M, vagy mégsem
Goldoni: Chioggiai csetepaté

Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház Az idei évad három új bemutatója szinte minden arcáról megmutatja a nyíregyházi társulatot, és általában is jellemzõ vonásait érzékelteti a vidéki színházcsinálásnak, amely komplex feladat - nehezen engedi a specializációt. Zenés gyerekelõadás, kísérleti improvizációs gyakorlatok és nagyszínpadi vígjáték egyaránt szerepel a mûsoron, amihez kivételes rendezõi és színészi kondíciók szükségesek, szellemi és fizikai értelemben egyaránt.

A színházi üzem mindkettőt elég gyorsan koptatja. Ezek persze unalomig ismert általánosságok, de éppen a nyíregyházi színház három előadása is azt bizonyítja, hogy mindig van mihez képest, és mindig vannak "körülmények". A színház egyértelműen a fiatalítás mellett kötelezte el magát: Tasnádi Csaba igazgató mellett ifjabb rendező generációk tagjai határozzák meg ezt az évadot: Bodó Viktor, Koltai M. Gábor, Lendvai Zoltán, Forgács Péter és Tóth Miklós. A generáció szót persze csak jobb híján használom: a klasszikus értelemben nincs szó azonos művészi elképzeléseket érvényesítő alkotókról. Alakulóban, formálódóban van tehát a művészi arculat: még nem lehet tudni, hogy a sok különböző ízlés végül milyen irányba mozdítja el a társulatot. A színészek között is nagyon sok a fiatal, pályáját kezdő művész, a marosvásárhelyi színművészeti egyetemről például négy végzőst szerződtetett az igazgató a társulatba.

Tamási Áron: Búbos vitéz

Tóth Miklós Tamási Áron Búbos vitéz című történetéből állított színpadra egy zenés mesejáték alcímmel futó előadást. Látványos és grandiózus, szecessziós hatású díszletet tervezett Paseczki Zsolt, amit azonban sajnos nehéz praktikusan használni. A meghatározó díszletelem egy óriási, a színpadot ívesen beterítő harangvirág: erre esetleg fel is lehet mászni, harangja is megszólalhat, de egyéb trükköket nem tud, inkább csak díszít és illusztrál: nem használják a színészek, csak kerülgetik. Az előadás zenei felépítése kettős: egyrészt elhangzanak énekes betétek, másrészt a különböző hangsúlyos mozdulatokat, gesztusokat hanghatások kísérik. Az ismétlés generálta burleszk-komikumot látjuk viszont a színpadon. A gonosz Bog sáfárnak (Avass Attila) és Hujkinak, a kiskirálynak (Tóth Károly) például vissza-visszatérő mozdulatbetétei vannak, amivel a rendező kikerüli a figurák jellemzését, és jobbára csak jelzi azokat. A hangzás és a látvány harsánysága igyekszik elfedni a forma alatt "megbúvó" kidolgozatlanságot. A történet követhetetlenül csapong, esetlegesen ékelődnek be a dalok: nincs funkciójuk a mesében. A zene ismét illusztrációvá válik csak, nem kap dramaturgiai szerepet. És komoly gondok mutatkoznak a játszók énekesi képességei körül, amivel sem a zeneszerző (Kazár Pál), sem a rendező nem számolt.

Bodó Viktor rendezése, az M, vagy mégsem a társulat legfiatalabb tagjaival készült improvizációs gyakorlatok sora. Színészeket látunk, akik próbálnak: magukat játsszák. Hagyományos történet természetesen nincsen, a próba mint keresési folyamat köti össze az egyes jeleneteket. Olyan műhelymunka ez, amely felszabadító erővel hat a színészekre, de önismétlései, túlzott önreflexiója miatt előadásként nem feltétlenül állja meg a helyét. Az első néhány "mutatvány" után világossá válhat a néző számára, hogy milyen logika szerint épülnek fel a gyakorlatok.

M, vagy mégsem

Bodó Viktor a végletekig fokozás eszközét használja leginkább: a lassútól a fénysebességig, és még tovább tartanak a játékok. Felismerhetőek a Sáry Lászlót idéző ritmuszenék. Nagyon ügyes és látványos például a "tányérszám", amikor egy asztal körül zsonglőrködnek a színészek a terítékkel. Élvezetesek, izgalmasak a mondatjátékok, amelyekben a szereplők egymástól függetlenül ismételgetik a magukét, különböző hangsúlyokkal, és ebből alakul ki végül egy furcsa együttes. És nagy sikert arat a zárás, a műanyag hordókon való dobolás is, bár ez sem friss ötlet. A színészek hatalmas lelkesedéssel vetik magukat a látszólag minden értelmet nélkülöző feladatokba, és éppen ez adja az erejét az előadásnak még akkor is, amikor az ismétlések már nem fokozzák, hanem inkább lohasztják az érdeklődést. A színészek hite és energiája lenyűgöző. Egységben, tömegként látjuk a játszókat: többségük, most kezdvén a pályáját, most "teszteli" lehetőségeit, "próbálja" magát és a közönséget. Bodó Viktor rendezése nem egyéniségeket, hanem csapatot mutat, amiben feloldódhatnak a fiatalok. Olyan színházi kísérletet látunk, ahol a káosz megjelenítése maga is kaotikus. Nincs az előadásnak saját narratívája, íve, ami irányítaná, fókuszálná a figyelmet. Természetesen nem valamiféle történetre gondolok, hanem az egész ritmusára. A szerkezet mellérendelő - egyenrangú részek követik egymást, ami miatt sokszor válik unalmassá az előadás. Ez a produkció talán ugródeszka lehet egy hasonlóan szabad, de mégis átgondoltabb, "előadásszerűbb" előadáshoz. Talán ismét Bodó Viktorral és Tasnádi Istvánnal (akit a színlap dramaturgként tüntet fel) egy új magyar színdarab társaságában.

