Divadlo Bez Zábrádli, Prága
Eszenyi Enikõ ismét rendezett. Ismét külföldön. A nagy ovációval fogadott és díjakkal elismert Shakespeare-sorozat, az Ahogy tetszik (1996, Pozsony), a Sok hûhó semmiért (1999, Prága), a Tévedések vígjátéka (2000, Prága), a Vízkereszt, vagy amit akartok (2001, Prága) és az Antonius és Kleopátra (2002, Pozsony) után most végre egy magyar szerzõ, Örkény klasszikusát állította színpadra. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy idén még egy színész-rendezõnk, Rudolf Péter is megrendezi Örkény Tótékját külföldön - õ Isztambulban.)
Mivel itthoniak sajnos igen kevesen láthattuk az előadást, igyekszem annak néhány jelenetét, képét is leírni.
Okos, szép előadás Eszenyi Tótékja a prágai Divadlo Bez Zábrádliban. Tele apró, finom rezdüléssel, erős képpel, kiemelkedő színészi teljesítménnyel, a szokásos húzásokkal (melyekkel ismét hatszereplőssé vált Örkény tragikomédiája), és némi hangsúlyeltolódással a megszokott értelmezésekhez képest. Az előadás erőssége azonban mindenképpen a színészi játék, már csak azért is, mert Eszenyi rendezése (talán nem véletlenül) nagymértékben színészközpontú.
A díszlet, melyet Jiří Daňek tervezett, egyszerű és stilizált, s a jelmezzel együtt igen erős atmoszférát teremt. Ugyanakkor, épp stilizáltsága révén (valamint a díszlet és jelmez közti kontrasztból adódóan) ironikus is.
A háború ellenére itt minden a békebeliséget, a vidéki élet nyugalmát és boldogságát árasztja - a felbolydult világtól elzárt helyen vagyunk. Markánsan jelzett azonban az is, hogy mindez csak látszat, hogy mindez mű, hamis: papírmasé. A kakasok festett kartonlapok, a háttér a szelíd bárányfelhőkkel is csak festett vászon. Csupán a kétoldalt látható félbevágott Trabant és a szétszórt levelek jelzik, hogy itt koránt sincs minden rendben, s valójában szemétdombon, egy katasztrófa övezte világban járunk.
|
Az előadás végén e gumimatracból, maguk alá gyűrve azt - immár felöltözve (vagyis a Paradicsomból kiűzetve) - kipréselik a levegőt, s szép lassan összehajtogatják a feleslegessé vált darabot. (Tóték is épp így eresztenek le - megfáradtan, összetörten - az Őrnagy távozása után.) Ahogy a levegő a gumimatracból, úgy illan tova az ő ártatlanságuk, romlatlanságuk is. Hiszen kétszeresen is bűnbe esnek: "hatalomra" segítenek egy eltorzult lelkű egyént, majd embert ölnek. Az ártatlanság e világban nagyon is illékonynak bizonyul, és épp úgy nem e korba való, mint ahogy a gumimatrac sem az őszbe.
Mindemellett e felfújt gumimatrac hiábavaló s értelmetlen fáradozásuk, a "sok hűhó semmiért" groteszk jelképe is (duplán, hiszen fiuk rég halott, leendő megmentőjét pedig ők maguk végzik ki).
Az előadás végén már e stilizált díszlet sincs - eltűnt a védett környezet, a biztonságot jelentő otthon; gyűlölt dobozaikat is szétrugdalták már megkönnyebbülten: Tóték a semmi közepén lavíroznak. Szétrugdalt papírdobozaik az üres térben olyanok, akár Estragon és Vladimir kopasz fája a reménykedés és reménytelenség drámájában.
A zárókép éppoly szomorú és lehangoló, mint egy sarokba hajított, haszontalanná, funkciótlanná vált gumimatrac, amely a valaha volt szép napokra emlékeztet groteszkül szánalmas, összetöppedt mivoltában.
