Zsámbéki Gábor elfeledteti velünk, hogy majd háromezer éves tragédia nézõi vagyunk. A mindenkori színházi hatás elsõdleges hordozói: a szöveg, a díszlet és a jelmez mind messze terelnek a hajdani athéni színház világától. Rakovszky Zsuzsa gördülékeny, magyaros, vadonatúj fordítása a Katona (és a többi honi színház!) színpadára termett. Fodor Géza és Ungár Júlia dramaturgi beavatkozása azokon a helyeken érzékelhetõ, ahol a közönség valószínûleg a fejét ingatná az újabb meg újabb antik hõsök nevei hallatán.
Az "újraírt" Euripidész-szöveg példaértékűen jól mondható, feszes ritmusú, minden felesleges terjengősségtől mentes. Khell Csörsz m. v. minimáldíszletet tervezett: kopár kősivatag szélén földből felmeredő, kibelezett autóroncs (Médeia gyermekei ebben játszanak, s amikor majd Cherubini Medeájának nyitánya felhangzik, ez lesz haláluk helyszíne is), hitvány kerti csap, magányos villanypózna. A színpadot uraló királyi palota valójában a talajt borító kövekből kiemelkedő kalyiba: kődarabokból emelt oszlopok sűrűn egymáshoz szorított sora adja a ház féligformán antik homlokzatát, középütt keskeny vasajtó, fent rozsdás nyeregtető zárja. Szakács Györgyi m. v. jelmezei a lakótelepek haute-couture-jétől (Bodnár Erika) az újgazdagok csiricsáré szereléséig (Máté Gábor) terjednek. A címszereplő Fullajtár Andreát bordó-vörös ballonkabátba burkolja, alatta éjfekete, kötött condra, igazi "boszorkányruha". Ahogy Zsámbéki Gábornál jelleme, úgy ruhái sem istennőre utalnak: a fináléban, amikor a napisten elragadja Médeiát, díszes peplosz helyett "csak" aranyszínű bőrkabátban ereszkedik le égi szekerén - közülünk való ő, így nemigen akadunk nyomára a mitológiában még kiterjedt olimposzi rokonságának és az ebből következő jellemvonásoknak sem.
|
Zsámbéki Gábor rendezése mindvégig a téma emberi aspektusaira összpontosít. A legizgalmasabb kérdéseket feszegeti: elfogad(tat)ható-e Médeia véres tette, a gyermekgyilkosság; képesek vagyunk-e meglátni az első pillantásra hasadtnak tűnő személyiségben az egységet; hogyan lehet (lehet-e?) valaki egyszerre áldozat és gyilkos? Valaki, aki hangsúlyosan nem a kegyetlen, a halandókat szeszélyeikkel Homérosz és még régebb óta rettegésben tartó olimposziak kasztjához tartozik (hiszen akkor gyilkossága nem lenne több az ember számára felfoghatatlan "főúri" szórakozásnál); valaki, akit emberi vonásai miatt már nem is olyan könnyű felmenteni vagy elítélni; valaki, aki olyan, mint bármelyikünk: - a Nietzsche-címet plagizálva - "emberi, túlságosan is emberi..." Kétarcú ikon teremtődik a színpadon: egyik felén Médeia mint elhagyott és megcsalt nő jelenik meg, másik oldalán a gyermekgyilkos asszony örök jelképét látjuk. Előbbié minden rokonszenvünk és sajnálatunk, utóbbié zsigeri értetlenségünk és iszonyatunk. Hogyan lehet összeegyeztetni e két markáns portrét? Hogyan lehet nagyon maivá tenni a "nagyon nem mai" történetet? Lehetetlennek tűnik, Zsámbéki Gábor és címszereplője mégis meggyőz a szituáció lélektani és emberi hitelességéről.
