Erkel Színház
Ilyenek voltunk
Piccolo Színház

Majdhogynem napra pontosan öt év telt el a bemutató óta. Lehet, hogy akkor is ilyen locspocsos téli délelõtt volt, mindenesetre lemaradtam a premierrõl, s aztán a többi elõadásról is. De most - sikerült. És öt év után vállalhatónak látni-hallani egy családi matinéként is fölfogható produkciót talán ritkább élmény, mint egy bravózós, hujjogatós, virágcsokros elsõ elõadás megtapsolhatása.

Szó se róla, ünnepi erőfeszítésnek nyoma sincsen, a széksorokban üldögélő öregek és gyerekek sem készülnek csodára. Az előadás azonban annyi kiváló komponenssel rendelkezik, s olyan mesterségbeli biztonsággal van színpadra téve, hogy egyszerűen nem tud szétesni. A zene remek, egy-egy csúfondáros dallama évek óta fülünkben van, de mégsem ez hat először, hanem a látvány. A kortársi graffitivel telemázolt előfüggöny (Pomcsi hüjjjjje) felgördül, s az országos külső-belső szegénység idején luxus kivitelezésűnek tűnik Túri Erzsébet mesebeli városi piactere és palotabelsője. Minden pörög-forog, csillog-villog, s a nép, a katonák, szolgák, árusok, gyerekek úgy tódulnak-futnak a hézagokon át, mintha egyetlen nagy, élő szerveződés részei volnának. De hisz azok is. A koreográfus Rogács László Michael Kropffal, a tánckar vezetőjével együtt a mértéktartásért és a dinamizmusért egyaránt dicsérhető.

Meg van adva a módja az öltöztetésnek is. Végül is persze erről szól a játék, de hogy valakik ezt tényleg figyelembe is veszik, az ritka dolog, s csak akkor sikerülhet ilyesmit megvalósítani, ha vezetői döntés is támogatja a költségvetést. Velich Rita nemcsak Pomádé óarany tubugatyájával, párducmintás ingével és pompázatos selyemslafrokjával törődött, többször öltöznek a dámák, s az egész rendesen egyénített, jó ritmusban mozduló miniszterek is.

A két "áltakács", Dani és Béni, Derecskei Zsolt és Rezsnyák Róbert nem forradalmi hevülettel, de korrektül teljesíti a legfontosabbakat. Garda Roberto ezüstbe csavarodott hajú királyi ruhásmester hangja csak 20-30 perc múltán kezd hangzani, mintha akkorra került volna elő valami hathatós varázsital, addig csak fülelünk. Ám ezt követően szellemes, pontos, jó szintű alakítást kapunk Gárday Gábortól, úgy tűnik, kedveli, ha erős társak vannak a közvetlen közelében, mintha jobban összpontosítana királya jelenlétében. Dzsufi, az udvari bolond hálátlan szerepében énekelni, nyikkantgatni, sikoltani, táncolni kell, vagy ami még megerőltetőbb, meghúzódni, a gondosan komponált kép adott pontján szükséges pozitúrát tartva hosszú pillanatokon át. A nyurga szép Kővári Eszter Sára ezt rendben teljesíti. Valter Ferenc mint Nyársatnyelt Tóbiás, a hórihorgas kancellár szerepében kiválóan fényképezhető, remek figura, de mivel nem csak a látvány miatt megy az ember színházba, jóleső lenne tőle valamivel több oldottság és partnerkövetés. A kar egybetartása, felkészítése Szabó Sipos Máté érdeme, a karmester Szennai Kálmán volt ezen a délelőttön.