Érdekes a dobozok szerepe is, amelyek mennyiségét tekintve Eszenyi szerencsére kerüli a szokásos túlzásokat - és így nem is árasztanak el végül mindent, "enyhe" szimbolikus áthallással és didaktikusan. Ezzel szemben annál erősebben vannak jelen, így nemcsak jelentéssel bíró díszletelemek, de folyamatosan játékban is vannak. Ironikus, szinte groteszk az a körforgás, amit végigkövethetünk általuk: ezekben küldik ki a kötszert a frontra, ebből kínálják az érkező Őrnagyot almás pitével, ezzel takarja Ágika pucér felsőtestét, és végül ebben érkezik vissza a frontról Tóték fiának hagyatéka. És ezzel a kör be is zárul. A zsarnokság örkényi ikonja, vagyis a doboz, tehát minduntalan megjelenik, mindenhol jelen van. Segítsége pedig a visszájára fordul: a kötszeres dobozból halálhírhozó doboz lesz.
A díszlettel markáns kontrasztot alkot, szinte felesel a ruhák, jelmezek (jelmeztervező: Andrea Králová) korhű, nagyon is realisztikus volta; igazi erősségük a részletekben rejlik, amelyek sok mindenről árulkodnak. Tótné korabeli fürdőruháján például kötény fityeg, alóla melltartó kandikál ki, lábán pedig fásli van. Slamposság, otthonos tespedtség és egy elgyötört, fáradt asszony, akiről lerí a lestrapáltság, ugyanakkor a biztonságérzet is. A látszat ellenére azonban Tótné igazi anyatigris: energikus, tudatos, aki megszállottan s fáradhatatlanul képes küzdeni bajba jutott gyermekeiért. Egyszerre jellemzi a megalkuvás, a kiszolgáltatottság és a tartás, a ravasz női fifika, a rideg keménység. Eszenyi rendezésében Tótné odáig jut, hogy még a lányát is kiárusítja/feláldozza fiáért: lehúzva róla a melltartót beküldi az Őrnagyhoz. Ritka kegyetlen jelenet - mindent elárul reménytelen helyzetükről, kiszolgáltatottságukról, félelmükről. Máshol meg kétségbeesésében kukorékolást mímel, hajnalt jelezvén: még "állatba" is kénytelen lemenni kiszolgáltatottságukban.
Az egyik legszebb, legkifejezőbb jelenet, amikor Tótné a hízelgő-csábító, magát ajánlgató Gizi-Gizáné (Jana Šulcová) és az Őrnagy közé húzza sáncként sámliját, s féltve az Őrnagy felett már megszerzett hatalmát, beül közéjük hamutartó-tartónak.
A Tótnét játszó Éva Holubová egymaga képes megjeleníteni a dráma tragikomikus voltát, annak minden kettősségével, ambivalenciájával, és ezzel Tótné alakja főszereplővé lép elő.
A kibillenés másik oka, hogy Tótékkal - a rafináltan strapabíró Tótnéval; az éledező vágyú csitrivel, Ágikával (Kateřina Janečková), aki Eszenyinél már nemcsak plátói szerelemre vágyik, és a remek humorú, kövérkés Bohumil Klepl által jámborra, joviálisra formált Tóttal - szemben a másik oldalon, a zsarnok helyén hiátus van. Mert a csehek egyik charme-os sztárja, Oldřich Kaiser alakította Őrnagyban, bár igen katonás, férfias és a tekintete is démonikus, mégis csupán a megnyomorított lelkű háborús veteránt látjuk, és nem az ördögien magnetikus, ellenállhatatlanul vonzó zsarnokot. Kaiser kitűnően adja vissza az állandó életveszély okozta rettegést, szorongást és tébolyt: bújik, kúszik, vetődik, rémképeket lát, s mindeközben a félelem ott az arcán, a mozdulataiban, megfeszülő figyelmében. Itt azonban megreked, s nem lép tovább (sőt, az előadás utolsó harmadában már leginkább csak sémákból építkezik és sokszor kifelé játszik, elvíve a drámát egy jól megírt bohózat felé), így alakítása egyszínűvé, egysíkúvá válik és cseppet sem tükrözi azt a kettősséget, amit Örkény zseniálisan megkomponált alakjában.
