Új Színház "Apa éppen ma egy éve halt meg..." - ezzel a mondattal kezdõdne Csehov színmûve, ha a rendezõ, Alföldi Róbert nem igazítaná a szöveget az elõadás világához. Az úgynevezett "csehovi miliõ" elleni lázadást jelez az elsõ kép. Cizellált bútorok, fodros ruhák és a fa árnyalatainak melegsége helyett szutykos gáztûzhely uralja a félhomályt. Három pongyolába burkolózott idõs nõ jön be és ül a tûzhely elé. Megvárják, míg lefõ a kávé, majd Olga belekezd: "Apa éppen ezen a napon halt meg..." Sok-sok évvel ezelõtt, amikor a három vénkisasszony még három nõvér volt. Kísérteties, mennyit öregedtek Csehov óta, s az elõadás máris mellbe vág. Ezt a három nõvért nem lehetett elõre várni. A matrónák szürcsölik a kávét, Mása konyakot is szopogat, végül Irina az ócska rezsó mellé patinás szamovárt helyez. Kávé, alkohol és tea bódítja, sõt bolondítja a nõvérek tudatát, vagy az ódon tárgy hozza az emlékezést: a jelen tûzhelye eltûnik, a múltból mívesen faragott ebédlõasztal ereszkedik alá, és a konyhácska világos nappalivá tágul. Kentaur díszletének van egy derûs és egy komor képe. Megvilágítástól függ, hogy a parketta fényesre suvickolt vagy agyonkopott benyomást kelt. A padló nézõktõl távolabbi vége embermagasnyira kunkorodik, ha akarom, önmagába fordul vissza, ahogyan a három nõvér is újra és újra a múltat idézi. A színpad hátsó traktusában bõröndök állnak, jelzik az állandó készülõdést Moszkvába, és Irina kirepülését a családi fészekbõl. Az elõadás is egy nagy bõrönd, Alföldi pakolt bele ezt is, azt is. Nagyon izgalmas, szürreális világot alapoznak meg az egymásra hajigált stílusok és hangulatok, ruhák és tárgyak.

Az előadás két idősíkban halad egyszerre. A nővérek jelene az idős kor: Olga, Mása és Irina nyugdíjas éveiket töltik egy lerobbant nappaliban vagy konyhában. A szomszéd szobából időnként átbotorkál az elaggott Andrej. Hirtling István öreges motyogással említi fel a "csodálatos ifjúság"-ot, ami eredetileg Natasára vonatkozna, de most a vénség jellemfestésére szolgál. Felbukkan egy fiatal szociális gondozó is. Őt Kecskés Karina alakítja, de mert a jelent átszövi a nővérek múltidézése, Natasának tűnik. A kettő lehet egy személy, hiszen az Olgát játszó Takács Katalin a tűzvész jelenetében arról beszél, hogy aznap tíz évet öregedett. Ha ezt szó szerint vesszük, és a nővérek ilyen iramban öregednek, akkor Natasa könnyen megőrizhette fiatalságát, s válhatott sógornőből ápolónővé. Ráadásul Andrejhez a hisztérikus Natasa és a kelletlen ápolónő hasonló módon viszonyul, újabb lehetőség a két szerep egybecsúsztatására. Az előadás Natasát még egy aspektussal gazdagítja: ő az egyetlen, akinek Andrejjel emberi a kapcsolata. A nővérek riadtan veszik tudomásul, amikor az előadás zárásában - rendezői találmányként - Andrej holttestének elszállításáról gondoskodik a gondozónő-feleség. Olyannyira el voltak foglalva saját vágyképeik felidézésével, hogy észre sem vették bátyjuk halálát a szomszéd szobában.

Bánsági Ildikó, Nagy Mari és Takács Katalin | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A tulajdonképpeni darab a múlt, az emlékek felidézése. A jelenetek sejtelmes hangulata és egymásba olvadása reprodukálja a fantázia csapongásait. Az emlékekből előtűnő Tuzenbach (Géczi Zoltán) és Szoljonij fiatalok, Irina viszont öreg marad (ahogyan a többi nővér is), mégsem a korkülönbség okoz feszültséget. Csehov álláspontját Alföldi továbbgondolja: Irina senkit nem szeret, de vágyait kielégíttetné Szoljonijjal. Nagy Mari a székbe markolva várja, hogy Almási Sándor Szoljonija leteperje, de a gyilkos százados van annyira gyáva, hogy ne kezdeményezzen. Irina nagy lehetősége maradt ki, de éppen ezért van jelentősége az elszalasztott kielégülés felidézésének. Olgának ennyi sem jutott, csupán annak felelevenítése, hogy valamikor vágyakozott egy férj után, akivel minden jobb lett volna. Mása az egyetlen, aki próbál ellenszegülni az emlékeknek. Jellemző, hogy egyedül a Bánsági Ildikó megformálta Mása iszik a kávé mellé alkoholt, talán, hogy tompítsa a serkentő hatást. Az első felvonás elején még fejfénnyi kiemelést is kap, amikor feljajdul: "Minek erre emlékezni!" Rejtélyes okból mégsem tudja megakadályozni az emlékek előcitálását, még a számára oly fájdalmas elválást Versinyintől is újra át kell élnie, mert nővérei erőszakkal kényszerítik.

A különböző idősíkok összezavarását fokozza, hogy újabb szereplők lépnek a darabba, s ezzel megidéződik a jövő is. Andrej a cseperedő Bobiknak panaszkodik a házasságról, akire talán ugyanaz a sors vár, mint apjára. Versinyin három lánya a három nővérrel szembefordulva szembesül a talán rájuk is váró jövővel.

Nyomasztó, pesszimista világ: Alföldi tragikus képekben játszatja el a darabot. Versinyin optimista jóslata a két-háromszáz évvel későbbi nagyszerű jövőről hangsúlytalan. A három nővér tehetetlensége örökkévaló, csak vágyódásokban tud enyhülni. Ennek az aktív passzivitásnak szimbóluma az a jelenet, amikor a nővérek az ágyaikon ülve lebegnek. Odakint tűzvész tombol, Irina mégis azon siránkozik, hogy már nem tudja, hogy mondják olaszul: ablak, és előre is hajol, mintha ablakban állna, hiszen embermagasnyira emelkedik a színpad fölé. Az ágyak himbálózni kezdenek, és mindegyiken két-két lámpa gyullad fel. Most már mintha vonaton ülne a három nővér, de indulás helyett csak lógnak a semmiben. Ez és az ehhez hasonló képek asszociációk egész sorozatát indítják el, aktív és folyamatos értelmezésre kényszerítik a nézőt. Tetszetős ez a szabadság, mégis kérdés, hogy a sok részlet nem tereli-e el a figyelmet az előadás markánsan megfogalmazott vezérlő gondolatáról. Alföldi Róbert a hiányról tudósít, de enyhítésére nem kínál megoldást, az előhordott részletek teméntelen kacatja sem pótolhatja az űrt.

Sok minden beleférhet az előadás keltette szorongó érzésbe, mindenesetre Horvai István hiánya a színlap tanúsága szerint benne van.

Deme László