300 fénykép az életmûbõl
Folpress Kft. "Egész életútja és mûvészete könyörtelen oppozíció az illúziók ellen. Nyugtalan keresése azoknak a mélyebb összefüggéseknek, amelyekben kijelölhetõ az ember helye az emberhez méltatlan viszonyok között. Ezt az egyetemes emberit kereste a parasztban és a munkásban, az írókban és a mûvészben, még ha arcukat elõnytelenül is kellett megrajzolni. Ugyanennek az emberi meg nem szépítésnek a jegyében keresi a közeli és messzi tájak, kövek, fák, rekvizitumok üzenetét" - Eösze László fogalmazott így az 1981-es kiállításmegnyitón Gink Károlyról.
A gyönyörű albumban végigkövethető a kivételes alkotói út. A válogatásnál a szerkesztők először is azt a százhúsz fényképet vették figyelembe, amelyeket még a művész választott ki halála előtt nem sokkal. Ezeket egészítette ki a szerkesztő, Gera Mihály az Én világom és a Portrék című albumból vett művekkel, valamint a Mikrokozmosz (Változatok Bartók zenéjére címmel Keresztury Dezsővel volt önálló televíziós műsora 1978-ban) sorozat nyolc darabjával és olyan képekkel is, amelyekkel eddig kötetben nem találkozhattunk.
Gyönyörű képeket láthat az albumot lapozó. Ritka ez az élmény. Ritka, mert bár egyre többféle, és többnyire agresszív színektől tarkálló kép látványa bombázza érzékeinket, egyre kevesebb köztük a rendkívüli erővel ható. Miközben e látványok figyelmünket igénylik, elmarad belőlük a figyelemre méltó. Egyre kevesebb a tartalom, és egyre hányavetibb a kivitelezés. Formák helyett foltok, arcok helyett maszkok. Gink képei mások. Várkonyi László stúdiójában ismerkedett a mesterséggel, penzumokat teljesíteni tudó fotóriporterként gyakorolhatott. Élni tudott a technika által kínált gazdag eszköztárral, használta a különböző szűrőket és a sötétkamra-manipulációkat. Élt velük, egy magasabb célért. Azt vallotta, hogy a fotózás hatvan százaléka a laborban történik. Látni és láttatni. Ezt akart.
Képein keresztül végigkövethetjük a magyar fotográfia nagy korszakait. A "magyaros stílust", amely nála sohasem valamiféle idill. Fényképezte a tájat, az embereket. Az embert és az emberit kereste mindig és mindenhol. Vámbéry Ármin írásain felbuzdulva a világnak is nekivágott. Albuma jelent meg Perzsiáról, Grúziáról, Azerbajdzsánról, Üzbegisztánról, Örményországról, Indiáról. Az ott élők kultúrájának ismertetéseként, a történelmi emlékek művészi dokumentálásaként születtek meg élménybeszámolói (Beszélő házak - 1957, Beszélő tájak - 1963, Európai pillanatok - 1968, Az én világom - 1974, Vallomás Görögországról - 1983). "A fotó kifejezési formái legalább annyira tágíthatók, mint a festészetiek vagy a grafikaiak. A felelőssége is azonos a többi művészetekével: a lényeg, hogy az igazat mondja, ne csak a valódit" - írta 1978-ban. Bármit választott fotográfiája tárgyául, a láttatás igénye mindegyik képén megvalósul. Falevél vagy utcakő, de lehet táj is, érzelmeket sugall. Sorsok és történetek jelenülnek bennük, nemcsak hangulatok. Az emberarcról és az emberarccal pedig mindent tudott. Művészportréi, Koszta Józsefé, Bálint Endréé, Szabó Vladimiré, Lengyel Józsefé, Bernáth Aurélé, Dutka Ákosé, Örkény Istváné, Pilinszky Jánosé, Illyés Gyuláé - hogy csak néhányat említsünk - a jellemábrázolás kiemelkedő alkotásai.
Mindent tudott az eszközről, így mindent ki tudott fejezni az eszköz által. Tudta, hogy a fotó nem a pillanat rögzítése. A fotó, ha kép, akkor abban benne sűrűsödik a világ, s "mindig a hogyan az izgalmasabb".
Józsa Ágnes
