Radnóti Színház

A Tóték õsbemutatójától máig, Gothár Péter legfrissebb rendezéséig hosszabb idõ telt el - 37 év! -, mint az eredeti cselekmény idõpontjától a Thália színházi megvalósulásáig. Kazimir Károly, amikor Örkény kéziratának olvasójaként még csak lelki szemei elõtt láthatta a színpadot, ábrándozott a megjelenítés lehetõségén, abban reménykedett, hogy ez a darab végre az európai abszurd irodalomba való bekapcsolódás korábban is keresett lehetõségét ígéri és jelentheti számára. A vállalkozás izgalmát és bizonytalanságát is érzékeltette, hogy a vele készített interjúban Kazimir az író és rendezõ közös ejtõernyõs ugrásáról beszélt. (Drámaíró született, in: Földes Anna: Örkény színház, Szépirodalmi Kiadó, 1985.) De azért rögtön hozzátette azt is, hogy "Örkény szövegét olvasva mindig rengeteget sikerült a mondatok mögé" képzelnie. Munka közben pedig kezdettõl azt kutatta, mi van még a darabban. Az õsbemutatóra azután sikerült is telt kosárral érkezniük: az író, a rendezõ és a színész (Latinovits Zoltán) találkozását azóta is színháztörténeti fordulatként emlegetjük. Más kérdés, hogy Kazimir saját kérdésére tíz évvel késõbb új, érdekes, de az elsõnél jóval kevésbé revelatív választ adott.

Azóta már a Tótéknak szinte külön színháztörténete van. Aminek lapjain ott sorakoznak a legnevezetesebb Őrnagyok, Latinovits Zoltántól Oleg Tabakovig, vagy akár a legutóbb látott Trill Zsoltig. Örkény művét szerte a világban játszották megrendítő háborús krónikának, a lényeget elfedő komédiának, tragikomikus, abszurd víziónak, elvontan talányosnak, és az egyes országok közönségének megélt tapasztalatait és aktuális félelmét összegző nemzeti, nemzedéki számadásnak. Születtek a mű gondolati gazdagságához méltó, sokrétű színházi válaszok, felejthetetlen színészi alakítások és elnagyolt színpadi vázlatok. Az értelmezők körében (és írásaiban) lassanként teret nyert az a megállapítás, hogy a Tóték nem a második világháborúról, nem "a" háborúról, hanem az emberi kiszolgáltatottságról, a hatalom packázása által megalázottak lázadását időzítő tűréshatárról szól. De bebizonyosodott az is, hogy ez sem tekinthető a dráma sok titkát nyitó, egyetlen kulcsnak.

Csányi Sándor, Csonka Szilvia, Hegedűs D. Géza, Szervét Tibor és Csomós Mari | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A beregszászi társulat élén álló, jeles magyar rendező, Vidnyánszky Attila - és Őrnagya, Trill Zsolt - ez év nyarán Gyulán már egy évtizedek óta világszerte játszott, agyonelemzett klasszikussal találkozott. Az absztrakció lehetőségének kanonizálása és kimerítése után újra visszaiktathatta jogaiba Örkénynek a háborút - pontosabban a háborúkat - idéző látomását. Vidnyánszky víziójának meghatározó eleme a két szélsőséges koncepciót összhangba hozó szintézis: értelmezésében együtt, illetve egymás mellett kerül premier plánba Tót személyes kudarca, érdekből és kényszerűségből vállalt, bornírt alkalmazkodása és a megalázottság gerinctörő kínja, meg a gerinctörő, embertelen viszonyokat létrehozó, gyilkos háború. Arra a megkerülhetetlen kérdésre, hogy lehet-e egyetlen jelenetben két premier plánról beszélni, az előadás a lélek és a történelem csatamezőin tomboló erőszak párhuzamos képsorával válaszol...

A kritika elismerte, a közönség elfogadta, hogy Vidnyánszky az Örkény-műhöz komponált második, kísérő szólamával, az osztott színpadon előadott hírekkel, hadijelentésekkel, mozgósító szövegekkel a háborút, később az "Önök kérték" című rádióműsor banális számaival, érzelmes slágerekkel és agyonkoptatott indulókkal a tegnapok kommunikációs kliséit hozta be a mátrai faluba. A dobozolás szertelen szertartása a dráma filmváltozatának képi világát (is) idézte, míg a finálé magyar és angol nyelvű kórusa - "Ég a város, ég a ház is..." - a budit, a házat és a falut is fenyegető lángokkal a kozmikussá és időtlenné tágított groteszk történelmi történetet egy holnapi világégés rémálmává sötétíti.

