József Attila Színház Hogyan lehet elhitetni egy döbbent võlegénnyel, hogy a füle csalta meg, nem a menyasszonya? Hogyan lehet bemagyarázni neki, hogy a "madonnája" szobájából áthallatszó, forró hangú párbeszéd nem bizonyít semmit? Nehéz feladat, de nem lehetetlen: ha a szóban forgó hölgy színésznõ, akkor azt a látszatot kell kelteni, hogy a kompromittáló mondatok egy szerepbõl valók. És ha a fültanúk egyike csavaros eszû drámaíró, akkor az sem akadály, hogy ilyen szerep nem létezik...

Ebből az ígéretes alaphelyzetből indul Molnár Ferenc egyik legbravúrosabb komédiája, a Játék a kastélyban. A meghökkentő fordulatokkal teli, iróniával és öniróniával átitatott történet, az elvesztett és visszanyert illúziók kesernyés-mulatságos históriája ezúttal a József Attila Színházban látható.

Az előadást hirdető plakáton a szerző neve mellett két további "húzónév" is olvasható: Turai és Gál szerepében Bodrogi Gyuláé és Sztankay Istváné. A két régi nagy kedvenc egy összeszokott színműírópárost alakít, akik pótapaként egyengetik az érzékeny lelkű ifjú zeneszerző (Száraz Dénes) életét. Sztankay a duó "másodhegedűsét" formálja meg (kedvesen és finoman, de kissé színtelenül és néha az érthetetlenségig halkan), Bodrogi pedig a páros aktívabb és kreatívabb tagját, aki két átvirrasztott hajnali óra alatt megoldja a látszólag megoldhatatlan helyzetet: "összeüt" egy kis egyfelvonásost, amelybe beülteti a szomszédból hallott, szóról szóra megjegyzett párbeszédet, és amelyben (tolla segítségével merész ívet húzva gyümölcs és gyümölcs, citrom és barack közé) ártatlanná varázsolja a legerotikusabb szavakat is.

Sztankay István, Száraz Dénes és Bodrogi Gyula | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Bodrogi nemcsak Turai kimagasló szellemi képességeit, vakmerőségig menő szakmai mániákusságát, törhetetlen optimizmusát és kifogyhatatlan energiáját ábrázolja kitűnően, hanem a "bűnösökkel" szembeni őszinte erkölcsi felháborodását, kíméletlenségét és kajánságát is. Az előadás egészéből viszont fájdalmasan hiányzik ez a komplexitás. A hűtlen Annie-t alakító Varga Klári és a csábító színészkollégát, Almádyt játszó Mihályi Győző például szinte egytónusú színpadias hangon beszélik végig a darabot, így aztán nem különülnek el kellőképpen sem a két figura valódi és megjátszott érzelmei, sem pedig a "színház a színházban" játék bonyolult rétegei. Ami az utóbbiakat illeti, tovább tetézi a bajt, hogy Mihályi túlságosan fiatal a partnerénél jóval idősebb csábító figurájához: elsikkad többek között az a fontos momentum, hogy amikor Almády a darabocska végén (szerepe szerint) "nevetséges vén szoknyavadász"-nak nevezi magát, az nemcsak a hamarjában kitalált francia gróf megaláztatását és vereségét jelenti, hanem a saját magáét is. Igaz, erről nem a színész, hanem a szereposztásért felelős rendező, Léner Péter tehet, az viszont Mihályi hibája, hogy "szétneveti" a grófként végigmondandó hétmérföldes francia neveket. Ez egyrészt azért baj, mert a nevetés nem az ő feladata, másrészt és főképpen pedig, mert ellentmond szerepe logikájának és szövegének egyaránt (Almády ugyanis vért izzad a sok kacifántos névtől, amelyekkel Turai direkt "megáldotta").

Mivel a fent említett (vagy terjedelmi okokból nem is említett) hiányosságok miatt az előadás "élvezeti értéke" messze elmarad a darabétól, a néző figyelme időnként bizony elkalandozik; ilyenkor pedig van ideje arra, hogy eltöprengjen néhány furcsaságon. Bőven kínál gondolkodnivalót például Horgas Péter díszlete. Az ugyan már első pillantásra is egyértelmű, hogy nem törekszik illúziókeltésre (az előkelő kastélyszobát mindössze egy stílbútor-garnitúra és két klasszikus ajtó jelzi, amelyek idegen testként illeszkednek az absztrakt festményt idéző geometrikus vonalakkal tagolt, papírszerűen áttetsző falakba), az viszont nem világos, hogy ezek a falak miért vannak megvilágítva meghökkentő színes fényekkel. Aki megpróbál magyarázatot keresni, az az első részben (némi képzavarral élve) még sötétben tapogatódzik. Vajon csak arra szolgálnak a fények, hogy a falak ne legyenek annyira üresek? Vagy tán a napkeltét hivatott jelezni a rikító rózsaszín és élénk kék elegye? Esetleg a kereskedelmi tévék ordenáré színvilágát idézi, és azt sugallja, hogy giccses történetet fogunk látni? A következő két részben már úgy tűnik, hogy az utóbbi megoldás az igaz, hogy tehát szimbolikus jelentést kell keresni a "színezésben". A második felvonás dohánybarnája például Turai végigcigarettázott "műszakját", vagy a bolond éjszakát követő reggel józanságát jelezheti, a harmadik rész bárányfelhős égszínkékje pedig talán azt, hogy a szerelmesek fölött kiderül az ég.

Az átlagnéző persze valószínűleg nemigen akad fenn ilyesmiken, az viszont bárkinek feltűnhet, hogy az éjszakai alvásból kora reggel felriasztott Annie makulátlan, frissen fodrászolt frizurával lép be Turaihoz, vagy hogy a lány szobájában szerepet magoló, tehát "ártatlanul" ott tartózkodó Almády ugyanazt a házi kabátot viseli (ezúttal hamis intimitást sugallva), amelyet reggel saját szobájában magára kapott.

Mi tagadás, van némi igazság abban a véleményben, hogy a premier alapján nem illik kritikát írni, ilyenkor ugyanis általában még nincs teljesen kész a produkció. Fájdalom, erre az előadásra ez fokozottan igaz. A gyümölcs a későbbiekben talán még érik valamennyit; jelen állapotában azonban ez a barack bizony meglehetősen citromízű.

Hochenburger Ágnes