Bosszúságomban tettem idézõjelbe a fesztivál elnevezését. Nemcsak az a bajom vele, hogy több sebbõl vérzõ nyelvi kutyulék, mint némelyik tévéreklámban a márkanevek, de ráadásul dölyfös is. A szervezõk elbizakodottságáról árulkodik. Mintha elõre tudnák, hogy ezen a fesztiválon csakis és kizárólag érdekes produkciókat fogunk látni. Egyébként többszörös jubileum részesei vagyunk: ötven éve mûködik a város bábszínháza (1953. december 12-én nyitotta meg kapuit), ötödik alkalommal rendezik a fennkölt nevû biennálét, és négy esztendeje, 1999 szeptemberében vették birtokba impozáns, minden korszerû igényt kielégítõ színházépületüket, amelyben a találkozó legtöbb eseménye is zajlik.

A szeptember 29. és október 4. között megrendezett hatnapos fesztivál harminchét előadása több kategóriában került közönség elé. A meghívott versenyprogramokon kívül hazai és külföldi művészeti főiskolák produkcióit, gyermekelőadásokat, valamint versenyen kívüli - többnyire utcaszínházi - eseményeket láthattunk. Mindezt valamennyi kategóriában hárman-hárman értékelték. A gyermekeknek szóló produkciókat 6-10 év közötti iskolások, a főiskolák bemutatkozásait egyetemisták, a versenyprogramokat pedig hazai és külföldi szakemberek. Az idén a szakmai zsűri tisztét Jaroslav Etlik, a prágai Ypszilon Színház dramaturgja, Livija Kroflin (Horvátország), a zágrábi PIF fesztiváligazgatója és e beszámoló írója töltötte be. Feladatunk kilenc díj és egy fődíj odaítélése volt. A gyermek- és az egyetemistákból álló zsűri egy-egy különdíj sorsáról döntött. A gazdag színházi programot több gyermekfoglalkozás, fotókiállítás és szakmai vita egészítette ki.

Michael Ende: Árnyak színháza - Ciróka Bábszínház, Kecskemét

Az Odera folyó közelében fekvő Ostrava, az észak-morvaországi közigazgatási tartomány székhelye valaha Csehszlovákia kőszéntermelésének háromnegyedét szolgáltatta; szénkészletét a hatvanas években 200 millió tonnára becsülték. Mára a bányák jórészt bezártak, itt a legmagasabb a munkanélküliség az országban. A történet ismerős. A szegénységnek persze alig vannak látható jelei. Legalábbis ott, amerre mi megfordulunk, csak a helyi kollégák elbeszéléséből tudom meg, amit amúgy is sejtek, hogy a jóléti társadalomba vezető út itt is épp olyan rögös, mint mifelénk.

Talán éppen a büszkeség, a szegény ember rátartisága teszi, hogy a fesztivál lebonyolítása és valamennyi külsősége ennyire magas színvonalú. A város vezetőinek figyelme, állandó jelenléte és a mecénások, támogatók nagy száma egyaránt azt bizonyítja, hogy Ostravának fontos ez a fesztivál. Amikor megemlítem, hogy húszegynéhány éve többször jártam itt, a "Színház a mának" (ugyancsak hangzatos, ám szocialista módra hangzatos) elnevezésű drámai színházi fesztiválon, megmosolyognak. Hol van az már?! Olyan nagyszabású seregszemlékre manapság nem telik. Hát csinálunk helyette bábfesztivált. Azért ez is valami. Kicsit szégyenkezem, amiért magamban leszóltam a nagyképű elnevezést. Talán éppen ez a csacska név fejezi ki az itteniek akaraterejét. A dacot. Hogy csak azért is. Mi is tudunk bábfesztivált csinálni, mint a módosabb cseh városok. Mint Liberec, Plzeň, vagy a patinás Chrudim.

