Erõs nyakat (!) - hogy a hóhér köszöntésével éljek Tímár Péter legújabb, Le a fejjel! címû vígjátékából - is kívánt a februári szemle, és a fej- és testtartási gondok jelentkezésével párhuzamosan a nézõ türelmét is, természetesen. Ahogyan Sára Sándor, a dokumentumfilmes zsûri elnöke mondta, a mûvek hossza a legnagyobb baj. S ebbõl adódóan, minden más is, persze: mondanivaló, szerkezet, dramaturgia, történetmesélés, figurák, jelenetek, párbeszédek. Vagyis forgatókönyvi hiányosságok tapasztalhatóak általánosságban és egyénileg is. Orvoslat - az idén hivatalosan, államilag elismerten is - a Magyar Mozgókép Mesterévé választott operatõr-rendezõ szerint a mûhelymunkában és az alkotói szándékban van, kategóriától, mûfajtól függetlenül.

Közös irányvonalat végképp nehéz felfedezni a szemlén vetített összesen huszonnégy nagyjátékfilmben. Hacsak a többek által többször elkövetett hibák hasonlatosságát nem számítjuk. Meg az úgynevezett "közönségfilmek" előretörését a törvényben biztosított különböző finanszírozási kedvezmények hatására. Néhány, a korra jellemző (?) motívummal és sajátossággal köthetőek össze ezek az egyébként egymástól teljesen független játékfilmek, mint például a bűnözés, az erkölcsi nihil, az érzelmi sivárság, a gondolati perverzió, az enyhe tudatmódosító szerek jelenléte és használata, a marginalizálódott "szerencsevadász", néhol önmagukat kereső, céltalan, tengő-lengő figurák - egyénileg, mint a filmkészítők -, hozzátenném: nem a "művészfilm" gondolkodásra késztető összetett jelentéseként... (Nem beszélve az idegen nyelvű filmcímekről!) Tehát, úgy nagyjából a társadalmi problémák köszönnek vissza a vászonról, inkább csak a jelenség szintjén, szegmentáltan (ez is korlenyomat a felcserélhető élettársak, a mérhetetlen egók, a rakás megasztár, a kukkolható villalakók idején), mintsem esszé, avagy tanulmányszerűen, tudományos tétellé magasztosulva, ahogy annak idején teszem azt a Húsz óra, a Fekete vonat, a Feldobott kő, a Szegénylegények, vagy például, más-más megközelítésben a Szindbád, illetve az Apa.

A filmgyártás rögös talaján magányosan dolgozó Szirtes András újabb familiáris naplófejezete a Dear Daughter, amelyet leánya születésekor (1995) kezdett forgatni, és tavaly készült el vele. Az alkotó dicséretes minimalizmusa, családi mozija a filmtörténeti utalás (Lumičre) A kisbaba reggelije (1993-95) továbbfejlesztése, a hivatás hitvallása az ember, az apa, a férj magatartásán, megnyilatkozásain, tettein bukik el és válik antipatikussá. A film végén, Júlia hetedik születésnapján kiderül, hogy a kislány és az anyukája már elköltöztek a közös házból. Nemcsak az alkotó a magányos immár, az ember is azzá vált.

