmi státusuk eltér.

Nem kell messzire menni, hogy a hajdani személyekével rokon szituációkra leljünk manapság. Még Thália napszámosai is gyakran munkanélküliek. A társadalom nagy hányada éppúgy nélkülöz, megszenvedi a gazdasági bajokat, miközben kulturális igényei is alászállnak. Akik mondjuk a roadshow-k közönségeként, gagyi műsoroknak csápolnak, szemlátomást egyenes ági leszármazottai azoknak, akik a müncheni Oktoberfesten mulattak. Egy ideig úgy tetszik, hogy a Krétakör Színház (Szombathely városával kooperációban létrejött) előadása korunk elevenére tapinthat. Valójában egy "mai kocsma" az, amit látunk a produkciót befogadó Vidám Színpad deszkáin, ott is egy ferdére állított, mobil dobogón. Olyan nyersfa asztalok és padok sorát helyezte el Volker Thiele, amilyeneket szabadtéri büféknél, sörsátraknál találni. Az ivó közönsége sem igen különbözik azoktól, akik ma döntögetik magukba a habos árpalét vagy éppenséggel a cseresznyét azokból a műanyagpoharakból, amelyekben azután gázolni lehet. Jönnek be férfiak dzsekiben, bakancsban, nők is olyasféle holmikban, amilyeneket hordhatnának új évezredünkben is. De ha figyelmesebben vesszük szemügyre Silvia Albarella kosztümjeit, feltűnik például egy ómódi kötényruha, vagy fűzős félcipő, bokazokni. S aligha az operabálról tévedt a mulatságba az a két éltesebb férfiú, akik frakkot viselnek. Noha a színen lévők többségének kezében csillagkoszorús kék zászlócska, mind nehezebb hinnünk, hogy az EU-csatlakozás idején vagyunk.

Láng Annamária és Katona László | theater.hu fotó - Ilovszky Béla
Inkább valamilyen időtlen sivárságban. Abban a Primitívországban, amelynek a polgárait nem csak e társulat mutatja előszeretettel. Megvan a több évtizedes hagyománya színjátszásunkban, a már korántsem avantgárd "kaposváriságban". De nem esik távol attól a német színházi iránytól sem, amely leginkább Thomas Ostermeier nevéhez köthető. Nem véletlen, hogy a vendégművészek egyike-másika dolgozott is e kihívó szellemiségű rendezővel. Így Jörg Gollasch is, akinek pianínóra komponált zenéje Darvas Kristóf megszólaltatásában jó darabig előnyösen szabja meg a játék ritmusát. De visszatérve az örömest mutogatott Primitíviába, ennek lakói nem feltétlenül a társadalom marginális rétegeiből valók. Azzal nem lenne semmi baj. Nagyon is szükség volna a szélre sodródottak együttérző ábrázolására. Nem mindig szegények azok, akiket színre, azaz pellengérre állítanak. Sokkalta inkább érzelemszegények, ahogy példánk is mutatja. S az értelem fénye sem igen csillan meg a szemükben. Ami igencsak megnehezíti, hogy empátiával kövessük a sorsukat, egyáltalán közünk legyen hozzájuk.

E retardált világot rendezőként Wulf Twiehaus jegyzi, aki A hideg gyermek alkalmával már dolgozott a Krétakörrel. Nincsenek illúzióink a tekintetben, milyen a jelenkor morális vagy intellektuális színvonala, mégis árnyaltabb a kép annál, mint amit e "népszínjátékkal" festenek. Alighanem a színre vivő úgy gondolta, hogy eléggé tarka lesz a sereglet, ha furcsánál furcsább alakok bukkannak fel a tömegben. És csakugyan "díjazzuk" eleinte, ahogyan Bánki Gergely sajátos merev részeg stílusban egyensúlyoz a söröspohárral, vagy ahogyan Scherer Péter nadrágba bújtatott gólyalábon, hórihorgas pincérként szolgál fel. Noha ez utóbbi inkább a tervezőt dicséri, aki nagyban hozzájárul a gorilla lánynak aposztrofált, Gyabronka József által megtestesített Juanita, a kövér hölgy és más "hasonszőrűek" jelenéséhez. Bár az effélék láttán mind csekélyebb az örömünk. Legyen bármilyen alázatos szereplés, ahogyan a "bulldogképű emberként" felkonferált Sárosdi Lilla egy debil kislányt ad, ha kérdéses, miért is mutogatják az ilyen-olyan fogyatékosságokat. Mi végre - ha annak az expresszív költészetnek nyoma sincs, amely Ödön von Horváthot jellemzi? S ha valami mozog, attól még nem mozgalmas. Mindinkább lankasztó a nyüzsgölődés, a felfordulás, azok az attrakciók, amelyek az erős lejtőn végzett lépdeléstől-csúszkálástól a kockázatosabb mutatványokig fajulnak a már ingó padlaton.

Más volna érdekes, az ember. Akár szociális helyzetében, akár pszichológiai állapotában, még inkább a maga determinált összetettségében. Ám csak egyetlen arca van Kasimirnak, vagyis Katona Lászlónak. Az a savanyú ábrázat, amivel szinte bávatagon szemléli kedvesének eltávolodását. Sértett is, pimasz is, kacér is Karoline, de Láng Annamária csupán akkor üti meg a tőle szokott mértéket, amikor rideg okoskodással magyarázza a hűtlenséget. A másik pár, Szemes Franz és "az ő Ernája" lényeglátóbban szemlélteti a férfi-nő kapcsolat egyik tipikus változatát. Nagy Zsolt hadaró beszéddel leplezi le az üresfejű agresszivitást, a kültelki machót, aki előbb üt, mintsem gondolkodik. Csákányi Eszter pedig hozza azt a korlátlan behódolást, amely zokszó nélkül tűri, hogy minduntalan letorkollják, ide-oda cibálják, vagy akár képen löttyintsék. A szólás: "lassú víz partot mos" illik a szabász Schürzingerre, Rába Roland alakításában. Prostituálódó lányokat ad a magakelletés közhelyeivel Sárosdi Lilla és Péterfy Borbála, de mély keserűséget sejtetnek a párjelenetükben. Semmivel sem lep meg Terhes Sándor, aki a nyálcsorgató urak egyikét adja. A másikat pedig Mucsi Zoltán úgy, hogy mind teljesebb képet nyerünk Rauch tanácsosról, akinek szemlátomást egyebe sincs, csak pénze, s a halálfélelmet és magányt elfojtó kegyetlen fölénye. A karral együtt dalolja: "örökkön él a szerelem". Lehet, hogy mégis az ironikus mottót vitték színre?

Bogácsi Erzsébet

 

NKA csak logo egyszines

1