Színház- és Filmmûvészeti Egyetem, Ódry Színpad
Ibsen: Nóra
Artéria Színházi Társaság az R. S. 9. Színházban

Éles fénycsóva vetül hátulról a szinte pontosan a nézõtér közepén ülõ ügynökre, Willy Lomanre. Két székkel odébb felesége; az utolsó sorban, tõlük távol két felnõtt fiuk, félmeztelenül, farmernadrágban. A többi szereplõ is a széksorok közül kerül elõ, vagy ott változik át - pincérré, könnyûvérû nõvé, bármivé. Zsótér Sándor háromdimenzióssá emelt koordinátarendszerbe helyezte Miller ismert, sokszor (rosszul) játszott drámáját. Az 1997-es, átütõ erejû szegedi elõadás után újra gondolkodott a darabról: az akkor még zárójelbe kényszerült Fejének belseje alcím itt már címmé lépett elõ. A jelentõsen meghúzott szöveg is onnan való; helyenként még keményebben koppanó mondatokat hallunk. Mindez szikárabbnak tûnik, s lehetséges, hogy ebben a körítés is szerepet játszik: a nyolc szereplõ jórészt az üres nézõtéren mozog; mi, a nézõk a szûk színpadra vagyunk bezsúfolva. Innen, kissé felülrõl-kívülrõl figyeljük, ahogy az idõnként egymás szerepeit is átvevõ színészek belakják, bemozogják a (nyilván számukra is) szokatlan teret. A Trafó-beli A világ feleségei és a vígszínházi Krétakör stilizáltabb változatai után nézõk és színészek végül valóban helyet cseréltek.

Az origóban ül Loman, az ügynök: a többiek mind hozzá való viszonyukban határozódnak meg; hozzá képest léteznek csak. Apró kis pontokként mozognak vízszintesen előre és hátra, jobbra és balra, vagy függőlegesen le és fel. Mintha láthatatlan kötelek fűznék mindőjüket Lomanhez (egymáshoz sokkal kevésbé). Ez a lánc paradox módon akkor szakad szét, amikor fizikailag egymás mellé kerülnek a láncszemek: a többi szereplő kizárólag az ügynök temetésére sorakozik fel zárt vonalban. Egyébként a nézőtér különböző, távoli pontjain állnak vagy ülnek, így a legintimebb családi beszélgetések is több méter távolságból kell, hogy elhangozzanak. A Willy által táplált álom (vagy inkább hazugság) a magyarázat ezekre az elrajzolt emberi viszonyokra: a szereplők képtelenek megközelíteni egymást: a fiúk a szüleiket (Linda szájából kétszer el is hangzik: "Ne merj a közelébe menni!"); az apa a fiát, Biffet, akinek a szemében ő már évek óta csak egy hazug vénember; Happy a leendő feleségét - hiába vágyik (szavai szerint) olyan házias asszonyra, mint anyjuk, mégis inkább az egyéjszakás kalandokat választja. Az ügynök (egykori) főnökét, Howardot nem tudja megközelíteni, aki a nézőtér feletti erkélyről beszél Willyvel, úgy mond fel neki... Ami Millernél a dikció szintjén van jelen (kommunikációs nehézségek szinte minden szereplő között), az Zsótérnál így az akcióban, illetve sokszor annak hiányában is megjelenik.

Mintha megint csak az antik görög analitikus drámához nyúlna Zsótér: a "színpadon" alig történik valami a szó köznapi értelmében, viszont - mint a Medeában - kimondhatatlanul több zajlik a lelkekben, az odavetett félmondatokban. A nem túl szép szöveg gyönyörűen hangzik - a fiatal színészek, különösen az ügynököt játszó Hajduk Károly, fel tudják idézni azt az álomszerűséget, ami a darabban előrehaladva egyre dominánsabbá válik. Segít ebben az első álomjelenet Zsótér-féle átalakítása: a szereplők, mint Brechtnél szokás, énekelve mondják a prózai szöveget (l. A kaukázusi krétakör gyermekkórusa által előadott megzenésített kerettörténetet).