Mert nem csak minálunk, Csehországban sincs hiány bábszínházi találkozókban. Vajon jut-e mindegyikre elegendő érdekes produkció, "spectaculo interesse", vagy őnáluk is ugyanazok az előadások járják végig a fesztiválokat és gyűjtik be az okleveleket, díjakat? És egyáltalán, mi maradt mára, a megváltozott időkre és az alaposan megváltozott körülmények között a cseh bábjáték hírnevéből, rangjából, kimagasló értékeiből? Mi magyarok valamikor különösen nagy figyelemmel kísértük a cseh bábszínház sorsának alakulását, hiszen amíg mi egy sajátságos fejlődési rendellenesség okán évtizedekig egyetlen bábszínházban igyekeztünk lépést tartani a nagyvilággal, addig a csehek egy jóval gazdagabb és folyamatosabb hagyomány nyomdokain haladva már a hatvanas években a nemzetközi ranglista élvonalában voltak.

Most azt a szomorú tényt kell tudomásul vennem, hogy a cseh bábszínház korántsem olyan már, mint a hatvanas-hetvenes évek nagy felfutása idején volt. A nagy korszak elmúlt. A fáradás, a kifulladás jelei hosszabb ideje érezhetők, de egy-két kiemelkedő előadás képes még fenntartani a nagyvilág érdeklődését. Az idei fesztiválon viszont nem volt kiemelkedő hazai előadás. Annál több volt a blöff, a dilettantizmus határait nem csupán súroló, de alaposan átlépő lilaság, az elmúlt évtizedekben kialakított formabontás és képrombolás eszköztárának ismételgetése. Meg a puszta megélhetésért létrehozott érdektelen magánvállalkozás. Az egyre modorosabb, egymást utánzó gólyalábas-óriásbábos utcai felvonulás. Az is sok mindent elárul a cseh bábjáték helyzetéről, hogy mely színházak tüntettek (?) a távollétükkel (például a kiváló és kevésbé kiváló prágaiak). A két legjelentősebb bábszínház pedig, amely minden hazai találkozóról díjakkal, oklevelekkel megpakolva szokott hazatérni, ezúttal üres kézzel távozott. És nem léptek a helyükre más együttesek, a stafétabotot, úgy tűnik, egyelőre nem veszi át senki.

Csehország legjelentősebb és legelismertebb bábszínháza, a Hradec Králové-i Drak Színház, amely évtizedekkel ezelőtt a metafora új értékeit tudta felfedezni a Csipkerózsika izgalmas formanyelvével, a Szentivánéji álom bölcs humorával, később pedig a Pinokkió valóságot és illúziót szembesítő mélységeivel (és amelynek Száll, száll mind a tollpihe című előadása két esztendeje a "Spectaculo" nagydíját kapta), most jóval szerényebb igényekkel lépett fel önmagával szemben. Az Angyalkák két kisfiúról szól, akik az atyai szigorral szembeszegülve mindent elkövetnek, hogy a házukban kő kövön ne maradjon. Törnek-zúznak, majd egy pulykát is halálra taposnak. Tettük következményeitől megrettenve egy angyal közreműködésével próbálják meg helyreállítani a rendet. Az előadás hagyományos marionettjátékként indul, majd különféle technikák váltogatásával igyekszik ébren tartani az érdeklődést. A rendező Jakub Krofta ügyel arra, hogy a Zora Vondráčkovával közösen írt vérszegény történet előadása precízen lebonyolódjék, de életet nem képes önteni a kimódolt, lélek nélküli mesébe.