A Beregszászi Nemzeti Színház és a Gyulai Várszínház koprodukciójaként bemutatott előadást játszották a zsámbéki rakétabázison, és bemutatták Budapesten a Bárkában. Nekem egy Thália színházi vendégjáték során sikerült találkoznom a lényegében változatlan, részleteiben többször is módosított, immáron nagy hírű előadással, amelynek kritikai visszhangja majdnem egyhangúan elismerő volt. Csáki Judit, Koltai Tamás, Nagy Zsolt, Urbán Balázs, Zappe László egyaránt dicsérték az előadás drámaértelmezését és színházi nyelvét. Sejthető volt, hogy valami új kezdődött ezzel a Tóték színpadi történetében.

A naptárban csak hónapok, az én egyéni színházi kalendáriumomban csak napok teltek el, amíg a Radnóti Színházban bemutatásra került az év új Tóték változata, ezúttal Gothár Péter rendezésében. Ennek a vizuálisan hagyományosabb, a mű struktúráját tekintve viszont ugyancsak merész verziónak a színpadra állítása több volt egy fővárosi felújításnál. A mű és a közreműködők nagy érdeklődéssel várt vizsgája. Ehhez hasonló szakmai kihívást utoljára az jelentett, amikor az Örkény Színház, Schilling Árpád színháztörténeti érdekességű kortárs Sirálya után úgy tért vissza a Csehov-dráma - lényegében realista - tradíciójához, hogy közben nem adta fel a korszerű stílus és értelmezés igényét sem.

A Tóték kamaraváltozata köztudottan nem előzmény nélkül való. Először a professzionális Örkény-kultuszban érdemes szerepet betöltő hajdani amatőr rendező, a Pécsi Harmadik Színház életre hívója, Vincze János vállalkozott a mellékszereplőket kiiktató, ötszemélyes Tóték megkomponálására. 1995-ben játszották először a nagy érdeklődést kiváltó, a Postás-narrátor vezényelte változatot, amelyről bízvást elmondható, hogy a hűtlen hűség jegyében készült. P. Müller Péter kiemeli, hogy "A szerepelhagyások nyomán az előadott szöveg az eredeti darabnak mintegy kétharmada, ám az előadás nem rövidebb, ami a számos színpadi némajáték, a rendező és a színészek által a produkcióba illesztett akciósorok következménye." (Kritika, 1996. 3.) Három évvel később Vincze János Tasnádi Csabával és Tasnádi Csabának tovább alakította a drámát, de az újabb változat a korábbinál jóval kevésbé győzte meg a kritikát. Koltai Tamás a rendező szemére is veti, hogy vérszemet kapott, és végig ő "főszerepli" az előadást, magát mutogatja, és elkövet néhány önkényes Örkény-gyilkosságot is. "Az őrnagyot négy egyenlő részre vágták, szegény Örkényt miszlikbe." (Szecskavágó, Élet és Irodalom, 1998. június 26.)

A látványos kudarc akár el is riaszthatta volna Gothár Pétert a kamaraváltozat fel-, illetve megújításától, ha nem keresi ő maga is a történet mögött elsősorban a tragikomédia lélektani mozgatórugóit. Méghozzá nem annyira a hatalmi hierarchia önmozgását, mint a manipuláció mechanizmusát és következményeit. Az emberi sorsokat összekuszáló és megnyomorító külső - Örkény koncepciója szerint is - maga a háború. Gothár ezen belül a korábban háttérbe került áldozat, a békében is, háborúban is kiszolgáltatott szereplő helyét és felelősségét vizsgálta. A Postás a végzet önkéntes eszköze, Tóték perében egyszerre tettes és áldozat.

