Ebben az elõadásban mindenki magát sajnálja, siratja az életét, az álmait, a boldogságát, s az ember legfõbb törekvése az, hogy mások õt sajnálják! "Mért jár mindig feketében?" - kérdezik Másától. "Gyászolom az életem."

Ez a felütés, és több mint három órán át mindenki sír. Nem Jeremiás próféta módjára, hisz Isten, mint tudjuk, meghalt, és a közösség - mint olyan - immár érvényét vesztett, üres szó. Önsajnálat árad az intimitásban, "önsiráj", s amit mások, a sikeres, vagy annak képzelt többiek produkálnak, családi-társasági életet mímelve, nem lehet más, mint ócska "kacagány". Nevezzük tehát így! Csehov komédiát írt állítólag, a rendező Schilling Árpád pedig a legjobb hagyományokhoz kapcsolódva "kétszínű", kifordítom-befordítom játékot komponált. Medvegyenko (Katona László) szavaiban anyagi nyomorúságról lamentál, a szöveg mélye viszont végtelen magányról árulkodik. A figura nevetségessé is válik, de ez, ebben az összefüggésben teljesen rendjén valónak tűnik. Aki már sikeres az életben, társadalomban, művészetben, ne adj isten az anyagi világban, annak azért szörnyű s megnyomorított az élete, mert nem tud többé önmaga lenni. Aki pedig még előtte van a próbáknak, annak tényleg van oka sírni. Ez a századvég-ezredelő nem az önálló lábra állás pillanata, sírni kell, mert sírni jó. A lázadás is sírás, a siráj a lázadás egyik formája. Lázadás is, meg nem is! Éppen ez a jó benne, hogy nem érti mindenki. Igaz, sokan megvetnek, lenéznek miatta, ám ez is része az önostorozó kéjkitermelésnek.

Péterfy Borbála, Gyabronka József, Scherer Péter, Katona László, Láng Annamária, Terhes Sándor és Tilo Werner | theater.hu fotó - Ilovszky Béla
Aki öreg, azért sír. A legszínesebb "sirájkodás" és a leghálásabb figura Szoriné, akit Gyabronka József főszereplővé avat. Mániákusan nyafog, elégedetlenkedik a sorsával, hol a múltját siratja, hol a jövőtől retteg. Ezért teszi nevetségessé, csúfolja ki minden adandó alkalommal a pillanat élvezetének élő, minden mást kiábrándultan, lefedett-könnyes nosztalgiával eltávolító rezonőr - Dorn doktor. Terhes Sándor kiváló alakításában ő is rendre középpontba kerül. Ilyenkor róla is lesír, vagy lerí a magány, a "nincs miért, nincs kiért, nem érdemes" szkepticizmusa. Meglepő viszont, hogy egy olyan erőteljes egyéniség, mint Scherer Péter, miért csak egyszerűen jó, mint színész, és Samrajevként miért nem fűzi hozzá saját önsajnálatát a drámai est közös dallamához. Inkább (durva) ellenpont, mint szellemesen illeszkedő szólam a siránkozók között. Neki nincs tragédiája? Felesége, Polina Andrejevna orránál fogva vezeti, nyilvánvalóan utálja. A hol visszafogott, hol direkt, de a zokogó, minden eleganciát nélkülöző önsajnálat Péterfy Borbála színpadi létét alapszínként jellemzi.

Persze mindenkinek oka s joga van, hogy sirassa önmagát. Arkagyina (Csákányi Eszter) sikereinek vége, nemhogy 16 éves csitrit nem tud játszani, hanem a bőréből sem tud már kibújni, gondosan kell őriznie hódítótechnikáit, és azok eredményét, a díszpinty Trigorint, aki társadalmi szempontból legitimálja őt. Trigorin meg sír, mer kétértelmű lenni, hiszen Tilo Werner nagyon jó színész, nem bírja elviselni azt, hogy eszköz, ráadásul egy nő kezében. Szemünk láttára éli át művészi és magánéletének tragédiáját, ám ez nem akadályozza meg, hogy közben gazemberségekre vetemedjék.