Hasonló gondokkal küzd a nagy versenytárs, a libereci Naiv Színház produkciója. Itt ugyan az írói munka árnyaltabb és jóval színpadképesebb, de a megcélzott közönségréteg, a tizenkét éven felüliek körében aligha találhat komoly visszhangra. A színház állandó szerzője és hosszú ideig dramaturgja, Iva Peřínová számos sikeres darabot írt már a társulatnak. Az UNIMA 1996-os budapesti világfesztiválján is feltűnt az akkor még pályakezdő Tomáš Dvořák rendezésében két pompás, ironizáló hajlamú komédiája, az Ali baba és a negyven rabló és A fej nélküli lovag. A meglepetést - sok egyéb mellett - az okozta, hogy az illúziórombolások korában a leghagyományosabb eszközökkel, a XIX. századi vásári játékok modorában játszották el az Ezeregyéjszaka tanulságos meséjét, meg a romantikus rémhistóriát. Most is hagyományos színházat látunk, zárt marionettszínpadon zajlanak az Állatszínház (alcíme szerint "drámai pillanatok egy állati színtársulat életéből") eseményei. Az alapötlet remek: egy igazi színház (feltehetően "vidéki" színház) mindennapjaiba nyerhetünk bepillantást. Még az épületet is láthatjuk egy revüfüggönyre festve: alighanem egy eleddig ismeretlen Fellner&Helmer-alkotásról van szó valahol a Moldva folyó vidékén. Minden olyan, mint a valóságban, csak a társulat tagjai állatok. Mindenki más szerepet akar eljátszani, mint amire "származása" és adottságai révén alkalmas lehetne. Róka kisasszony, a primadonna nagy ambícióval készül a Farkas szerepére, ám a Piroskát alakító ízletes húsú Kiskacsa nem minden ok nélkül aggódik, vajon partnere a nagyjelenetben hajlandó lesz-e kellő művészi alázattal markírozni, vagy pedig tényleg felfalja őt. Igaz, utóbbi esetben a hatás kétségkívül erőteljesebb, de ez cseppet sem vigasztalja a súgóból vezető művésszé avanzsált ifjú naivát. Remek karakterek vonulnak fel a kedvetlen és lusta Víziló-rendezőtől az öregedő hősszerelmes Kecskén át a koreográfus Gólyáig és a hullafáradt két Pingvin-díszítőig. Szellemes, ám hosszadalmas párbeszédek vezetnek el a végkifejletig, amely a temetőben játszódik, Róka kisasszony egykori és legutóbbi áldozatainak sírhantjánál. A fesztivál szakmai közönsége jókat derül a színházi poénokon, ám a tizenévesek nem tudnak mit kezdeni a groteszk komédia bizarr humorával. Tomáš Dvořák most is minden ízében professzionális játékra inspirálja a színészeket, a játékból mégis hiányzik az élet, a lendület, a játék igazi öröme.

Két előadásban is láthattuk Ludvík Aškenazy örökzöldjét, Az ellopott holdat. Az író népszerű mesekönyvéből 1960-ban készült egy nagysikerű musical Prága népszerű zenés színháza, a Semafor előadásában, a korszak legnépszerűbb szerző-előadó párosa, Jiří Suchý és Jiří Šlitr közreműködésével. Az akkori előadás szinte valamennyi száma azonnal sláger lett, melyeket a mai napig generációk fütyülnek-dúdolnak országszerte. Van, akinek a fiatalságát idézi "A nagymamám rózsafüzére", az "Iskolaköteles srácok", a "Lubickolok én is" meg a többi érzelmes-ironikus dal, a későbbi nemzedékek pedig örökölték szüleiktől a régi fekete lemezeket. A számok folyamatos népszerűségének még az sem ártott, hogy Aškenazy nevét két évtizeden át nem volt szabad kiejteni.

