Örök kérdés számomra, hogy a rendezést hogyan lehet egyáltalán tanítani.

Nádasdy szerint sehogy. Sûrûn mondta, hogy ezt nem lehet tanítani. Egyáltalán, magával a tanítással szemben erõs kételyei voltak. Visszatérõ figyelmeztetése volt, hogy a tanítványnak aktívnak kell lennie, és megpróbálnia az égvilágon mindent kiszedni a mesterbõl, mert különben az esetleg nem ad át semmit. Hogy igenis meg kell harcolni vele, kiszipolyozni. Eközben hihetetlenül erõs pedagógiai érzéke volt, és egy belsõ vágy is benne, ami csak a legjobb tanárok sajátja, egy belsõ vágy arra, hogy átadjon.

Általában nagyon közel beszélt az ember fejéhez, vagy az is előfordult, hogy odahúzott valakit közel magához. Gyakran gondolok rá úgy, hogy áll a főiskola előtti buszmegállóban, vele szemben egy növendék, teljesen lényegtelen, hogy színész, rendező vagy dramaturg, Nádasdy fogja egy gombját, vagyis nem engedi, hogy elszabaduljon, és magyaráz neki. Azt akarta, hogy legyünk aktívak és szedjünk ki belőle mindent, ő maga pedig mindenhol leállt és elkezdett magyarázni, tanítani. Számos emberrel találkoztam, aki nem is volt igazán növendéke, csak akkoriban járt a főiskolára, de azt mondja, hogy az a leglényegesebb, amit Nádasdytól kapott.

Hogy mit tanított? Az égvilágon mindent. Ha mégis össze kéne foglalnom, akkor azt mondanám, hogy leginkább hatáselemzést. Talán ezt így nem mondta, vagy nem jelölte meg, de azzal foglalkozott. Hogy hogyan tanított és mi volt a módszere, nehéz megfejteni. Amikor elkezdtünk hozzá járni, úgy egy fél évig nem nagyon értettük, hogy mit beszél. Több okból. Nagy műveltségű ember volt, és példái, idézetei, utalásai néha számunkra ismeretlen korokra és területekre vonatkoztak. Gyakorta megtörtént, hogy megjelent egy óra elején, hozott tíz kiló könyvet magával, és abból kellett fölolvasni, de az éppúgy lehetett egy Babits-novella, mint mondjuk Eckermann Beszélgetések Goethével című könyve. Egy másik órán viszont a zongorához pattant, és Puccini-operákat elemzett. Természetesen a szoprán szerepeket énekelte, túl hosszú körmei irgalmatlanul csattogtak a billentyűkön, vagyis egészében véve ennek egy röhögtetően mulatságos képnek kellett volna lennie, én meg csak arra emlékszem, hogy lenyűgözve hallgattuk, és eszünkbe nem jutott, hogy akár csak elmosolyodjunk. A magyarázatai leginkább annak elemzésére irányultak, hogy egy alkotó mikor mit használ valamely hatás elérésére. Ennél hasznosabbat nem is lehet tanítani.

Sokáig azt hittük, nem kapunk konkrétumokat. Hát tessék megmondani, hogy hogyan kell rendezni! Egyszer valamiért elmondta, egy operánál a statisztériát ötös csoportokba rakta, és azt tovább osztotta három-kettőre, meg hogy ezeket hogyan mozgatta. Emlékszem, azt gondoltam, hogy: na kérem, ilyeneket kéne mondani! Ma már jól tudom, hogy ez hülyeség, mert a másik operánál máshogy kell csinálni; hogy ezek a szabályok nem léteznek, meg az idő elmossa őket, az ízlés megváltozik, szóval ezeket a legértelmetlenebb tanítani, mert néhány év múlva semmire sem jók. Az kell, hogy te kitaláld, te magad. Hát ő leginkább ezt tanította, ennek a szükségességét.