Együttműködésért kaptak díjat producerek, mégpedig azért, hogy létrehoztak egy elsőfilmet, a Fekete kefét (rendezte Vranik Roland), amely nem mellesleg a 36. Magyar Filmszemle fődíjas alkotása lett. A gyártók, Pataki Ágnes, Kovács Gábor, Major István és Muhi András összefogása a film következetességén is látszik. A fekete-fehér komponált képekkel (a legjobb operatőr díja Pohárnok Gergelyé) elmesélt "időtlen" történet négy fiatal álkéményseprő pénzkeresési - vagy inkább pénz után futási - akciósorozatát beszéli el, távolságot tartva a fergeteges komédia, a szociografikus helyzetkép, a groteszk vígjáték, a szürrealitás és a dokumentum, a lélektani dráma és az akciófilm között. A Fekete kefe nem csúszik önmaga paródiájába, és más végletbe sem esik: "józanul" láttatja a papneveldéből kiugrott srácot is, aki a kéményseprő "biznisz" kiúttalanságából akár az indiánok hozta kecske emésztőrendszerének segítségével - ahogy a tulaj mondja - "nagyon komoly dolgot" (azaz "füvet") is termesztene élete jobbra fordulása érdekében. A "hősök" és a film hangvétele Török Ferenc Szezonjának (2003) szenvtelen deheroizáltságához hasonlítható. Pataki Ági "réteg-közönségfilmként" határozta meg a Fekete kefét a sajtóvetítés után.

Az elsőfilm fődíja is jelzi a nagyjátékfilmek versenyében a "kezdők" súlyát, mennyiségileg és minőségileg egyaránt. Megjegyzendő - még ebben a bekezdésben - a három versenyen kívül, úgynevezett "információs" programban vetített alkotás: az Oscar-díjas Szabó István 1938-ban, a londoni színházi világban játszódó, gazdag kiállítású, nemzetközi sztárokat szerepeltető (Annette Bening, Jeremy Irons, Michael Gambon) adaptációja, a Csodálatos Júlia, a főszereplő díva nagy alakításáról; a hatvanas évek francia újhullámos magyar szereplőjének, Szabó Lászlónak a krimije, Az ember, aki nappal aludt, illetve a Nobel-díjas Kertész Imre-regényből jelentős állami támogatással, közpénzen készített "elsőfilm", Koltai Lajos Sorstalansága. Utóbbi esetében nyilván a ráfordított pénzösszeg (2,7 milliárd forint) és a többi magyar játékfilm átlagos költségvetése (150-200 millió forint) közötti aránytalanság miatt érezhették a szervezők, hogy nem fair a megmérettetés. (De igazából nem értem az információs blokk létének értelmét, hacsak pár nemzetközi fesztivál szabályzata nem indokolja - például a Berlinale -, kimondván, hogy a versenyben való indulási jog csak premierként lehetséges.)

E kis kitérő után vissza a fergetegességhez és a szűk pénztárcájú filmcsináláshoz! A játékfilmek versenyében a legegységesebbnek, a vállaltakat legteljesebben megvalósítónak és feszesnek éreztem a 74 perces Kész cirkuszt. Az ifjú Dyga Zsombor és csapata bizonyítja, hogy 22 millió forintból is lehet könnyed, szórakoztató, önfeledt és pörgős, fiatalos mozidarabot készíteni - még ha a producer (Durst György) bankkölcsönhöz folyamodik is, és egy (elvileg) forgatási napon a nem várt esőzés kétmillióval dobja meg a film költségvetését... A kiváló ritmusérzékű (vágó: Czakó Judit), dramaturgiájú és forgatókönyvű Kész cirkusz valószínűleg azért nem kapott semmilyen díjat, mert a zsűri a csapat 2003-as Tesójának folytatásaként, befejezéseként (?) értékelte, amelyet forgatókönyvírói díjjal (Dyga Zsombor és Lovas Balázs) ismertek el annak idején.

