Kecskeméti Katona József Színház

Capuleték hagyományos évi bulijára betolakodnak álruhában a Montague család ifjai. Capulet apuka megakadályozza a skandalumot, de ami késik, nem múlik: a következõ este egymásnak rontanak a kapulettesek és a montágosok. A balhét a hepciás Mercutio viszi el, amidõn a hepciás Tybalt bicskája Rómeó hóna alatt a szívébe hatol, ám nem ússza meg sorsát a késelõ sem: a réveteg szerelmes végez vele. Nyitányként Zeffirelli 1968-as filmjének báli jelenetébõl mutatnak részletet, s díszfaültetéssel végzõdik Kecskeméten a Montague és Capulet família harminc éve dúló háborúskodásának soros epizódja: a halott Júlia és Rómeó aranyszobra talapzatánál, a szophoklészi belenyugvás platformján, együtt lapátoltatja Verona hercege a gyászoló apákat, egy örök-nagy cirkuszi forgatagban. A szakadatlan idõt jelenné pördíti Bodolay.

Grammatikai purgatórium

Korábban, a 87-es szegedi Hamlet-rendezése alkalmával fordult elő, hogy műsorfüzetként mellékelte azt a szövegkivonatot, amely az Arany János-fordításból ténylegesen elhangzott a színpadon. Most megismétlődik a szolgáltatás. Okkal, mert a végső verziót három fordításból - Kosztolányi Dezső, Mészöly Dezső és Nádasdy Ádám munkáiból - gyúrta össze, beékelve a saját változtatásait. A szövegátvételeket tipografikusan elkülönítő filológiai bizonylat részint eligazítja a nézőt a rendező modern lényeget kereső szándéka felől, részint teret nyit a visszamenőleg támadó asszociációknak is. Finom jelzésre bukkanhat már a háromszor ismételt Előbeszédben az, aki nem teniszpartnerként tart magának látszerészt. Itt, a Nádasdy-változat kezdő sorába ("Két család, egyformán előkelő") Bodolay beszúr egy Timpani betűtípusú "l"-t: "csallád". Az íráskép alapján felrémlik, hogy a Narrátor valóban így ejtette, ám - analóg módon - nem mondott "előkellő"-t. A szösszenetnyi, neoprimitív artikuláció egy csalásban szocializálódott, parvenü közeg exponálása. Mai újgazdagok ropják majd a táncot a Capulet-ház bálján: a megjelenő vendégek álarca (maszkja) konzerves kartondoboz. A bál házibuli. Konvencionális részegség hőbörgő fiatalokkal, türtőztető öregebbekkel, ostoba szolgákkal és kvázi kurtizánokkal. E divergens lapályból hangzik ki Rómeó kurtított monológja: "Az égő fáklya őmellette halvány! / Voltam én már szerelmes? Még soha. / Nem tudtam idáig, hogy van csoda." A meglátni és megszeretni pillanatnak puritán bájt szerez a szövegredukció.

Bodo ludens

Makranczi Zalán és Gidró Katalin | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A rendező, mintha elfordulna a fölöslegesen túlzott, külsőséges hatásoktól, az önkényeskedő stiláris élvhajhászattól - a dráma színpadi újrateremtése irányába. A költő művéből és nem a saját elméleteiből indul ki. Makranczi Zalán és Gidró Katalin Bodolay grammatikai purgatóriumának teremtményei. Csöppet sem emlékeztetnek Szikora János miskolci párjára (Igó Éva és Mihályi Győző), akik virágzó délszaki leanderek közt viaskodtak romantikus dekadenciával a beidegzettség, az apai presztízs ellen. Bocsárdi László (Sepsiszentgyörgy) suta, nyakigláb kamaszlányt választott (Péter Hilda). Júliája vadóc, alig nyiladoznak az érzékei, s ezzel a vértezetlenséggel áll szemben a világgal; a szerelmi tragédia holdudvarát képező, önző közönnyel, a körülötte fortyogó, érett érzékiséggel, a professzionális testiséggel. Partnere (Nagy Alfréd) alig kamasz Romeo. Félve kóstolgatják a szerelem ízeit. Sorsuk: a mocsokra való éretlenség tragédiája. Kecskeméten arcátlanul evidens felfogás érvényesül. Az élet természetes rendje szerint sodródnak egymáshoz azok, akik egymáshoz tartoznak. Rómeó és Júlia teljesen megérett a szerelemre. Összetartoznak. Beteljesül a szerelmük. Befejeződnek. Makranczi Rómeója, az Előre hát, fiúk! forradalmár figurájának morális egoizmusából van kigyúrva. Nem ragadják lelken a tévedései, s rezzenéstelenül követi a végzet automatizmusát. A szerep jó pillanatában találta meg. A kamaszos halálösztön attitűdje nincs hozzákeverve a figurákhoz - nem ösztönbiológiai indítékú a koncepció. Júlia halála mégsem illeszkedik a Bodolay által bemutatott, konszenzusos világrendbe. Az erdélyi származású Gidró Katalin hirtelen pestiessé fejlődött akcentusa nem elégségesen libás ahhoz, hogy elhiggyem az ő szerepformálásában is a végzet futószalagos trendjét. Fruska. Benne a vágy tiszta rendszerként működteti a folyamatokat. Sorsa logikája az élete folytatódása lenne.

