Pesti Színház Tananyag, nagyközönség elõtt

Mintha vizsgaelõadás volna. Amikor az a fõ, hogy a színinövendékek megmutassák legjobb tudásukat. Ilyenkor nemigen számítanak a külsõségek. Akár díszlet sincs, vagy legföljebb jelzésnyi. A kosztümöket raktárból válogatják ki, esetleg beérik saját holmikkal. Annál fontosabb, hogy a színmû hálás szerepeket kínáljon, s olyan szituációkat, amelyekben könnyen eligazodnak a pályakezdõk is egy kis rendezõi, vagy inkább tanári segítséggel. Mert egy tanulmányi feladat nem arra szolgál, hogy a színre vivõ csillogjon-villogjon.

Mindeme kritériumoknak megfelel A modell című előadás, amelyet a Pesti Színházban tűztek műsorra. Mindenekelőtt azért hajaz vizsgabemutatóra, mert színiegyetemisták játsszák. Négy szerep van, két nagyobb, két kisebb, s éppen huszonévesekre írva. A szerző, Neil LaBute maga sem éltes, csupán negyvenegynéhány éves. Annak viszont évtizede sincs, hogy filmrendezőként lett ismert. A Férfitársaságban, a Gyere csere, a Betty nővér vagy a Költői szerelem láttán sejteni lehetett, hogy darabíróként sem várható súlyos dráma tőle, bár az amerikai szerző abban tetszeleg, hogy a meglepő fordulatba torkolló színitörténetben magvas eszme lappang. Eszerint: ami szerelemnek látszik, nem feltétlenül az. Lehet puszta manipuláció, amely nem tiszteli a másikat. Az érzelmeknél előbbre való az érvényesülés, méghozzá az üzleti élettől távolabbi, a művészettel érintkező világban is, ahol pedig empátiát, morált feltételeznénk. Ám mindez szinte poénként világlik ki a színjátékból, amely vagányabb és gátlásosabb fiatalokat mutat be. Olyanokat, akiket a növendékek kortársaikként ismernek.

Zeck Julianna e.h. és Tornyi Ildikó e.h. | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Akik egyazon korúak, jól ismerik, maguk is használják, könnyen reprodukálják nemzedékük magatartásformáit. Színházszerte gyakran megesik, hogy fiatal színészek megvesztegetően hozzák e gesztusokat, e hangvételt, de a korosztályi jellemzés mellől el-elmarad az adott jellem. Könnyen megtörténhetett volna most is. Minél felszínesebben ábrázolja a figurákat a szerző, annál kevésbe sarkallja a szereplőt tartalmas megoldásra. Ez lehetne Neil LaBute esete is, annak ellenére, hogy a darab Merényi Anna gördülékeny fordításában szólal meg.

De Telekes Péter alakításában éppen az a vonzó, hogy mélyebbre lát. Nemcsak egy kevéssé sikeres, kedves fiút mutat, hanem sejteti azt is, hogy ez a fiú értékes emberke. Kiderül abból, hogy Adam a tulajdon sutaságát mindig észleli, elsőnek maga reagálja le, tudatában van annak, milyennek festhet mások szemében. Éleslátását csupán az homályosítja, hogy sóvárog az elismerésre, szeretetre. Váratlan ajándékként veszi, hogy végre közeledik hozzá egy lány, akinek mindenben kedvére tenne, bár időnként rossz lelkiismerettel. Annak a leányzónak olyannak kellene lennie, mint akiket manapság "bevállalósnak" neveznek, olyan lazán gátlástalannak, merészen kihívónak. De Zeck Julianna Evelynje inkább olyannak látszik, mint azok a kékharisnyák, akik erőlködnek, hogy extravagánsnak mutassanak. Igaz, hogy ez a bizonyos Evelyn sokáig színlel, mégsem lehetne híjával olyan tulajdonságoknak, amelyek egykettőre leveszik a lábáról a férfinépet. Alkatához jobban illik az a monológ s azok a végső percek, amelyek érzéketlenségre, hideg számításra vallanak.