A Kész cirkuszt érdekes és érdemes párba állítani Tímár Péter kosztümös vígjátékával (Le a fejjel!), amelyet a "poénokon" túl nyilván a középkori díszlet és jelmez látványvilágára, valamint a manapság a Heti hetesben médiasztárokká avanzsált - egyébként kiváló - színészekre (Hernádi Judit, Bajor Imre, Gálvölgyi János), illetve közismert személyekre (Dolák-Saly Róbert és Ganxta Zolee) építettek. A Le a fejjel! című "tévedések vígjátéka" fáradt, erőltetett produkció benyomását kelti, és a Kész cirkusszal hasonlítva kiviláglik a humor, a vicc, a poén viszonylagossága és bugyuta hülyüléssé züllesztése. A díszletet - árulta el a rendező - amerikai filmek forgatása után hagyták a fóti stúdióban, és ő kapva kapott rajta. Meg is látszik, ahogy a néhol a gyengécske abszurd humort belopni próbáló kísérleteken is, amelyek lagymatagon próbálják feltámasztani a Monty Python és magyar képviselője, Galla Miklós szellem(esség)ét. A film képi megoldásaiban - gyors, köztes visekben - Tímár Péter hű marad jobb munkái hagyományához (Egészséges erotika, 1985; Csinibaba, 1996). A formai ötletesség a Le a fejjel!ben azonban nem hordoz plusz jelentéstartalmat.

Persze minden relatív, hiszen a Le a fejjel! - talán - vállalt bugyutasága még mindig szerencsésebb az egykori kreatív igazgató Árpa Attila ostoba, erőszakos történetű és képi hibáktól hemzsegő Argójánál. Több szó ne is essék róla, a reklámlogó felakasztott emberének - a kritikusnak - árnyképe mindennél többet mondó...

A szegényes bűnfilm kategóriában rendezett újabb filmet - az egyebek közt a Jadviga párnáját (2000) készítő - Deák Krisztina is. A Miskolci bonniésklájd szintén adaptáció, a "megtörtént eseményeken alapuló" történet "irodalmi" anyaga a bűnöző Novák Tünde börtönben írt visszaemlékezése a párjával elkövetett rablásokról. "Lili és Pali ťvéletlen bankrablókŤ és talán ťvéletlen szerelmesekŤ..." - próbál szimpátiát ébreszteni a főhősök iránt a tartalmi bevezető - ahogyan annak idején Ambrus Attila iránt a média -, feledve, hogy nem holmi romantikus Robin Hood-cselekedetekről van szó, hanem bűnözésről, jogilag és morálisan egyaránt. (Remélhetőleg "véletlen filmként" aposztrofálható a jobb művekre érdemes rendezőnő pályáján...)

Azért írok most főleg erkölcsi megközelítésben ezekről a filmekről, mert alapvető problémának tartom ezt. Felmentjük, mit több, értékeljük a bűnözőket azzal, hogy a róluk szóló vagy általuk írott "könyvek" és az azokból készült filmek után még szép jogdíjat is kapnak azért, mert bűnöző voltuk okán érdekesebbnek találtatnak a törvény- és alapvető morális és humánus értékeket tisztelő, "normálisan" élni próbáló "átlagembereknél".

Oláh J. Gábor legalább nem mentegeti alvilági figuráit. Igaz, a Rap, Revü, Rómeó fals és szegényes nyolcadik kerületi sztori: drogbizniszestül, maffiacsatástul, roma rapperestül, a kínai boltoslány és a magyar fiú ártatlannak titulált szerelmével együtt. A Rómeó és Júlia-szál furcsamód a másik józsefvárosi helyszínen (vannak még igaznak hitt érzelmek a pesti Harlemben!) játszódó filmben, a Nyócker!-ben (rendező: Gauder Áron) is végig fut, hogy aztán akkorát csavarodjék (Júlia a történet végére rájön, hogy igazából leszbikus...), mint Terézanyu története (Bergendy Péter: Állítsátok meg Terézanyut!), aki rendre pofára esik férfihajhászás közben, vagy a Csudafilm (rendező: Ragályi Elemér) vörös-görög hajléktalanjáé (Kern András - "Heti hetes+"), akit megörökölt krétai luxusszállójához amúgy mocskosan, büdösen, a flaszterról utaztatnak a repülőgép első osztályán, majd a limuzinban... A Nyócker!-nek örülünk, mert egészestés animáció, szabadon szárnyaló fantáziával és mocskos szájjal - ahogyan az értelmiségi elképzeli a gördeszkás-bézbólsapkás tizenévesek jazz-nyelvét a "nyóckerben" -, utóbbinak nem örülünk. Terézanyunak örülünk, mert Hámori Gabi a címszerepben és Pados Gyula a kamera mögött, napnyugtában ragyogó dörgicsei panorámával. A Ragályi Elemér fényképezte, csillogó kék tengerben és vakító napfényben úszó Krétának szintén örülünk a Csudafilmben.

