Muszorgszkij: Egy kiállítás képei
Budapest Bábszínház

Bartók Béla és Mogyeszt Muszorgszkij - minden, közöttük feszülõ távolság ellenére - közös törvényû emberek. Tanúk. E tragikus, nemritkán szégyenteljes antinómiákon át botladozó, vergõdõ, fájdalmas, olykor megalázóan nevetséges kelet-európai polgárosodás - kevésbé ártatlan megfogalmazással: a versenytársadalom önleleplezése - szemtanúi. Aligha van idõszerûbb értelmiségi feladat, mint újragondolni, újraértelmezni tanúvallomásukat. A Budapest Bábszínház estje, Balogh Géza és Ács János rendezése ehhez kínál termékeny alkalmat. Érdemes együttgondolkodnunk velük.

Balogh Géza letisztult Kékszakállú-értelmezése filozófiai átértelmezésből indul ki. Az emberi lét egyik határhelyzetét jeleníti meg. Az este - ennek megfelelően - a semmiből előbomló emberi hanggal kezdődik. Kézdy György mondja a Kékszakállú Prológusát. Előadása megrázó és pontos. Az ő láttató érvényű művészetével a Föld határán vagyunk, a szó aiszkhüloszi értelmében. Valódi prológus, mert az interpretáció távlatot teremt. Átélten exponálja azt a világképet, amelyet a bartóki hídszerkezet, a partitúra több, nyílt Wagner-párhuzama és -idézete hordoz: a világban az emberi kapcsolatok elvont érvénye még fennáll, ha látszólagosan is, addig-ameddig - mindenesetre rendelkezik az érvényesség bizonyos látszatával, ám a perszonalista filozófia értelmében vett "kommunikáció" már nem működik, a személyiség megvilágítása nem élő kapcsolatrendszert, hanem a kapcsolatrendszer megsemmisülését eredményezi. Kézdy az éleslátó antropológiai tehetetlenség vergődő hangjait szólaltatja meg. A drámát, amelynek keserű leckéjét mindannyiunknak meg kell tanulnunk, ha nem is Bartók Béla és Balázs Béla szintjén. Nincs jó révbe vivő kommunikáció. Nincs megmentő szerelem. Nincs Trisztán hajója, nincsenek gyógyító asszonyok Irlandban. A férfikor magánya feloldhatatlan és ítéletszerű. A hatodik, a Könnyek Tavára nyíló ajtó már a belső elsötétülés kapuja is. Nincs önmegosztás. Kézdy átélt civilizációs élményt közvetít. Az élmény apokaliptikus volt. Önbecsülést emésztő. Így nyer általános érvényességű tartalmat az a megoldás, hogy csupán hangot hallunk. Egy hangot, amely elveszítette testét.

Jelenet A kékszakállú herceg vára című előadásból | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A test nélküli hang világába tűnik át a színpadkép az emberi sziluetteket idéző térformákkal, majd jönnek maguk az élő emberek, akik széttolják-szétbontják-megszüntetik ezeket a térformákat. Most, igen, most, mert időlátszat a tapasztalás utáni világban még van, tehát most már jöhet az ember fantomja, a prológhang teste, a minden érzéki allúziótól megfosztott fémszerkezet. Vagyis valami, ami gúnyos fogalmisággal utal az életre, de nem maga az élet. Tiszta forma, utalás, a megfosztottság mint létállapot jele. Majd a cut-out arcélek következnek, összekapcsolódók, szétválók, egybefonódók, nyomukban az anatómiai rendből (és biztonságból) kiszakadt kezek, amelyek nyugtalan elszántsággal és tragikus mohósággal keresik egymást, s végül, a folyamatábra végén, jönnek a valódi emberpárok. Az élő ember mindig akkor jelenik meg Balogh Géza rendezésében, amikor az egész lét-képlet érzelmileg elviselhetetlenné válik. E momentumban rejlik alkotásának megrázó ereje. Értelemmel még csak-csak bírná katasztrófáját ez a világ. Emberi jelenléttel nem bírja. A Kékszakállú Bábszínház-beli előadása az ember érzelmi pótolhatatlanságáról szól. Humanista színház. Arról beszél, hogy minden ellenkező értelmű fájdalom ellenére a szellem mégiscsak elsőbbrendű. Mert lehetséges, hogy a férfiemlékezet úgy működik, hogy sémává oldja a múlt asszonyait, ám ez is csupán lábjegyzet az antropológiai hiányérzethez. Balogh Gézának van művészi bátorsága egy hitetlen, szkeptikus, posztmodern korban lélekszínházat teremteni. Sikerül neki. A közönség pedig nem hálátlan. Az általam látott előadást számos gimnazista ülte végig. Eleinte fészkelődtek, nevetgéltek, aztán már a Prológus végére elnémultak, majd a darab végén tomboltak, doboltak, kiabáltak, a maguk nemzedéki nyelvén fejezve ki lelkesedésüket. A lélekszínház meglelte és megragadta a jövő közönségét önmaga számára.

Kiváló alkotótársak működnek együtt mindennek érdekében. A tervező Balla Margit, a szcenikus Lénárt András, valamint Miklósi Gabriella és Kalmár Éva. És a szereplők: Bánky Eszter, Bassa István, Beratin Gábor, Czipott Gábor, Csajághy Béla, Gruber Hugó, Juhász Ibolya, Kenyeres Zsuzsa, Papp Orsolya, Semjén Nóra - nem alakítást, hanem jelenlétet biztosítanak az estének. Ez nem kritikai szóvirág. Ez az élmény lényege.