 

A szellemi ébredését az elmúlt század 60-as évtizede közepétől megélő nemzedék számára alapmű Zeffirelli filmje. A lázadáskultúra egyik filmemblémája. Felidézése nagyon helyénvaló: a túlélés dilemmájára int. Bodolay ez alkalommal értelmezési huszárvágásba bocsátkozik. Megrendezi a bölcs szerelem diadalát. Latens cselekménye fővonulatában Júlia dajkája és Lőrinc barát között támad vonzalom, ahogyan illik, az első látásra. Kapcsolatukat, rögtön az Előkép exponálja: a barát egy textilgyűrűvel eljegyzi a dajkát, akit e holmi végigkísér az előadáson (amikor nagyon részeg, majdnem elhagyja). Két igazságközvetítő, túlélő hedonista. Kőszegi Ákos és Kubik Anna. Előbbi cigarettával a szájában mondja: "Van sok növény, melynek számos a haszna, / de egy sincs, melynek célja ne akadna", mintegy a füvek élvezetét javasolván a szeszekkel élő János barátnak. A Rómeó által megölt Tybalt (Széplaky Géza) és Páris (Pál Attila), a halott Mercutio (Király Attila), a Júlia és Rómeó teteme fölött ítélkező herceg (Sirkó László) ártatlannak hirdeti ki Lőrinc barátot. Amire ő - viszonos ítélet gyanánt - kibújik csuhájából, s magára húzza a dajka által feléje nyújtott piros pulóvert. Majd boldogan élnek, míg meg nem halnak. E kifejlet szerint a szerelem forradalom. A szerelem szépsége az önkéntelen elragadtatásban, értelme a tett idején valóságában van. Pragmatikus hősök. Kőszegi - hasonlóan Makranczihoz - az Előre hát...-ból merít. Ő az igaz áruló karakterét. Kubik Anna kiválasztása a sztárvendéghívás íratlan szabálya szerint történt: pontosan abban remekel, amire a megbízását kapta. Fejlett arányérzékkel játszik fölé a tettetésnek, az iszákosságnak, az őszinteségnek. A hősszerelem irigy/önzetlen szolgája. Mások értelmezésében a dajka Capulet szeretője. Itt Papp János egyedül van. Magárahagyatottságát csak egy rokon, az Öreg Capulet (Fekete Tibor) csökkenti némiképp. Páris és Júlia frigyét magányos bajhozóként sietteti, hozza a kitűzött csütörtökről egy nappal előbbre az esküvőt. Az előrezökkent idő: a sietség tragédiája. A remény szerdán mond csütörtököt. Kulcsmozzanat.

Bodolaynál szimbólum a színész. Állandó jelző. A személyéhez tapadt szerepemlékek asszociációs övezetet képeznek a nézőben. Szinte táncszínházi librettóvá karcsúsított a szöveg, s az elapasztott preromantikus dagály helyébe a montágosok és a kapulettesek bunyói, az érzelmi vágták koreográfiái lépnek. Mira János díszlete mérnöki konstrukció. A színpadon átívelő híd alatt egy forgatható beltéri idom (Júlia és Lőrinc barát szobája, kápolna, kripta). Minden egyéb felület a külvilág (utca, tér, kert, temető). Jánoskúti Márta ruhái kosztümszerűek, de nem korhűek. A színdramaturgiájuk bizonyára a csoportjellemző rendezői akaratot követi: steril fehér a herceg és Páris, a hercegi rokon; bunkóbarna szmokingban feszít Capulet; színárnyalatban egymástól alig eltérő, divatfekete bőrkompozíciókat viselnek a fiatalok. A fényeffektusok hatására mindenféle hangulat- és indulatváltozás kifejezésére alkalmasak.

Domináns fényeffektus a sötétség. A szophoklészi belenyugvás motívumai között hangsúlya van a cselekvés külső akadályainak, s ezt Bodolay következetesen kiemeli. Ne lássa a néző, amit nem lát a hős. Négyszázötven évvel ezelőtti éjszaka van: nincsenek sugárúti kandeláberek: lehet tévedésből ölni, a rablóveszély miatt vasdorongot kell keresni, mielőtt gyalogútra kelünk Veronából Mantováig. És előkerül Ophelia sírgödréből egy felpántlikázott koponyacsont. Lőrinc barát szobájában öntapadó Krisztus (önhordó feszület) teljesít szolgálatot, a veronai utcát kukázó hajléktalan jelképezi. A shakespeare-i puritánságot kereső rendezőt megkísérti olykor énjének genet-i fele: "Nem vitás, a művészetnek a feladata, hogy a vallásos hitet a hatásos szépséggel helyettesítse. Ennek a szépségnek legalább egy költemény, azaz egy bűntett erejével kell rendelkeznie." Bodolay szimbólumai azonban most erőlködés nélküli mozdulatok, virágszálként odavetett bűntettek. Mikor Vergilius és Horatius a kezdődő újkort magas műveltségű költészetükkel ünneplik, voltaképpen a kultúráról szóló játékot játszanak - állítja Huizinga (Homo ludens) -, mert ők a művészet, filozófia és ízlés végső kifinomultságán keresztül elérkeztek a szkepticizmushoz és a hitetlenséghez. Most a rendező ereiben fortyogó hidegvér belepumpálódik a Narrátorok (Flórián Antal, Gulyás Zoltán) empátiás közönyébe, részvétteljes cinizmusába, s ezzel le is zárul e munkájában a szimbólumkomplikációk fejezete. A másik oldalon - a szimplifikálás síkján -, a Színházművelő igyekezetében felfedezhetünk viszont valami öntisztító, naivista-gyermekies brutalitást. A klasszicizáló kenetteljességet azonban nem brechti alapon veti el. Egyéb irányú rítusváltás érzékelhető: úgy tűnik, a német avantgárd mögött fellépő, "darabjátszó" rendezők: Leopold Jessner és Jürgen Fehling, Erich Engel nyomdokán halad. Németh Antal sugallatát érezni a szándékai mögött, s a karrierjét is mintha az ő szellemi árnyékából építené. Most - reményteljesen!

Balogh Tibor