Igazi csodára elsősorban A porcelánbabában, illetve a Csoda Krakkóban című opusokban, valamint a Dallas Pashamendében, és több apró miracle-ra A fény ösvényeiben, az Ég veled!-ben, illetve a Kinder Gardenben bukkanhatunk. Gárdos Péter rendező-forgatókönyvíró és Máthé Tibor operatőr, valamint a Kecskemét környékén élő "eredeti" szereplők három meséből álló filmje, A porcelánbaba mágikus realista füzér Lázár Ervin novelláiból. A tanyai történetek a parasztság történelmi megpróbáltatásait, valamint az emberi tartás megőrzésének lehetőségeit jelenítik meg látványosan-szépen. A porcelánbaba kezdete az Indul a bakterház képi elevenségét idézi (a legjobb rendezés díja, a külföldi kritikusok díja, Diákzsűri-különdíj, a legjobb epizódszínész díja - Csányi Sándornak, az Állítsátok meg Terézanyut! és A fény ösvényei című filmekben nyújtott alakításával együtt).

A Csoda Krakkóban - minden hibájával együtt - szerethető alkotás. Groó Diána első nagyjátékfilmjében a zsidó ősökhöz és a kabbalához, a vándorcirkuszossághoz és az elvesztett gyerekkor megtalálásához fordul a pesti zsidónegyedben és Krakkóban, kiváló színészek - akik közül még kiemelendő Békés Itala a nagymama és Franciszek Pieczka a Csodarabbi szerepében - és Kardos Sándor operatőri munkája segítségével. (Produceri díj - A Miskolci bonniésklájddal együtt - Garami Gábornak az elsőfilm koprodukciós megvalósításáért.)

Pejó Róbert is csodás filmet forgatott a Dallas Pashamende történetében: a tanáremberré lett, szeméttelepen felnőtt cigánygyerek (Bogdán Zsolt) visszatér gyerekkora színhelyére, ahol megleli régi szerelmét (Gryllus Dorka, a legjobb színésznő díja). A tragédiába forduló történések klasszikus drámai szerkesztettsége, a megépített szeméttelep, az eredeti szereplők és profi színészek arányos szerepeltetése megakadályozza, hogy a szentimentalizmusba hajló film giccsbe forduljon. (Arany Mikrofon díj - Balázs Gábor hangmérnöknek az Állítsátok meg Terézanyut! és A fény ösvényei című filmekért is.)

A fény ösvényeiben (Mispál Attila rendezése kapta a legjobb elsőfilm díját) két addig egymást nem ismerő ember elveszíti a számára legfontosabb testi adottságát, és életük átértékelődik saját és egymás számára is. A modell (Cseh Annamária) megég, bőrének hibátlansága, testének szépsége oda, az ötvösmester pedig szeme világát veszíti el (Cserhalmi Györgyé lett a legjobb színész díja, A temetetlen halott című filmben nyújtott alakításával együtt). A fény ösvényei elgondolkodtató mű, az idő- és térsíkok keveredése gondolati és érzelmi szálakat sodor egymásba és választ szét. A modell és az ötvös története egymáshoz képest időben elcsúszva, de mégis párhuzamosan halad a filmben - ez okozhat némi zavart a nézőben -, mert A fény ösvényei eleinte inkább a modellre koncentrál. (Arany olló-díj: Politzer Péter vágónak; produceri díj: Miskolczi Péternek és Váradi Gábornak.)