Linda, Willy felesége (Gidró Katalin) enyhén debilre van véve: a keep smiling amerikai filozófiája értelmében mintha arcára fagyott volna a mosoly; mintha örökké zavarban lenne, és azért mondaná minden mondatát enyhe (elme)zavart tükröző nevetgélés kíséretében. Ő az, aki össze akarja és (ideig-óráig) tudja tartani a családot. Az ügynök fejének belsejét az együtt töltött idő során jól megismerte, míg a fiúk már csak a pusztulás előtti utolsó stádiumban érkeznek haza. Döbbent kérdéseik mutatják, hogy későn ébredtek fel az álomból, amelyhez Linda oly sokáig asszisztált. A két fiú a múltat felidéző, egyre sűrűsödő álomjelenetekben csakúgy, mint Castor és Pollux, egymás szövetségesei, közben a fiatal, izmos, farmernadrágos testek akár a Marlboro Mant is felidézhetik, a csupán külsőségeiben megvalósuló amerikai álmot.

A székhez szögezett színjátszással mostanában kísérletező Zsótér (Medea, A kaukázusi krétakör) újra arra kényszeríti a nézőt, hogy minden energiájával a szövegre és az azt előadó színészekre koncentráljon. Színpadi tűzijátékot amúgy sem várna tőle, aki ismeri a munkáit, de ezekkel az előadásokkal megint új korszakába lépett. Gyakorlott "elidegenítő": a színházaink többségére jellemző túlmozgást, túlbeszélést határozottan eltörli. Helyszínválasztása, színészeinek helyhez kötöttsége, szövegmondásuk, az állandó munkatársak (Ambrus Mária és Benedek Mari) tervezte, minden sallangtól megfosztott tér és ruhák egységgé szervesülve igazolják az ilyetén színjátszás létjogosultságát, sőt szükségességét.

A "többi csak irodalom" mintájára mindez "csak színház" - ezt egy percre sem engedi elfelejteni Zsótér. Baráthy György Nóra-rendezése is színházba ültet bennünket, de (nem külső jelzések, pusztán atmoszférája alapján vélem így!) egy fin du sičcle hangulatú, franciásan dekadens népszínházba. A nézőtérrel szemben itt is nézőtér, pontosabban annak egy apró darabja: egy színházi páholy. Itt élnek, szeretnek és gyűlölnek Ibsen Nórájának szereplői. A norvég drámaíró által pontosan leírt polgári miliő eltűnik, helyette mintha színházi látcsővel kukucskálnánk be Helmer családjának az életébe. A színlap szerint Nóra és Helmer "az élet császárai". Akik sokat járnak színházba, ismerik ezt a típust: a legdrágább ruhájukban a legjobb helyeken (általában tényleg páholyban) feszítő, a színpad helyett látcsövükkel egyfolytában a nézőteret pásztázó újgazdagok világa ez. Nóra minden mozdulata jól begyakorolt, erre a felszínességre alapozott. Amikor rég nem látott gyerekkori barátnőjével, Lindénével találkozik, akkor is csak azzal van elfoglalva, hogy a nézőtéren ülő ismerőseit üdvözölje, no meg hogy a lehető legelőnyösebben üljön, ha netán valaki éppen őt figyelné.

Dobozban ülnek a szereplők, piros bőrrel bevont, amolyan szocreál stílusú, nem túl nagy kockában (díszlet: Donkó László). Ha mind az öt szereplő bent van, épp csak elférnek egymástól. "Jól be vagyunk ide szorítva!" - mondja az ügynök Zsótérnál, majd körülnéz a tágas nézőtéren, amin közel s távol egy embert sem látni. Nóra csak a darab végén ismer fel valami hasonlót, amikor Helmer dühkitörése után elhagyja a székét, amelyen végig helyet foglalt, hogy aztán a hátsó ajtón a vakító reflektorfénybe kilépve eltűnjön a szemünk elől. Némelyek talán öngyilkosságra asszociálnak, de nem konkrét értelemben vett halálról van itt szó; ez is megsemmisülés, de másképp: Nóra megszűnt létezni a páholy közönségének csillogó világa számára.