A másik párt Tornyi Ildikó és Varju Kálmán adja. Philipe jó srác, annak is tartja magát. Jenny helyes lány, kevesebb önbizalommal. Mindkettejük alakításában az az eredeti, ahogyan egymáshoz, sőt, alkalomadtán Adamhez és Evelynhez képest jellemzik e fiatalokat. Így megsejthető, hogy Jenny azért "szédül meg" egyszer, mert Adam mellett többnek érezheti magát, mint Philipe jegyeseként. Philipe pedig azért berzenkedik Evelyn ellen, mert annak fölényes hódítása sérti a hiúságát. Vagyis nincs szó arról, hogy e színészi alakítások ne ütnék meg azt a mértéket, amellyel a végzős diákok kiléphetnek a nagyközönség elé. Miért érezni mégis, hogy vizsgaelőadást nézünk?

Nyilván azért is, mert a rendezőként jegyzett Lukáts Andor csupán afféle színészvezetőként működhetett. Nem érhető tetten olyan határozott értelmezése a színműnek, ami túlmutatna a személyek és szituációk megelevenítésén. Közrejátszik a látvány szerénysége is, persze. Mindössze néhány fal, azaz paravánféle, amelyet Füzér Anni tervezett. Hétköznapi öltözetek, amelyeket Jánoskúti Márta talált megfelelőnek. De firtassuk tovább azt a színészi minőséget, amelyet a növendékek nyújthatnak.

Minden bántó szándék nélkül állítható, hogy másféle játékot nyújt egy amatőr, akár az amatőrök legjobbja, mást egy olyan színészpalánta, aki színházi gyakorlatban nevelkedett, mást az olyan tehetség is, aki - mint ezúttal - felsőfokú képzésben vett részt, mást azok, akik pár esztendeje vannak a pályán, és megint mást, akik pár évtizede. A különbségek a szakmaiság eltérő fokában mutatkoznak. (Például abban az önkontrollban, amire mostanság Zsótér Sándor edzette e diákokat az Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése címmel adott Brecht-dráma színiegyetemi változatában.) Vannak szinte láthatatlan készségek, mint például a pontos rögzítés és reprodukálás, az állóképesség és könnyed formatartás, amit furcsamód még a "civil" szemlélő is érzékel. S igényli is a színjátszás magabiztos, ha úgy tetszik: professzionista kvalitásait. Olyannyira, hogy inkább megbocsátja, ha az a bizonyos profizmus modorosságokba, manírokba torkollik.

Ahogy fölöttébb szeretik a nézők a ráismerés örömét is. A Pesti Színház, mint játékhely, jobbára éppen az ilyen publikumot vonzza. Vajon nem csalódnak-e a bérletesek, amikor a vígszínházi társulat nevesebbjei helyett számukra ismeretlenek szerepelnek? A közönség nem duzzogott ottjártamkor. De abban már kételkedem, hogy e színjáték ugyanolyan szériát élhet meg, mint a legsikeresebb produkciók. Ezt mérlegelte bizonyára az a Marton László, aki a színházat igazgatja. De meggyőzhette az a Marton László, aki e diákoknak osztályfőnöke. Hiszen amit elveszít a réven, megnyerheti a vámon. Akkor, amikor szerződteti egyiküket-másikukat, esetleg mindannyiukat. Akiket a törzsnézők a jövő szezonban már nem vadidegenként fogadnak. Legyen igaza.

Ez utóbbi megjegyzések inkább a direkciót illették. A taglalt kockázat lehet rokonszenves. A döntés azonban, amellyel e darabocskát műsorra tűzték, nem örvendetes. Ide nem tananyag kell. Itt nem kell bemutatni olyant, aminek az értéke kétes.

Bogácsi Erzsébet