Bodó Viktor kísérleti előadása a stúdióban megy, míg a Koltai M. Gábor rendezte Chioggiai csetepaté a nagyszínpadon - egyáltalán nem kísérleti stílusban, hanem a jól működő vígjátéki patronokat használva. A siker tekintetében atombiztos az előadás: ülnek a poénok, bejön a nevetés, és a nézők elégedettek. A díszlet (Vereczkei Rita munkája) a megszokott "jelzői realista" módszerrel él, ami egészen pontosan azt jelenti, hogy a nézői fantáziára kevés bízatott. Mindent igyekszik lejelezni a díszlet: van kikötő, műanyag halak, házikók, kanapé, és így tovább. Tipikus megoldás a chioggiai nők játékterének jelzésére a különféle leplek, anyagok használata. Talán nem is a tényt hangsúlyoznám, hanem az egész méla ötlettelenségét, rutinosságát. A látvány ebben az előadásban kizárólag háttér, a poénok közege, de önálló vizuális jelentést nem hordoz. Tetszőlegesnek tűnik olykor a járások alkalmazása, a kint és bent viszonyai helyenként tisztázatlanok. Továbbá eleve hátrányos helyzetbe kerül, aki a szélre kap jegyet, ugyanis a díszlet nem számol a nézőtér alapvető látási viszonyaival: erősen szűkül befelé, és a magas, széles oldalsó elemek kitakarják a játéktér hátsó-középső részét.

Goldoni: Chioggiai csetepaté

Az előadás nem mutatja csapatnak a nyíregyházi társulatot: egyéni produkciók sorát látjuk, amelyek nem "kommunikálnak" egymással. Nem működik az alakítások közötti egészséges kohézió: minden színész a maga által jónak látott módon, stílusban igyekszik "bonyolítani" szerepét. Nyilván a darab is csábít a magánszámokra, amelyeknek meg is lehetne az értelmes helyük egy átgondoltan felépített előadásban. De hiányzik a rendezői kontroll ereje, összehangoló szerepe, így kényszerűségből és praktikumból előkerülnek a jól bevált, bejáratott színészi rutinmegoldások. És a közönség vissza is igazolja ezeket, láthatóan jól szórakozva. A hadaró Fortunatót alakító Horváth László Attila "magánszámainak" sora például kellő ritmus- és arányérzékkel felépített alakítás. Kissé idiótábbra formálja a halászmestert a szokásosnál, de ebben végig konzekvens. A hátát enyhén hajlítja, mozgása ingatag, mintha nem találná helyét a világban. Indulatkitöréskor arca paprikavörös lesz, és furcsa, lefelé irányuló nyakmozgással löki-préseli magából a szavakat. Magában áll Puskás Tivadar alakítása is, aki ismét egészen más stílusban fogalmaz: ironikusan, magától eltávolítva mutatja be Vicenzót, a senkihez sem tartozó kereskedőt. A rendező az utolsó jelenetben el is feledkezett róla, mert öngyilkossága ügyetlenül-észrevétlenül történik meg a háttérben.

Kiemelkedik a színészek közül Pregitzer Fruzsina alakja és alakítása: megrendítővé formálja Orsettát, akinek női kínja, szenvedése, küzdelme szerelméért felkavaró. A színésznő a realista színjátszás legnemesebb eszközeivel él, hitelesíti Orsetta személyét, átélhetővé teszi a pártában maradás tragikumát. Orsetta számára nagy tétje van az egész cécónak, hiszen a kölcsönös veszekedések hatására elveszítheti a szerelmét, és örökre lehorgonyozhat a magányos csipkeverés mellett. Másrészt a női sors abszurditásának finom kritikája is beleérezhető az alakításba: kényszerek, lehetséges legjobb megoldások között kell vergődni, és némi szabadságot kivívni. Amikor Pregitzer Fruzsina is a színen van, rátapad a szem, annyira magával ragadóan intenzív a jelenléte.

Formálódó, tapogatózó együttes most a nyíregyházi, és még nem látni tisztán, hogy milyen irányt vesz majd a története. Egyelőre többesélyes a játszma. Üdvözlendő, hogy koncepciónak tűnik a fiatalítás, de ez önmagában természetesen nem elegendő, amint ezt a látott három előadás jelzi.

Sőregi Melinda