Sajnos egyáltalán nem érdekes, miért jár mindig feketében Mása. Sárosdi Lilla kissé egyszínű lamentációja nem több, mint a reménytelen szerelem kliséinek az ismétlések során egyre fájdalmasabbá és elviselhetetlenebbé fokozódó hajtogatása. Betölti dramaturgiai funkcióját, semmi több. Schilling a világ állapotán sír, a színház jelenén és jövőtlenségén, de szemérmes, mint főhőse, Kosztya (Nagy Zsolt), aki egyetlen igazi kiborulását - az utolsó felvonásban - fejjel egy eldugott hűtőszekrényben engedi szabadjára. (Más kérdés, hogy ez a zokogás lett számomra, aki ott ültem a büfépult mellett, ennek az előadásnak a nagy gesztusa, alapősképe.)

Konsztantyin Szergejevics színházcsinálóként, szerelmesként egyaránt elbukik az első részben: az abszurd-tragikomikus sirályölés jellemzi, meg az ügyetlen zsarolás az öngyilkolással. A cselekmény fősodrában a fordulatot az jelenti, hogy a szünetben - tehát két órával a kezdés után - a színpadi időmúlás szerint két vagy három évvel később, felnőttként tud majd zokogni.

Sírni kell, mert sírni jó. Erre jó a színház, az irodalom, a művészet. Ez azért nincs így direktben kimondva a Fészek klub emeleti kupolatermében, a mintegy nyolcvan ember számára megtartott előadásban. Minden beavatott tudja, milyen méltánytalanságok érték, érik nap mint nap azt a színházat, a Krétakört, amely végre bekerült a nemzetközi élvonalba, amely rendszeresen játszik külföldön, Francia- és Németországban, de Budapesten nincs helye. Nem sírnak ezen, sír helyettük más... mert a színházcsinálás minden kínja megjelenik a Sirájban, 2003 őszén. Szükségből erényt kovácsol a rendező, jó a szellőzés, van levegője nézőnek-színésznek egyaránt, bár a tüdőgyulladás állandó veszélyforrásként lebeg hőseink fölött, akik ki-be járnak az erkély hidegében, az esőverte lámpák alatt, a mesebeli tóhoz, ahol Trigorin úgy szeret horgászni, Nyina sétál, Kosztya ábrándozik, sirályt lő, Arkagyina meg régi bálok, kerti ünnepélyek emlékét idézi. Minden jó ott van kéznyújtásnyira, de most sírni kell. Olyan korszakban élünk, amikor a színház csak álságos lehet, a már iderángatott "kacagány" - legyen ez elemzésünkben a siráj fogalmának ellentéte - a siker záloga. Schilling mai stílusgyakorlata az, hogy olyan, majdnem igazi Sirály-előadást tesz elénk, amilyen a nagykönyvben meg van írva. A szokásos mércével mérve is minden színházi megoldás a helyén van, érvényes, elfogadható. Mondjuk így: majdnem, klasszikus, nem avantgárd, nem alternatív, nem megy ki a sorból. Csakhogy... A tisztességesen megvalósított előadást... meg kell bolondítani valamivel, hogy érdekes legyen. A pontos J a címben pont elég, hogy tudjuk: miről van szó, és miről nincs. A helyszín kiválasztása, a figurák rendje, a helyzetek pontos beállítása és a szereposztás is arról árulkodik, hogy jelenleg a Krétakör "majdnem" mint hagyományos színház működik. Van társulat, s benne szerepkörök. A színészek felnőnek a feladataikhoz, mégpedig annyira, hogy bármely vidéki vagy budapesti kőszínház megirigyelhetné őket. Sírjon csak nyugodtan a szakma, olyan színészek, akik "mindent" ilyen könnyen, alázattal és engedelmesen odadobnának, nem nagyon játszanak ma már kőszínházban. Schilling okos rendező, de ezt nem mutatja ki. Különcnek tetteti magát, és egy nagyon ügyes kifordított logikával elsírja, hogy mindent tud a hagyományos színházról, de... neki azért jobban tetszik, ha... siráj van!

Nyina - a kiváló Láng Annamária - szerepbeli "alternatív színészete" a lényegre világít: az önsajnálat leleplezi, hogy az egyféle színházi kultúra hogyan, miféle mellékutakon képes magába szippantani azt, aki fiatalon, egy-egy pillanatra képes volt az új formák harcosává válni. A darab meséje éppen az, hogy hogyan állnak be a sorba a világmegváltásról álmodozó ifjak.

A frappáns második részben - (ez az eredeti negyedik felvonás, 22 órától 23 óráig) - pontosan kiderül: a Medvegyenko házaspár folytatja a szülők terméketlen, egymást gyűlölő életét. Nyina pedig elindul Harkovba, hogy valami isten háta mögötti kőszínházban folytassa (nem is nagyon sikeres) karrierjét. Csak még egyszer eljön sajnáltatni magát az utolsó felvonásban.