Izgalmas párdarabot kínál az Egy kiállítás képei az est második felében. A rendezőt, Ács Jánost nem a történelmi helyi értékű Muszorgszkij érdekelte, nem az a folytonosságba illeszkedő történelemélmény, amely szerint - Szabolcsi Bence ihletett szavaival - "a történelem itt a szenvedés történelme, a legfőbb hősiesség a tűrés hősiessége, szláv hősiesség. Muszorgszkij a gyengékkel érzett, akik csak abban erősek, hogy mindig közel vannak Krisztushoz, s hogy a világuk külön végtelen világ, egyébként azonban alulmaradnak az élet harcában. A néppel érzett [...], a gyermekkel [...], a megalázottakkal és megszomorítottakkal, a kijátszottakkal és kitaszítottakkal, a bénákkal, eszelősökkel, balga szentekkel. Dosztojevszkij kereszténységét benne még felajzottabb érzékenység és részvét szította-fokozta, annál inkább, mert a maga betegsége, szegénysége és elhagyatottsága révén, még közvetlenebbül osztozott e nyomorultak sorsában, mint Dosztojevszkij." Hozzátehetjük: mindehhez dosztojevszkiji éleslátással rendelkezett. Ő is látta, ő is megélte, hogy démonok lapulnak a XIX. századi Oroszország mélyvilágában; megértette, miféle szörnyű hordereje van a Pimenek és Griska Otrepjevek Oroszországa egyszerre és egymás ellen létezésének; érzékelte, hogy a történelmi léptékű megaláztatás nemcsak tűrő szenvedést szül, hanem apokaliptikus haragot is. Életkora szerint még megérhette volna, hogy 1905 januárjában a tűrés logikája - amelyet a szó szoros értelmében gyilkos cinizmussal manipulált a politika - véresen összeomlik, és megnyílik az út a történelemformáló harag hősei előtt. A végkifejlet neve: XX. századi orosz történelem.

Ács János annyiban kapcsolódik mindehhez, amennyiben érzelmi szempontból teszi mérlegre a történelmi tapasztalatot. Ezt az érzelmes jelleget hangsúlyozza a szerelmespár érzéki-eleven keret- és összekötő játéka. Muszorgszkij és V. Hartmann kiállításának képei voltaképp az élet rejtjelei - ez, önmagában véve, nem új gondolat. Új az, ahogyan Ács függetleníti magát az eredeti ábrázolás karakterétől. Ezeket a rejtjeleket ugyanis valóban nem a Borisz Godunov különböző változataiban a történelmi igazság kimondásának mind gyötrelmesebb, már-már élet-tétű megragadásáért küzdő, népe történelmét "sorsszerű" mélységben átélő (Gábry György) Muszorgszkij vetette papírra. Ács képei kesernyés derűt, intellektuális humort és a rossz nem tárgyilagos, de tárgyszerű tudomásulvételét közvetítik. Velejéig XX. századi megközelítés. Olyan materiális emberkép mozgatja, amely az embert a realitás konklúziói között szemléli. Világa keserűen és viszolyogtatóan mulatságos. Előbb-utóbb minden kiábrándítóvá és valószínűtlenné válik. A tulajdonképpeni bábjáték főként ez utóbbi tényt fejezi ki és leplezi le. A világnak, az imázsnak sok arca van. Jópofán groteszk a csibék tánca, szomorú nevetést vált ki az esküvői menet jelenete, s a maguk szatirikus élével kínosan mulatságosak a Financial Timest olvasó üzletember és a körülötte ugráló kváziapa-figura percei. Sokféle motiváció jegyében és nevében nevethetünk ezen a világon, de tapasztalataink birtokában Ács szerint nevetnünk kell. Erőteljesen hangsúlyozza ezt az utolsó előtti kép: megjelenik az üzletember, s kódzáras táskájába süllyeszti a cári koronát és a Bugyonnij-sapkát egyaránt.

Jelenet az Egy kiállítás képei című előadásból

Ács János előadása lendületes, érzelmileg megragadó, legjobb pillanataiban - ne féljünk a szótól - elbűvölő. Ugyanakkor a szuggesztív stílus, az előadásmód szellemi lendülete olykor elfedi, hogy a mögöttes kép még érzelmi szempontból sem töretlen. A mai Oroszország lényeges vonása, hogy az üzletember, minden ellenkező látszat ellenére sem képes bezárni sem a monarchia, sem a lovashadsereg szellemét, mindkettő élő erő, élő belső hagyomány a mai orosz társadalomban, és ezen keresztül közvetett hatása van a kelet-európai történelemre, mind a mai napig. Mint ahogyan az ikonosztáz előadászáró, mélyen szellemes ötlete mögé fölrajzolódhat az esetleges szemtanúban az orosz ortodox húsvét, a pravoszlávia embert és közösséget átsugárzó erejének tanúságtétele - s ennek fényében, bizony, elsápad a helyi értékű, színházi szellemesség.

Ács Jánossal ezúttal a látványt tervező Balla Margit, a játékmester Beratin Gábor, a dramaturg Vörös Róbert, valamint Kalmár Éva és Vári N. Nóra és a színészek - Bassa István, Csajághy Béla, Csortán Erzsébet, Ellinger Edina, Fodor Annamária, Gyurkó Henrik, Kazinczy Ildikó, Kemény István, Kovács Kati, Rusz Judit és Teszárek Csaba - játszottak együtt, a szó legnemesebb értelmében. A néző pedig osztozhat és jó, hogy osztozhat a játék szellemi örömében.

A Budapest Bábszínház estéje lét és történelem kérdéseit javasolja újragondolni. A szándék önmagában is figyelemre méltó. Ám így, hogy színvonal is támogatja, egészében hiteles élmény.

Marton Gábor