Rácz Istvánnal váltott szereposztásban játssza Pomádét Gregor József, most őt volt szerencsénk látni. Nagy tanulság, hogy ha jó a darab, jó a főgazdálkodó, lehet úgy előadást csinálni, hogy a látható száz ember közül csak egy a színész. Mert nagyjából ez a helyzet. Ez a színész kicsit fáradt, s bár nem mondhatni azt, hogy dobja a délelőtti előadást, hisz minden pillanatban ott van, még arany hálósipkája bojtját is jó ütemben dobja át a vállán, csupa zene és csupa szomorú bölcsesség, de fölös mozdulata nincsen, csak és csakis a legszükségesebbel száll be a produkcióba. Így is jó. Nem játszik alávaló és zord uralkodót, tányérnyi szemekkel csodálkozik a sorsán, olyan elkényeztetett, magának való, nagyra nőtt óvodás, akit a biológiai butaság már sokkal előbb legyűrt, mint ahogy a takácskodók megrendszabályozták. A pillantása színpadszélig elér, pedig jó nagy az Erkel színpada, a társak lesik őt, akárcsak mi odalentről, s kitüntetésként könyveli el mindenki, ha találkozik a tekintetével. S akár a királyi reggeli során - amikor az édes mazsola a fuvola, a pávanyelves ibolya az oboa, a praliné a klarinét hangjaira kerül terítékre, hogy kövesse magos meggyel a fagott s mézes árpa kíséretében a hárfa -, akár a szokásos ruhapróbákon, amikor ízlelget, fitymál, hümmög, s a mozgatható tükrök terében énekel a császár, követjük őt, mert nem lehet azt nem érezni, hogy Gregor József személyében mégiscsak egy darab boldogság van jelen ezen a világon.

Kerényi Miklós Gábor az előadás rendezője, akinek minden erénye látszik ezen az ötéves produkción: dinamikus, gazdag, ravasz humorral teljes, vaskézzel szervezett, s valahogy mégis nagyvonalú. Paál Gergely még mint főiskolai hallgató van feltüntetve dramaturgként a műsorfüzetben, mely műsorfüzet, ha lenne a műsorfüzeteknek versenye, biztosan az elmúlt évek első három helyezettje között lenne. Ez a füzet, Paál Gergely munkája, kiváló arányban tartalmaz tanulnivalót és bámulnivalót, érdekes adatokat és szakszerű közléseket.

A gyermekopera legcsillogóbb rétegét Károlyi Amy - az akkoriban rádiós munkákat végző Huszár Klára felkérésére 1950-ben írt - librettója adja. Azt a nyelvi parádét, amit itt Pomádé ürügyén vonultatott fel a költő, ámulva hallgatjuk azóta is. Mennyire itt volna már az ideje annak, hogy a sok nemtelen, erőlködő vagy balszerencsés gyermekszínházi akció közepette megint az opera műfaja mutasson példát. Szövegkönyvet lehet találni is, íratni is, a zeneszerzőket kellene rábeszélni. Ha a később Emily Dickinsont fordító Károlyi Amynak nem esett le az aranygyűrű az ujjáról a munka során, sőt, élete legharmonikusabb idejének emlegette a szövegkönyv megírásának idejét, hátha másnak is jelentene valamit a feladat. Ott van például a jelenkori színházi zenék izgalmas alakja, Tallér Zsófia. Lesz-e vajon, akár az opera, akár más zenés színház vezetéséből valaki, aki őt erre a területre átcsábítja, s mindannyiunk örömére rábeszéli egy gyermekopera megírására?

*

A zenés délelőtt után zenés este következett. Mivel még láttam Radics Bélát foggal gitározni annak idején, vettem a bátorságot, s betértem a Piccolo Színház Ilyenek voltunk című, meghatározhatatlan műfajú nosztalgiaestjére, ahol huszonéves fiatalok, néha egészen kiemelkedő hanggal, reményteli zenei adottságokkal, de a színjátékos tudás minimumával sem rendelkezve éppúgy nem látszottak tudni, mit cselekszenek, mint ahogy a rémült nézők sem igen értették, mi történik a huzatos terem végében, Radics, Barta Tamás és Orszáczky Jackie ürügyén. Mivel nem tudtam betájolni magam, hogy ez most színház, művészeti iskola, alternatív vállalkozás vagy más egyéb, a benyomásaimat sem merem érvényes észleletként közreadni. Tulajdonképpen televíziós forgatókönyv lenne ez leginkább. Kellene egy szigorú szerkesztő, aki felére húzza, és egy biztos ízlésű rendező, aki formát ad a zavaros anyagnak. Persze lehet, hogy késő este, záráskor minden kivilágosodott, de röstellkedve vallom be, azt nem volt erőm kivárni.

Gabnai Katalin