A néző ekkorra már felszabadultan sírhat, hiszen két órán át kellett kényelmetlen üléseken nyikorognia a szünet előtt. Már nincs is egyéb dolga, mint hogy két ember önsiratását figyelje.

Nyina őrülési jelenetének egyetlen (?) hátránya, hogy olyankor kerül színre, amikor mindenki megnézi az óráját, s szomorúan konstatálja: vége a tömegközlekedésnek, az utolsó metró eléréséről le kell mondani. Pitiáner fogyasztói öntragédiánk fontosabbá válik az "itt és mostban" a színészi sors paradoxonjainál.

Trepljov áll az előadás centrumában, ő a lírai én, akire minden vonatkozik. Az első pillanattól fogva sértett, megbántott sírdogáló kisgyerek, néha durcás, néha kamaszosan, gonosz és emberkínzó módon szerelmes. Nagy Zsoltnak még az első részben van egy nagyszerűen kivitelezett in-cesztus jellegű nagyjelenete Csákányi Eszterrel. Ám az igazi változás a figurában a szünet idején eltelő évek során következik be: felnő. Amikor kedvese a kert felől megérkezik, már be tudja támasztani az ajtót padokkal, székekkel, hogy a kint röhögcsélő család ne tudjon bejönni: eredményes mint férfi. Novellái jelennek meg: eredményes mint író. Eredményesen fojtja vissza a sírást is, egészen addig, amíg az összetört, zokogó Nyina vizet nem kér tőle. Akkor bemegy a büfépult mögé, hiszen olyan teremben vagyunk, ahol máskor fogyasztás van, s már említettem, végtelen hosszan belezokog a teljesen eltakart hűtőszekrénybe. Aztán már mindenki a maga felnőtt-reménytelen útját járja. A lány elmegy. Odakintről a kacagányjelenet hallatszik. Arkagyina produkálja magát. A reálszituáció tapsa tapsviharrá erősödik. Az első felvonás végén felvázoltatott egy elvetélt tapsrend, a beilleszkedési kísérlet szimbolikus színpadra állítása azon ritka elrajzolások egyike, amelyeket Schilling megenged magának. Ott és akkor csapdába esett a néző: tapsra hívták, holott nem lehetett, abszolút lehetetlen volt tetszést nyilvánítania. Most pedig egy, a szokványmegoldásokhoz képest kifordított rendezői effekt elveszi a hagyományos színházban engedélyezett egyetlen nézői megnyilatkozás lehetőségét. Az alkotói akció bizony elég durva, de logikus gondolatmenetet juttat el az extrém végkifejlethez. Kosztya önmarcangolás, önpusztítás helyett önlelkének, lelke legjobb részének jelképét, a hegedűt töri-zúzza apró darabokra. Ahelyett, hogy önkezével... Amit látunk: önlábával tapossa szét a hangszert, s a barbár aktus után eltűnik a szobájában.

És ekkor jön az imént említett kacagányos külső tapsolás. A nézőnek hirtelen más dolga lesz a teremben: ki kell szabadítania magát. El kell távolítani az akadályokat, hogy kijusson az önsajnálat és öntömjénezés templomából, a színházból. Takarítani kell, erőt gyűjteni, szembenézni konvenciókkal. Nem bír tapsolni, bár minden ezt diktálná. Nem lehet. Most mást kell csinálni. Persze tanácstalan az ember. Megvárom, míg nézőtársaim takarítanak, megnyitják számomra is a menekülési útvonalat. Csak ne lennék ennyire szentimentális: felveszek az összetört hegedűből egy darabkát, fekete kulcs, amivel a húrt feszítik meg. Hazaviszem a nadrágzsebemben. És ha a kezembe kerül otthon, az jut eszembe, hogy jó volt. Jó. És tovább siratom, gyászolom a magam életét, miközben emlékezem a jóra, a színházra, ahol legalább sírni, zokogni is mertek. Akár még káromkodás helyett is. A katarzist az jelenti, hogy végül is mindnyájan kiszabadultunk. Aki könnyebben kijózanodott, lerázta magáról a könnyek emlékét, egy kis futással a Blahánál még az utolsó metrót is el tudta érni, bármelyik irányban. Én ballagtam bele az éjszakába. Az utcán meg esett az eső. Röhögtem és káromkodtam: még a fák is siráj...

Zala Szilárd Zoltán

 

NKA csak logo egyszines

1