A (önmagában egyébként nem valami esztétikus) díszlet - ahogy az előadás sok más eleme is - telitalálat. Éppen hogy jelzésszerűre redukáltsága révén nem csupán páholy lehet, de az eredeti címben szereplő babaszoba, netán vásári komédiás bábszínházának színpada, sőt, akár egy elmegyógyintézet gumiszobáját, de egy állatkerti, embereknek épített (luxus)ketrecet is felidézhet. A vásári színház motívuma egyébként megerősödik, amikor a rendező Rank szájába ad néhány mondatot a Jedermann moralitás nyitósoraiból: "elébb édes a vétek, a végén mégis zokog a lélek, ha már a teste sár s agyag." A rendező a XIX. századi polgári drámától napjaink legaktuálisabb valóságán át így vezet vissza egy mára szinte elfelejtett, a középkorban még igen népszerű műfajhoz. Ez a színház nem olyan értelemben minimalista, mint Zsótéré, de "hatásmechanizmusa" mégis hasonló: a rájuk rakódott közhelyektől lecsupaszított szavak, a térkezelés, a világítás a megszokott jelentés (újra és újra történő) megtalálása helyett éppen a jelentések izgalmas szétszóródását segíti elő, nem hagyva, hogy nézője kellemesen hátradőljön és úgy élvezze a színházban eltöltött estét.

Nórát (Tabi Orsolya) a kezdetektől több ízben is majd’ mindenki gyermeknek bélyegzi. A nagyvilági dámát (meg)játszó asszony (Varga Klára kezét dicséri gyönyörű piros-fehér selyemruhája) magabiztos nevetéssel feled(tet)i el ezeket a mondatokat. Másutt kihasználja a neki tulajdonított "tudatlan gyermek" imázsát, így amikor férjénél akar elérni valamit, a kérés teljesítéséért cserébe megígéri, hogy a pacsirta táncolni fog és énekelni. Helmer törődött válasza: "Azt egyébként is megteszi." A nyomort és szennyet minden formájában azonnal elutasító, attól borzadó Nóra eleinte úriasszonyként viselkedik, aztán a krízis bekövetkeztével szépen feltornyozott haja kibomlik, szemfestéke elfolyik, rúzsa otrombán szétkenődik. A darab végére külsejében már valóban gyermekre emlékeztet: egy olyan rossz kislányra, aki anyja ruháját és ékszereit próbálgatja a tükör előtt, aztán amikor rajtakapják és megszidják érte, dacosan és könnyezve fut el, nem törődve az imént még oly fontos látszattal. Az eleinte még öntudatosan birtokolt nyelvet is elveszíti: mondatai végül sikolyokba, artikulálatlan üvöltésbe és hörgésbe fulladnak.

Nóra alakítása mellett számomra a Rank doktort megjelenítő Sáfár-Kovács Zsolté volt a legemlékezetesebb. A már az Artéria korábbi előadásában, az Algebrában is a mérleg nyelveként működő figurát alakító színész remekel. A halálmániás, fatalista orvosnak dermesztően komoly és nevettetően mulatságos oldalát is képes érzékeltetni. Az orvosként paradox módon kizárólag saját közelgő halálára koncentráló Rankot gyengéd érzelmek fűzik Nórához, aki (gyermeki gondolkodása révén) képtelen ezt felismerni. A vallomás után számára már nem partner, hiszen így Rank is valamiképp otthagyta ezt a (rokokó értelemben vett) kellemes világot, közönségessé vált szemében. A közvetítő szerepét alakító Rank a tudás birtokosa, szinte démonikus alak. Sáfár-Kovács már a (bennem G. Wood híres festményén, az Amerikai gótika címűn egymás mellett álló puritán tiszteletest és feleségét felidéző) nyitóképben hátborzongató, amikor a páholyban ülőket elvakítja az éles reflektor: a balról helyet foglaló Helmer és a jobbján ülő Nóra között középen rezzenetlen arccal magasodik föléjük szikár, vészjósló alakja. A szerelmi háromszög ezerszer látott helyzetét ily módon sikerül a rendezésnek mégis érdekessé, és könnyen átláthatóságát jóval rétegzettebbé tennie.

A Németh László-féle, néhol poros magyar szövegnek kifejezetten jót tett a határozott rendezői beavatkozás (így például a hangzatos prédamadár pacsirtává alacsonyodott, ám ebbe a világba ez valóban jobban illik). A lassan csordogáló cselekményt szerencsésen felgyorsító új szöveg túllép a bevett, feminista kicsengésű olvasaton, Baráthy György átgondolt, összefogott koncepciója jegyében ma is érvényesen szólal meg a dráma.

Jászay Tamás