Nem egyetlen stílust, egyetlen iskolát tanított. Lehetett tudni, hogy vannak kedvenc művei és van kedvenc korszaka, és ez nyilvánvalóan a fiatalságához kapcsolódó szakasz volt. Tőle már akkor rajongva lehetett Szép Ernőről hallani, amikor még nem kezdődött el ez a nagy Szép Ernő-reneszánsz, és még nem Tandori Dezső csinált kedvet hozzá. Nádasdy még a gyengébb darabjairól is olyan elemzően és élvezettel beszélt, hogy megkedveltette. Folytonos érdeklődése minden kor iránt nyitottá tette: jól emlékszem, mennyit segítettek az elemzései, mikor Pintert vagy Beckettet rendeztem. Egyáltalán, roppant meglepő volt, hogy mi mindenről tudott. Nem értettük, hogy hogyan. Folyton csak olvas, újságot és minden egyebet két óra között? De hogyan tud a legújabb dolgokról is? És hát persze pompásan tudott beszélni, vagyis egy eltűnőben lévő művészeti ágat, a csevegés művészetét ő hihetetlen magas fokon művelte. Valószínűleg ez a rendkívüli szellemesség is bénító volt eleinte. Úgy éreztük, hogy mi ezt sohasem fogjuk tudni elérni. Ugyanakkor minden finomsága, rafináltsága, éleselméjűsége és nagy kultúrája mellett teljesen váratlanul borzasztó durva, akár trágár tudott lenni - ezek a váltások is hozzátartoztak az egyéniségéhez.

És ebben az egészben így utólag kitapintható valami tematika?

Minden jó volt neki példának, hogy valamit megmagyarázzon. Valószínűleg nagyon sokat improvizált az órákon. Ma minden tanárnak gondos terveket kell leadnia, szerintem hazudik mindegyikük. Mert minden valamirevaló tanár tudja, hogy mivel fog foglalkozni, mik azok a kiemelt témák, művek stb., de hogy az órán mi fog történni, ha ezt előre tudja, az nagyon nagy baj, akkor az elég vacak óra lesz.

Ezek az órák esztétikai elemzések voltak mindig, vagy előadásokat is elemeztetek?

Az égvilágon mindent. Kerényi Imre rendezett egy Fekete opera című művet az Ódry Színpadon.

Osztálytársak voltatok?

Nem, ő fölöttem járt a Babarczyval, Dániellel, Félixszel, de hát folyton benéztünk az Ódry Színpadra, akárki próbált, mert kíváncsiak voltunk, hogy mi történik ott, és ki hogyan dolgozik, akár tanár, akár diák. Láttam egy próbát, Nádasdy is nézte éppen, aztán mint oly gyakran, egyszer csak nem bírta tovább, és fölrohant a színpadra. Voith Ági énekelt egy nagyon szenvedélyes dalt. Nem emlékszem Nádasdy instrukcióira, a lényege azonban az volt, hogy még jobban fölsrófolta, még szélsőségesebben szenvedélyessé tette az egészet, és akkor úgy elénekeltette Voith Ágival még egyszer. Nagyon meggyőző volt az eredmény. És amikor ez befejeződött, akkor azt mondta Nádasdy, hogy na és most énekelje el másodszor is. Az ember azt hitte, hogy ezt már nem lehet magasabbra csavarni, de lehetett, és emlékeim szerint így is maradt az előadásban is. Tehát valami olyant csinált, amit az ember józan ésszel nem tart lehetségesnek.

Hogy kezdtetek el színpadon dolgozni?

Festményekből írt jeleneteket csináltunk. Rettenetes volt, ma is úgy gondolom, hogy mint tanítási módszer is rossz. Amiről azonban biztosan akarok még beszélni, hogy amikor a főiskola után Kaposvárra kerültem, és ott dolgozni kezdtem - eléggé magabiztosan, ahogyan az egy fiatal rendezőhöz illik -, akkor nagyon hiányozni kezdett Nádasdy. Az kezdett el hiányozni, hogy Nádasdy egyszer csak kiabáljon a rettenetes fejhangján, hogy mi az a hülyeség ott a második felvonásban. Leginkább az az ember hiányzott, aki rám förmed. Amúgy is különös volt a viszonyunk, én valószínűleg tökéletes vadember voltam a főiskolán, továbbá valószínűleg igen jól megfeleltem annak a képnek, amit a fiatal rendezőkről gondolok, hogy tudniillik az a világ legkiállhatatlanabb emberfajtája. Mindenkinél mindent jobban tud, nagyképű, önelégült, krakéler - egyszóval nem nagyon lehet találni ennél ellenszenvesebbet. Ezt el kell tudni valahogy viselni, és úgy tűnik, hogy ő elviselte. Bár amikor már a pályán voltam, s egy Földes Annával való beszélgetésben elmondtam, hogy Nádasdyt egészen rendkívüli pedagógusnak tartom, és hálás lehetek a sorsnak, hogy hozzá jártam, üzent, hogy találkozzunk, s nyilvánvaló volt, hogy meglepte, amit nyilatkoztam; "nahát, ahonnan az ember egyáltalán nem várná..." - valami ilyesmit mondott, majd rögtön rátért Reinhardt Úrhatnám polgár-rendezésének elemzésére. (Akkoriban én is azt rendeztem éppen.)