Azt ugyanis aligha vitatja majd bárki, hogy ez az este Fullajtár Andreáé. Ebből a tényből származik az előadás számos felejthetetlen pillanata. Médeiája titokzatos, magányos szirtként magasodik a többi szereplő fölé, velük való kapcsolatai szükségszerűek, de lénye magját nem érintik. Erre a lelki magányra egyébként jól utal a Dargay Marcell kavicszenéjét folytató "szokása": a cselekmény sűrűsödési pontjain összegörnyedt testtel guggol, s két követ ütöget egymáshoz, kizárva a fölöslegessé vált külvilágot. Erre a magányra szinte kötelezik isteni származása (melynek köszönhető végül égi "feloldozása"), különleges képességei (varázserejének csupán egyetlen devalválódott, de meggyőző bizonyítékát látjuk: a kiszáradt csapból egyedül ő tud vizet fakasztani), okossága (így tud túljárni Kreón és mindenki más eszén), démoni szépsége (Aigeusznak nem véletlenül akad meg rajta egy pillanatra a szeme). Érezni, hogy a rendező Médeia minden egyes külső és belső rezzenését pontosan elemezte, Fullajtár Andrea pedig végig elképesztő hőfokon valósítja meg. Nem a mítoszok görög varázslónőjének archetipikus alakját építi fel az előadás másfél órája alatt. A rendezés legnagyobb értéke alighanem az, hogy határozott olvasatával eltörli az antik darabra az évezredek során rátapadt valamennyi klisét; hogy meg mer szabadulni nemcsak a nyomokban ismert ókori, de a velünk élő újkori játszási és értelmezési hagyományoktól is. Mindezek eredményeként egy ízig-vérig modern, de visszafogottsága, a megfelelő hangsúlyok kitétele, a lényegtelenek kioltása révén nem taszítóan aktualizált, de érvényes változat születik a szemünk előtt.
A dráma talán értelmünkkel legkevésbé felfogható - és a befogadó felé legnehezebben közvetíthető - pontja az, amikor Médeia kétségek közt őrlődve végül gyermekei meggyilkolásáról dönt. A szöveget olvasva kissé mesterkéltnek tűnhet a helyzet: ahogy az ókori Athénban, ma is csak nehezen felfogható, hogyan vetemedhet egy szülő a legszörnyűbb tettre, gyermekei életének a kioltására. Zsámbéki Médeia leírhatatlan belső vívódását kínzó fizikai fájdalommá alakítva közvetíti felénk: a kősivatagon járva, kúszva-mászva minden egyes mozdulat (valódi) sebet ejt a testen (a csap alá rejtett gyilkos tőrt Médeia két kezével kaparja ki a kövek alól). A döntéshez vezető monológ és az előzmények alapján megérthetjük bár a tett mozgatóit, elfogadni már nehezebb. A finálé sem ad erre módot. Az eszköztelenségében grandiózus zárlat ugyanis a darab folyamán mindvégig kiemelt, kissé didaktikus tanulsággal szolgál: az érzékeire és érzelmeire hallgató Médeiának mint a fenti és lenti világ közötti mediátornak feladata többek között annak tudatosítása, hogy Iászón (férfi)világának végleges romba döntéséért nem ő a felelős, hanem az elbizakodott férfi maga.
Saját "sorstársai", a nők sem ért(het)ik meg Médeia szándékait. Zsámbéki Gábor az eredetileg tizenöt fős korinthoszi asszonykar létszámát háromra csökkenti, s a jól ismert tragikus maszk helyett egyénibb vonásokat próbál nekik adni. Bodnár Erika tisztes családanyának maszkírozva, arcán álszent mosollyal, kezében termosszal és összecsukható kempingszékkel tűnik fel. Látszik rajta, hogy egy jó kis családi veszekedést ki nem hagyna semmi pénzért. A Pelsőczy Réka megformálta túlsminkelt alakról nemigen lehet eldönteni, romlott-e valójában, vagy csak a világ látja annak. Újra kivételes élményt nyújt Tóth Anita: naiv-együgyű kismamája számára a szülés az élet meghaladhatatlan csúcspontja, így aztán szavakat sem talál, amikor Médeia közli vele elhatározását. Értelme helyett érzelmei segítik: igazi ösztönlény, aki már jóval a végzetes mondatok elhangzása előtt is kezét hasára