Hegedűs D. Géza és Szervét Tibor | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Erre utal a Radnóti Színház meghökkentő, bizarr ötletességében a hvg etalonhordozó címlapjaira emlékeztető szórólapja is, ahol a rikítóan vörös, nagybetűs cím alatt az előadás öt postásruhába öltöztetett főszereplőjének fekete-fehér fotóját látjuk. A Vérrokonokban, ebben a méltatlanul ritkán játszott Örkény-drámában mindannyian vasutasok, Bokorok vagyunk. Ez a látvány mintha saját postásvoltunkra, sorsunkra figyelmeztetne. Vagy legalábbis arra, hogy róluk és rólunk, de mindenekelőtt Szervét Tibor Postásáról, a sorson kívül még a hozzánk hasonló kisembereknek is kiszolgáltatott, manipulált alattvalókról szól az előadás. Az Örkény-dráma Gothár Péter és Morcsányi Géza jegyezte ötszemélyes kamaraváltozatából színpadi valóságukban természetesen újfent kimaradnak a cselekmény motivációja szempontjából korántsem lényegtelen mellékfigurák. Nem találkozunk a falu egyszemélyes, nemi örömszolgáltató intézményét vezető Gizi Gézánéval, a helyi higiénéért felelős szippantóval, az érkezésével máris félreértést generáló, elegáns őrnaggyal, de még a korábbi előadások egy részéből méltatlanul kiiktatott, gondolatokat hordozó és provokáló Cipriani professzorral sem. Jelenlétüket azért sikerül viszonylag könnyen nélkülözni, mert szövegeik némely lényeges elemét az átdolgozók "kikölcsönözték" a főszereplőknek. De ami ennél sokkal meghökkentőbb: ebből a változatból - legalábbis látható és hallható valóságában - szinte kimarad maga a háború is. Persze, azért szó sincs békéről. Nagyon is erőteljesen jelen van az a kisemberek félelmét mindenkor generáló történelmi erő, ami nemcsak szavakban, gesztusokban, a kiszolgáltatottak magatartásában, de valamiféle irracionális és mégis indokolt veszélytudatban is megjelenik.

Gothár újításának legfeltűnőbb eleme a szereplők hierarchiájának megváltoztatása. Nem véletlenül lett a Tóték reklámhordozója a Postás, aki ezúttal nem született kripli, nem kacska kezű és lábú anyaszomorító, nem hibbant és nem is egészen kelekótya, legfeljebb csak más, mint a falubeli átlagemberek. Más már csak azért is, mert ő a maga szűk agyával megpróbálja végiggondolni a végiggondolhatatlant, és igyekszik saját feje és szíve szerint beavatkozni a végzetbe. De hiába, hírnökként csak titkolni, késleltetni tudja a rossz hírt, nem feltartóztatni a tragédiát. Erre irányuló kísérlete eleve reménytelen. Fogyatékossága ennek a reménytelenségnek a be nem látásában érződik és abban, hogy végül ő maga is beleroppan a magára vállalt reménytelen küldetésbe. Ezáltal válik a Postás a végzet ügynökévé, Szervét Tibor pedig az előadás főszereplőjévé. Amíg erre - és a Postás kulcsszerepére - nem ébredünk rá, értetlenül berzenkedünk a nézőtéren, már-már szereposztási tévedést sejtünk, hiszen Szervét Tibor a Tóték színpadi hagyományához képest túlságosan derék férfiú, túlságosan súlyos egyéniség. A színész játéka azonban fokozatosan meggyőz arról, hogy ebben a változatban így kellett - Lear bolondjaként - minősíteni, jutalmazni és büntetni a levelek címzettjeit. Akkor már legfeljebb csak az zavar, hogy a rendező koncepcióját és a Postás személyes veszteségét hangsúlyozandó, a kelleténél többször ismételtetik meg Szervéttel a Postás egyes mondatait és gesztusait.

Gothárnál az Őrnagy is más, mint ahogy megszoktuk. Örkény a Macskajáték kapcsán jegyzi meg, hogy ő annyi Macskajátékot írt, ahány Orbánnéval találkozott a színpadon. A Latinovitstól Trill Zsoltig felsorakoztatható Őrnagyok általában az eltorzult lélek és eltorzult hatalom formátumos reprezentánsai. "Valakik" nemcsak a fronton, a társadalmi hierarchiában, de a Tót család tagjainak szemében is. Csányi Sándor az eddig látott Őrnagyok közül talán a legfiatalabb. Nemcsak Tótnál fiatalabb, de évei számát tekintve közelebb lehet Tótéknak a frontra hurcolt fiához, sőt, még Ágikához is, mint a tűzoltóparancsnokhoz. Egy okkal több, hogy Tótot vérig sértse a rákényszerített alkalmazkodás. Csányi Őrnagyként nem bevonul, berobban, megérkezik, hanem majdnem észrevétlenül beténfereg Tóték állomás közeli portájára. Akkor derül ki, hogy a nagy hírrel beharangozott parancsnok, a ház nyugalmát megzavaró emberroncs tulajdonképpen egészen jóképű, olaszos külsejű fickó. Akit - nem mellesleg - különös, kettős szál fűz a Tót család nőtagjaihoz. A felszínen persze csakis a szeretett fiúért való aggodalom vezeti Tótné és Ágika magatartását is. De ugyanakkor Mariska (Csomós Mari) érett asszonyisága és Ágika (Csonka Szilvia) pimaszul leplezetlen bakfis rajongása olyan kísértést jelent, aminek az Őrnagy csak azért áll ellent, mert érzelmeit és érzékeit is gúzsba köti a zsigereibe ivódott, hisztériás félelem. Így aztán hiába löki be Mariska az Őrnagy megbékítésére anyai önfeláldozással leplezett kerítő szándékkal Ágikát, a néző biztos lehet benne, hogy a szobában nem történik semmi.