Az ellopott hold színházi pályafutásához az is hozzátartozik, hogy a Semafor sikerével egy időben maga az író elkészítette a mese bábszínpadi változatát, amelyet a prágai Központi Bábszínház ősbemutatója után az ország számos bábszínháza eljátszott, és televíziós bábjáték készült belőle, meg külföldre (többek közt a budapesti Állami Bábszínházba) is eljutott. Aztán több évtizedes kényszerszünet következett, mivel 1968 után Aškenazy elhagyta az országot. Most, úgy tűnik, többszörösen kárpótolnak bennünket az elvesztegetett évtizedekért. A Színművészeti Főiskola növendékei a mesekönyvhöz visszatérve készítették el a történet új bábos változatát a két kis csirkefogóról, akik meglesik, majd egy barlangba zárják a tóban fürdőző Holdat, beláthatatlan szerencsétlenséget hozva ezzel az emberiségre: a szerelmesek nem andaloghatnak többé a holdfényben, az asztronauták nem tudnak leszállni a Holdra, még az öreg pásztor birkái is megkergülnek. Nem beszélve Dvořák Ruszalka című operájának címszereplőjéről, aki nem tudja elénekelni a nagyáriát, mivel az tudvalevőleg az ezüstös fényű égitestet szólítja meg. Eva Hellerová rendező az irodalmi anyagot is úgy alakította, hogy az előadás elkerülje az illúziószínház buktatóit, és a mából visszatekintve hangsúlyozza Aškenazy humor mögé rejtett érzelmességét.

Puskin: Az aranyhalacska - Ostravai Bábszínház

A másik vállalkozás jóval merészebb és kevésbé szerencsés. A kladnói Lampion Színház nemcsak a Semafor egykori szövegkönyvét, Ladislav Smoljak (a Jára Cimrman Színház egyik szellemi atyjaként lehet ismerős a bennfentesek számára) munkáját használta fel az előadásban, de a régi slágerek is egytől egyig megszólalnak. Ráadásul az előadást az a Karel Brožek rendezte, aki a Semafor hajdani előadásában a Hold szerepét játszotta-énekelte (felváltva Valdemar Matuškával, a népszerű popénekessel), ma az idősebb bábrendező-nemzedék sok egyéb műfajban is sikeresen tevékenykedő markáns képviselője és a kladnói bábszínház igazgatója. Minden együtt van tehát, hogy a siker teljes legyen. De mint tudjuk, a sokszorosan túlbiztosított sikerek ritkán szoktak bejönni. Most is hiábavalónak bizonyult a sok igyekezet. Bábjáték nem született, hiszen bábok csak elvétve jelennek meg a színpadon. Helyettük a társulat tagjai végigéneklik a Semafor valamennyi slágerét. Ehhez viszont a megfelelő énekes-színészi képességek hiányoznak. Nem tudták eldönteni, hogy bábszínházi előadást hozzanak-e létre, vagy popzenei koncertet. Az egyikhez talán kedvük nem volt, a másikhoz az adottságok hiányoztak. Így aztán az erőltetett keretjáték (a történetet egy szülői munkaközösség tagjai játsszák el unalmukban, az iskolai szertár kellékeivel) sem segít, hogy akár az egyik, akár a másik utat végigjárják.

A brnoi Radost Bábszínház legalább eldöntötte, hogy koncertet rendez. Itt a színházi előadásnak még a nyomait is nehéz felfedezni. A Swing műfaji megjelölése szerint ugyan "kamaramusical zenei tehetséggel rendelkező színészek és bábok számára", de ezt maga a szerző-rendező Vlastimil Peška sem vette komolyan. A dzsessz születésének lehetünk nem annyira szem-, mint inkább fültanúi. Ennek ürügyén - elég jó színvonalon - megszólaltatják a harmincas évek nagy amerikai slágereit, Benny Goodman, Glenn Miller, Duke Ellington és mások műveit. Igaz, hogy elvétve és erőszakoltan némi animáció is felvillan - épületesebb ötlet nem születvén, többnyire bábbá átformált táncoló hangszerek formájában -, de ettől még a legnagyobb jóindulattal sem lehet bábszínházi produktumnak tekinteni a zeneileg kétségtelenül jól képzett igazgató ambiciózus vállalkozását.