Az egyik jelenetben kényszerképzeteitől gyötörten az Őrnagy egyre inkább a földhöz lapul, s elrejtőzni igyekszik: először legörnyed, majd négykézlábra ereszkedik, végül már a földön kúszik. És Tóték libasorban követik őt - mindenben utánozzák az Őrnagyot, ekkor még csak udvariasságból, előzékenységből. Máshol Tót híresen hangos nyújtózkodásának zajára kiront szobájából, és reflexszerűen a földre löki Tótot, hogy megmentse az általa vélt veszélytől, majd mesterséges légzésben részesíti. Megint máskor egy apró neszre ellenségnek nézi a fa szobainast, és felborogatva az asztalokat, rejtekhelyet, barikádot alakít ki magának.
Mégsem ő a központi figura, a mozgatóerő: ő is áldozat csupán (a háborúé, majd Tótéké). És Tótné éppúgy manipulálja, irányítja őt, mint ahogy az Őrnagy Mariskát. Így mindannyian egyszerre szánandó, kiszolgáltatott áldozatok és céljaik eléréséért elvakultan küzdő, manipuláló zsarnokok: kölcsönösen áldozattá és zsarnokká avatják egymást.
Az Örkénynél is szereplő fizikai kisebbség, ami gyakran párosul kisebbrendűségi komplexussal és az abból fakadó zsarnoki hajlammal, Eszenyinél groteszkül eltúlozva, "felnagyítva" van jelen, olyannyira, hogy egyenesen egy törpe játssza az egyik szerepet. Ám a fricska, hogy nem az Őrnagyét, hanem a postásét.
Így mindinkább úgy tűnik, hogy Eszenyinél a minden otthonba bejáratos postás az igazi zsarnok - ő rendelkezik igazán a sorsok felett -, irányít, manipulál és elrendez (ha nem is közvetlenül). A törpe, aki eleinte még csak egy csetlő-botló, mókás, ártalmatlannak tűnő figura, egyre fenyegetőbbé válik, és megfélemlítő figyelme végül kiterjed még ránk is: egyik utolsó monológja közben kíméletlenül a szemünkbe világít, zseblámpájával pásztázva a közönséget.
E törpe postás tébolyult rendszere, őrült mániája melegágya a zsarnoki lélek kifejlődésének. Tevékenykedése közvetett, észrevétlen, így veszélyesebb, mint az Őrnagy, akinek teátrális akciói-reakciói, dühkitörései, fintorai inkább csak ijesztőek, komikusak, szánandóak és mindenekelőtt kiszámíthatóak. Valamint jól tükrözik a háború léleknyomorító hatását, hiszen katonás keménysége, férfias tartása mögött nagyon is gyenge és szorongó a lélek.
Hogy éppen a narrátor szerepét is betöltő félnótás postás lesz az igazi, ámbár csupán a háttérből, láthatatlanul manipuláló zsarnok, az a zsarnokságot minősíti.
Igaz, Eszenyi inkább erős, expresszív képeket és figurákat teremtett Tótékjában, kicsit mozaikszerűen, mintsem egy folyamatot ábrázolt. A Tóték és az Őrnagy közti sajátos kapcsolat érzékeltetése sem igazán erőteljes, átütő, hajlamos az abszurd bohózat irányába elmenni, mindennek ellenére azonban a képek jó része és a színészek (főként Éva Holubová) alakítása olyan szuggesztív és intenzív, hogy komplex, koherens, a művel adekvát egésszé állnak össze.
A magyarországi Orkánnak becézett színész-rendező (a pozsonyiak Generálkának hívják) nemsokára ismét külföldön rendez - immár valamivel messzebb: Amerikában; az egyik legnagyobb művészszínház, a washingtoni Arena Stage felkérésére. (Fiatal közép-európai rendezők közül esett rá a választás.) Egy háborúellenes színmű megrendezésére szólt a meghívás - Brecht Egy fő az egy fő című darabja mellett döntöttek.
Marik Noémi