Tót szerepét Hegedűs D. Gézára bízni hasonlóképpen provokációgyanús ötlet. A rendező ugyanis már a színész kiválasztásával, megváltoztathatatlan alkatával is jelzi, hogy hiába kerül helyzeti-hatalmi fölénybe Tóttal szemben fiának katonai parancsnoka, a faluban köztiszteletnek örvendő, egyenes derekú tűzoltóparancsnok még megalázottan is tekintély marad. Persze ahhoz, hogy a csipogó lámpával a szájában is megőrizze önmagát, nem kellett volna ennyire karikírozni a figurát, akinek megjátszott bambasága ennek ellenére is hiteltelennek tűnik.

Míg Vidnyánszky változata beereszti, behozza a külvilágot az isten háta mögötti kis mátrai faluba, Gothár eltökélten kirekeszti azt. Premier előtt egy Örkény életművében különlegesen kompetens dramaturgtól hallottam, hogy a Radnótiban egy becketti Tótékat próbálnak. Számomra azonban sem a látvány, sem az élmény nem ezt igazolta. Már csak azért sem, mert Gothár saját szemüvegén át nézve nem szürkíti és nem is sterilizálja, sokkal inkább stilizálja ezt a színpadi világot.

Az előadás nyitó jelenetében például igazi libák totyognak, gágognak Tóték portája előtt, de a rendező ezzel nem hitelesíteni kívánja a falusi életképet, hanem éppen ellenkezőleg. A libacsapat kizárólag a páros számok bűvöletében élő Postás mániáját - és a Tót család iránt érzett rokonszenvét - illusztrálja. Egyébként is kiemelten fontos szerepet töltenek be az előadásban a tárgyak: a céltáblaként funkcionáló kakukkos óra, vagy a felnagyított margóvágó. Gothár máskor is kedveli a hangsúlyos, kitartott, fizikai cselekvéssel kitöltött csendeket. Ezúttal az állomásról váratlanul visszaérkező Őrnaggyal való sorsdöntő leszámolást előzi meg feszült és várakozó némaság. Azt látjuk, hogy Tót és az Őrnagy már hátramentek a ház mögé, Mariska és Ágika pedig rendületlenül tesznek-vesznek a konyhában. Mi meg csak várunk - a szükségesnél talán egy fél perccel még tovább is -, várunk a végzetre. Előbb a végítélet hangját közvetítő margóvágó végső csapására, azután az Őrnaggyal leszámoló Tót visszaérkezésére.

A Radnóti Színház bemutatója, Gothár kamaraváltozata nem győz meg arról, hogy itt és most, és főként így kellett - illetve csak így lehetett - prezentálni, értelmezni a drámát. De a nézőtéren ülő sok-sok fiatal - akiknek többsége valószínűleg most találkozott először színpadon a darabbal - talán ebből is megértette Örkény mához szóló üzenetének lényegét. Hogy az Őrnagyok - hol egyenruhában, hol civilben, más-más arccal és életkorban - nem csak háborúban, békében is, mindenfajta hatalmi struktúrában köztünk vannak. Akkor is, ha áldozataikat nem feltétlenül fegyverrel, hanem megtévesztéssel, manipulációval, érzelmi zsarolással, félelemkeltéssel taglózzák le. A család zsarnoka viselhet akár tűzoltósisakot, otthonkát vagy őrnagyi váll-lapot, hatalma a többiek alávetettségén nyugszik, és legfőbb szövetségese a világot igazgató, fortélyos félelem. Tóték számára nem a rossz hír elhallgatása, csak a tűréshatár felismerése, a kiszolgáltatottsággal szembeforduló lázadás jelenthet valamiféle kiutat.

Földes Anna