A plzeňi Alfa Színház A szerelem mindent legyőz című előadása a giccset parodizálja. A librettó Jiří Kamen azonos című hangjátékára épül, de ihletője Martin Frič 1949-ben készült, az ötvenes években Magyarországon is közkedvelt filmje, a Milliomos úr szerelmes (igazi és teljes címén A vadorzó fogadott leánya, avagy a szerelmes milliomos). Kétségtelenül bőséges aktualitást adnak az ilyenfajta vállalkozásoknak a világ televízióit elárasztó latin-amerikai sorozatok és azok honi utánzatai. A kissé hosszadalmas előadás verbális humorát szellemesen ellenpontozzák Ivan Nesveda látványos helyszínei és frappáns síkbábjai. A statikus figurák még a némafilmek sutaságára is képesek visszautalni. Tomaš Dvořák rendezői munkáját most is, akárcsak a libereci előadásban, a precíz színészvezetés jellemezte. Kár, hogy a paródia célpontja "általában" a giccs, Courths-Mahler vagy a hozzá hasonlók világa, így erőtlenebb a hatása, mint ha egyértelműen napjaink szirupigényét venné célba.

A Faust mindig kedvelt témája a bábszínházaknak. A német nyelvterület mellett kétségtelenül a cseh vásári bábjátékosok hagyatéka kínálja a legnagyobb választékot az újabb és újabb feldolgozásokhoz. És bár nem akármilyen előzményekkel kell szembesülniük az alkotóknak (mint Emil Radok XIX. századi múzeumi bábokkal-díszletekkel elkészített műve, a Doktor Faust, vagy Jan Švankmajer Faust-lecke című filmje), a téma és a rendelkezésre álló szövegek újabb nemzedékeket csábítanak, hogy vállalják az összehasonlítást. A České Budějovicében működő Studio dell’arte előadásának az az érdekessége, hogy ezúttal két fiatal színésznő idézi fel Faust, Mefisztó és Kašpar históriáját. Egyiküknek hófehér a ruhája, a másiknak vérvörös. Egyikük az Angyal, másikuk az Ördög. Ők ketten küzdenek meg a tudós doktor lelkéért, miközben eljátsszák a mindannyiunk számára tanulságos történetet. A színpad egy mágikus piramist ábrázol, ez forog körbe-körbe, ebből lépnek elő az egyes helyszínek és a kesztyűsbábszereplők. A szellemes szcenikai ötlet nehéz helyzetekbe hozza a közreműködőket, talpalatnyi helyen csúszva-mászva kell felidézniük Johannes Doktor Faust pokoli kalandjait.

Az ostravai házigazdák két előadással szerepeltek. A bölcs humorral és meglehetősen szabadon feldolgozott ismert Puskin-mese, az Aranyhalacska egy tüneményes tehetségű cserkesz származású, de a szibériai Abakanban működő rendező, Jevgenyij Ibragimov munkája. Apró epizódok, mindennapi élethelyzetek pontos eljátszása adja az ízlésesen szép marionettpantomim savát-borsát (tervező Tomáš Volkmer, a színház jelenlegi igazgatója). Szellemes "anakronizmusok" (Nagyanyó Hemingway arcképét hímezi élete párja távollétében, Nagyapó Botticelli Vénuszával álmodik, tengerészsapkáján "Titanic" felirat olvasható) emelik át a mesét a hétköznapok idilli világából valamiféle egyetemes üzenet felé. Igaz, közben alaposan megfeledkeznek az alaphelyzetről, éppen a népmesei történet nem tud kibontakozni.

A másik előadás Alois Jirásek 1894-ben megjelent Régi cseh mondák című művének néhány darabját állítja színpadra. Arra kellett volna törekedniük az alkotóknak, hogy leemeljék a klasszikus szerzőt a piedesztálról, és közelebb hozzák a nézőhöz a kötelező olvasmányt. Hogy felfedezzék és kibontsák az eredetmondákban rejlő drámai lehetőségeket. De az ostravaiak megrekednek az ünnepélyes szertartás hűvös pózainál, az illusztrálás felszínességénél. Miközben az egyik fejezetből ügyetlen "élő" keretjátékot fabrikál a szövegkönyv írója, áthidalhatatlan szakadékot teremt Hanuš órásmester és tanítványa, Markéta története meg az általuk megidézett többi mondahős története között.