Azért is hasznos erre emlékezni, mert ebből tudhatom, hogy esetleg én sem látom tisztán a tanítványaimat. Hiszen ő valószínűleg az égvilágon semmit nem érzett meg abból a... - nem mondhatom, hogy kizárólag rajongásból, mert természetesen szemtelen és lázadó voltam, és akkoriban sok mindenről, amit mondott, azt gondoltam, hogy az nem úgy van, vagy kóklerség, valószínűleg mindenben inkább a keményebbet, egyenesebbet, durvábbat, meghökkentőbbet kerestem, mint ahogyan ő elemezte. Egészében meg valószínűleg mégiscsak rajongtam érte.

Mindazt, amit a szerkesztésről tudok, tőle tanultam. Ma részint a divat miatt nem illik szerkeszteni, másrészt rengetegen nem tudnak, csak nem érzik a hiányát. Ez Nádasdy-növendékkel nem nagyon eshet meg. Remek hasonlatai voltak: "Maga a második emeletet építi, és nincs meg a földszint" - mondta valamelyikünknek, talán épp nekem. Visszatérő kifejezése volt darabok elemzésekor, hogy bizonyos jeleneteknél azt mondta, "itt semmit beszélnek". Ez azt jelentette, hogy a jelenetnek nem szabad nagy súlyt adni. És természetesen egy előadást - nyilván az ő hatására - ma is úgy látok, mint egy épületet, ahol erős tartófalakat kell húzni, ahol vannak vékony válaszfalak, ahol borzasztó erős alapozásnak kell lennie, és ahol vannak lényegtelen részletek. Néha azt látom rendezői hibának, hogy valaki mindent egyformán nagyon erősre akar építeni, jönnek a jelenetek egymás után, és mindegyiket pont ugyanolyan súlyosra akarja csinálni - ettől az egész előadás kevésbé lesz hatékony.

Rendkívül pontos rajzokat tudott adni figurákról. Igazából ezt is a hatás oldaláról tette: hogy egy mű egészében egy-egy karakternek mi a jellegzetessége, miben különbözik drámaian a többiektől, úgy, hogy abból feszültség származik; milyen jelleg ez, milyen konfliktusok vannak már eleve belekódolva egy ilyen alkatba és így tovább. Ezeket számomra utolérhetetlenül tudta elemezni. Ez persze a Sztanyiszlavszkij-féle gondolkodás egy része, használta is, legalábbis a legelején, az állatokra való lefordítást. Azt mondta: de hiszen az egy róka, maga meg itt egy oroszlánról beszél. Igen hasznos dolog ez, nem lehet összevissza hablatyolni. Nádasdy magát a blöfföt utálta a legjobban, a zagyva magyarázatokat. Még nyelvtanilag is utálta mindazokat a kifejezéseket, amelyek a blöfföt szokták kísérni.

theater.hu fotó - Ilovszky Béla

"Nekem ez valahol azt jelenti..." - mondta valaki az osztályból, ő meg rögtön ironizálni kezdett. Rühellte a túlzásokat is. Ha valaki azzal kezdte: "Van itt valami fantasztikusan izgalmas..." - már nem is érdekel - szakította félbe.