Hasonlóan két szálon - igaz, csak térbeli eltolással - fut a történet a Kinder Gardenben is, és Szekeres Csaba rendező fiatal főszereplői is találkoznak a film végén. A - szintén - vak lány (Bordán Lili) és édesanyja egymást fullasztó szoros kötelékét, valamint a Manhattanből halálos beteg anyját (Bordán Irén) Budapesten meglátogató Alex (Andrew Hefler) már elidegenedett viszonya ellenpontozza. A Diákzsűri által a legjobb elsőfilmnek talált Kinder Gardent, a benne ábrázolni kívánt érzelmi sivatagokat Bordán Irén "megrázó" és "egyszerű" alakítása hitelesíti.

Pacskovszky József rendezéseiben is történnek csodák, az Ég veled!-ben a több sztori nem gabalyodik egymásba, nem ér össze, mint a Boldogság színe végére, és talán elemeltségében sem közelíti meg előző nagyjátékfilmjét. Az "egyszerű" és fontos alapérzelmeket, a szeretetet ábrázoló filmjei közül az Ég veled! nemzetközi sorsai (a világűrbe is kiterjesztve) fizikailag és technikailag talán látványosabbak, ám tartalmukban nem hordoznak valódi mélységeket, a filmírás elismerése (a legjobb forgatókönyv díja: Pacskovszky József, Sándor Pál és Gózon Francisco) és a meggyőző színészi alakítások ellenére sem (Tóth Ildikó: a legjobb epizódszínésznő díja).

Látványnak nincs híján Mészáros Márta Nagy Imre-filmje sem, bár minden kiváló számítógépes trükk (tankok a rakparton, a Hősök terén) ellenére a mai magyar "szuperprodukciók" kiállítása meg sem közelíti még csak az anno sokat szidott Jókai- és más történelmi regények adaptációinak díszlet-, jelmez-, smink- és maszkgazdagságát sem. Persze A temetetlen halott - már csak a köztünk élők és a leszármazottak miatt is - lelkiekben mindenképpen több (Jan Nowicki választása a főszerepre tökéletes) vizuális szemfényvesztésnél. Jellemző, hogy csak nemrég készült el, de máris sok vitát váltott ki - a Sorstalansághoz hasonlóan.

56 a témája Koltai Róbert Világszám! - Dodó és Naftalin című munkájának is, "a kis ember" szemszögéből - ahogy azt a színész-rendezőtől már megszokhattuk. A csepűrágó mutatványosoknak is emléket állítani kívánó alkotó amolyan emberközeli történeteket próbál mesélni sorjában, most a cseh újhullám emblematikus alakját, az Oscar-díjas rendezőt, Jiři Menzelt is bevetve.

A nyolcvanas éveket dolgozza föl szinte állandóan, mondhatni már-már monomániásan Szőke András, a maga jellemző stílusában. A Zsiguliban a jellegzetes Szőke-hang fáradni látszik, és engedményeket tesz a populizmusnak, ahogyan az alkotó is, az egykor kiváló humorista és forgatókönyvíró, ötletember - nyilván a megélhetésért - a kereskedelmi tévécsatorna műsorának rossz értelemben vett bohócaként látható rendszeresen. Összegezve a látottakat: a sokat emlegetett és régóta hiányolt úgynevezett szélesebb közönségre számot tartó filmek előretörése - sajnos színvonalbeli ingadozásokkal, de pozitív műfajfilmekkel is gazdagodva - növelheti a magyar filmek iránti nézői érdeklődést. Ám megengedve némi játékot a filmcímekkel, a képzettársítások révén eljuthatunk némi nemű (csakugyan nem tudományos) korlenyomathoz: Fekete kefe A fény ösvényein, avagy Le a fejjel! Kész cirkusz ez a Kinder Garden, és Dear Daugher - Ég veled! A "mesebeli csodapapucs" (Hevesy Iván) alapjai már a suszterek kezében vannak: örömünk telik-e benne, élvezettel használjuk-e - ez a kérdés még várat magára.

Sulyok Máté