téve, alig észrevehetően, de egy lépést hátrál, amikor Iászón felesége feltűnik a színpadon. Bár a kar tagjai váltig állítják, hogy asszonyok lévén Médeia barátai (és be is tartják ígéretüket: nem árulják el tervét Iászónnak), valódi kapcsolatra utaló jel alig fedezhető fel közöttük. Annál inkább Médeia és a dajka esetében! Szirtes Ági maga a megtestesült fájdalom: mint legjobb ismerője, asszonyának indítékait és szándékait is kristálytisztán látja az első pillanattól fogva. Sorsa Kasszandráé: hiába figyelmeztet arra, hogy Médeia hamarosan véres bosszút áll Iászónon, senki nem hallgat rá. Beszédét folyamatosan kísérő gesztusai ősi, tragikus tudás hordozói. Először furcsának ható atavisztikus jelbeszéde utalás lehet az ő és úrnője "barbár" származására. Ezt a szálat emeli ki a nyitány is: a palotának álcázott épület valójában ketrec, csapda: a (ránézésre) minden irányból zárt térbe beszorított Médeia első "megszólalásai" rabul ejtett vadat idéznek. Tagolt beszéd, rituális ének, állati bőgés és artikulálatlan üvöltés között éles átmenet nélkül cikáznak a zárt oszlopsor mögül kiszűrődő hátborzongató hangok (a különös hangképzésre vajon hatott-e az Irene Papas főszerepelte, 1962-es Kakojannisz-féle Élektra-film?). A roncsolt nyelven megszólaló Médeiát egyedül a dajka érti meg, a többiek iszonyodva fordulnak el tőle.
Máté Gábor Iászónja Theophrasztosz örökifját idézi. Megjelenése sokat elárul róla. Hiába deres már a halántéka, a szakállas, középkorú férfi mélyen kigombolt "hawaii" inge alatt ott csillog a vastag aranylánc. Nőkkel szemben magabiztosabb aligha lehetne: miközben Médeiával tárgyal közös jövőjükről, nem mulasztja el alaposan végigmérni a kar egyik tagját (jutalma Pelsőczy Rékától csak egy megvető pillantás). A már-már menedzserszemléletű Iászón pénzzel megvásárolhatónak, kifizethetőnek gondolja Médeiát, s olyasmit akar vele elhitetni, amit maga sem gondolhat komolyan: hogy ti. közös gyermekeik biztos jövője érdekében veszi el Kreón lányát. Bezerédi Zoltán Kreónja nem kegyetlen zsarnok: csetlő-botló jóindulatát, határozottsága megbicsaklását nyilván maga is átkozza utóbb. Hiába vészjósló fellépése és feltett szándéka, hogy a varázslónőt elűzi földjéről, az okos Médeia meglágyítja szívét könnyeivel és ékes szavaival. Aigeusz (Elek Ferenc) athéni király szintén nem lehet partnere az asszonynak: inkább megszeppent kisfiúnak tűnik, mint tetterős uralkodónak. Már-már azt hinnénk, hogy különb, mint a többi férfi, de amikor Médeia dühösen vizet köp az arcába, elvörösödik a szégyentől. Médeia rájött, hogy Aigeusz is csak olyan, mint a többi férfi - úgy nézett rá, mint egy "megkapható" nőre. Szacsvay László törődött, sokat látott, sokat tudó férfit játszik a gyermekek nevelőjeként. A Kreón és lányának haláláról tudósító hírnök, Hajduk Károly döbbent szavai plasztikusan jelenítik meg a színfalak mögött esett szörnyűségeket.
Médeia a világirodalom talán legtöbbet idézett, legtöbb alakban megjelenő figurája. Alakváltozatainál csak értelmezéseinek a száma több. A legutóbbi időkből Zsótér Sándor bőven kommentált Jahnn-rendezése mellett meg kell említeni a Közép-Európa Táncszínház előadását, Horváth Csaba koreográfiáját, mely a mítosz helyett - Zsámbékihoz hasonlóan - szigorúan a kortárs szem számára is izgalmas férfi-nő viszonyra összpontosít, s a tánc eszközeivel tud újat mondani a nő kiszolgáltatottságának és kétségbeesettségének motívumairól.
Zsámbéki Gábor a Katona legszebb hagyományait folytatja ezzel a rendezéssel. Ascher Ivanovja után Médeiájával újra olyan, kiemelkedő jelentőségű előadás került repertoárra, amelyre hosszú évek múltán is szívesen emlékszünk majd vissza.
Jászay Tamás