Igen durva tudott lenni néha, ami természetesen roppant hatásos volt egy a beszéd művészetével ilyen gazdagon megáldott ember esetében - ezek a váratlan váltások nagy hatással működtek. Bejött egyszer megnézni néhány elkészült munkát. Nem emlékszem, és nem is fontos, hogy kiénél, de nagyon ramatynak nézett ki a dolog, hirtelen megállította, és valami tőle szokatlan modorban kezdett el beszélni. Sértegetett. Nem is csak azt, aki rendezte, hanem mindenkit, egyre inkább az egész osztályt, stilárisan is tőle szokatlan dolgokat művelt. Nemcsak lehülyézett mindenkit, hanem valahogy egyre botrányosabb és rémisztőbb lett a helyzet, és amikor már mindenki nagyon rosszul érezte magát, akkor valamit ordított, hogy azonnal kezdjék el újra - természetesen rögtön jobb lett meg érdekesebb, amit ott fönn a színpadon láttunk. Gyakran mondta, hogy az egyáltalán nem természetes, hogy délelőtt tíz órakor valaki más akarjon lenni, mint aki valójában. Azóta is igazolódni látom, hogy valakinek el kell indítania az alkotó állapot születését. Ha ezt a rendező teszi, jól van, de nem biztos, hogy mindig a rendező teszi. Néha egy színész tehetsége vagy akár türelmetlensége, dühe. Ezért van az, hogy gyakran a kis színházi botrányok sokat segítenek. Mert felviszik az adrenalin szintet, és egyszerűen könnyebb átlépni ezt a különös határt, hiszen valami nem természetesbe lépünk bele, elkezdjük azt komolyan venni, aminek komolyan vétele nélkül az egész nem működik, de amit komolyan venni józan ésszel nem tűnik értelmesnek.

Ezek tehát tudatos provokációk voltak a részéről?

A lehető legtudatosabb. Mesterségesen megteremtette a hiányzó feszültséget.

Egy-egy vizsgarendezésre a felkészülés hogyan zajlott? Időnként benézett és bekiabált, vagy volt ennek valami szisztémája?

Nem volt ez egységes. Mint ahogyan az én vizsgáim sem voltak egyáltalán egységesek. Volt, ami jobban sikerült, és csináltam borzalmas rosszakat is, és akkor láttam rajta a csalódottságot. Erőlködött, próbált nagyon segíteni, mindenféle tanácsokat adott, és sűrűbben járt be a szokásosnál, és zenéket hozott, saját lemezeit kölcsönadta, látszott rajta, hogy azt szeretné, hogy egy jó vizsgám jöjjön ki, de ezen már az isten nem segít. Ez talán a negyedéves vizsgám volt, Puskin Kővendége, ami életem három-négy legrosszabb munkája közé tartozik.

Mikor már Pesten voltam, eljött néha - többnyire én hívtam -, és megnézett valamit, amit csináltam; hát azok egészen pompás beszélgetések voltak. Halálos biztonsággal tapintott rá arra, hogy hol beteg a dolog, és annyi mindent mesélt - hirtelen közlékenyebb volt, mint tanárként -, elkezdett mesélni előadásokról. Ő amúgy menekülő ember volt, rejtőzködő ember. Néha azt is gondolom, hogy ezzel a nagy mutatványossággal, ezzel a hatalmas adakozó kedvvel és ezzel a nagy energiaáradással, amit a főiskolán láthatott tőle az ember, talán gyógyította magát az egyéb időkre, amikor depressziós lehetett. A magánéletét nem ismertem, arról keveset tudok, de nem nagyon kívánhatna az ember magának jobb mestert, mint amilyen ő volt.

Korábban rettenetesen gyűlöltem a babonákat, most meg azt veszem észre, hogy néha érdeklődöm irántuk, vagy ha nem is a babonák, de bizonyos jelek iránt. És valahányszor kimegyek a Farkasréti temetőbe az apám sírjához, akkor Nádasdyéhoz is megyek, merthogy egymás mellett van a kettő.

Minden szempontból rengeteget gondolok rá. De talán a leggyakrabban a főiskolán. Mert a mi viszonyunkból, hogy ez milyen lehetett a felszínen és milyen volt a valóságban, ebből próbálom megérteni azokat a viszonyokat, amelyek a tanítványaim és énközöttem vannak.

Lejegyezte:
Szűcs Katalin Ágnes