A hazai választékból két maradéktalan élmény emelkedik ki: a prágai Archa Színház A süket háza és a brnói Studio Dům Lear király táncai című előadása. Mindkét együttes alternatív színházi feltételek között működik. Mindkettő mozgásszínház, amely azonban fontos eszközként - gyakran partnerként - alkalmazza a bábot. Az Archa hallássérültek csoportosulása, ez azonban csak a témaválasztásból meg a műsorfüzetből derül ki. A süket háza - Zoja Mikotová rendezésében - Goya álmait, látomásait, démonait, szerelmeit, színeit, szenvedélyeit, múzsáit, kínjait idézi meg. A résztvevők táncolnak, énekelnek (van közöttük néhány halló és két kivételes képességű énekes), rongybabalidérceket hordoznak, majd legyőzik őket. Rilke és Lorca megzenésített verseit szólaltatják meg. A feszes ritmusú előadásban a szereplők mozgásának dinamikája a bénultságtól az extázisig ível. Különleges a játszók és a rendkívül agresszív élő zene kapcsolata, hiszen a hallássérültek csak saját belső ritmusukra képesek kapcsolatot teremteni egymással.

A Lear király táncai szavak nélkül fogalmazza újra Shakespeare művének légkörét és metaforikus jelentéseit. A dráma legsötétebb rétegeit tárja fel a tánc nyelvén. Az emberi test és a fa, a vas, a drót, a géz, a papír egyforma hangsúllyal van jelen ebben a kegyetlen következetességgel végiggondolt és végigélt példázatban. Eva Tálská rendezésében új értelmet kap a "bábu" fogalma. A gyakorlóruhás színészek anyagokba burkolózva jókora fejeket tartanak a magasba. Tadeusz Kantor "manökenjei" kelnek új életre. Amikor Lear tébolyult táncát járja a tomboló viharban, fából faragott otromba feje egyszer csak kettéreped, és meglátjuk mögötte eddig gondosan elrejtett igazi lényét: a színész csupasz arcát. Cordelia összeilleszti a széthasadt fejet. Lear visszateszi a helyére és tovább járja kálváriáját. Most már csak a shakespeare-inél is kegyetlenebb és vérengzőbb végső stáció, a pusztulás van hátra: hipermodern precíziós orvosi műszerek velőkig hatoló berregése-kattogása mellett a színészek tőrt ragadnak és lemészárolják egymást.

A tizenöt külföldi együttes között természetesen szintén akadt néhány olyan produkció, amely csalódást okozott. Ezek közé tartozott a Jakub Krofta által írt és vendégrendezett Gulliver a bécsi MOKI (Mobiles Kindertheater) előadásában, amely csak néhány közhelytanulságot tudott levonni Swift művéből a bohóctréfa-sorozatként feldolgozott, háromszemélyes némajátékban. Hasonlóan erőtlen a besztercebányai Bábszínház a Válaszúton Bolko és Bolka című zavaros "miniatűrje" két bohócról, akik megharagudtak egymásra. Rokonszenves viszont a másik szlovák együttes (nemcsak nekem szokatlan még mindig, hogy a szlovákokat is a külföldiek közé illik sorolni Csehországban), a Kassai Bábszínház kelet-szlovákiai cigányfolklórt ruszin, gorál és Sáros megyei motívumokkal elegyítő Piatko és Pustaj című meséje az égből pénteken, tizenharmadikán földre pottyant cigánypurdéról, aki elment szerencsét találni, világot próbálni. A Pavel Dobšinský gyűjtését feldolgozó Gejza Dezorz rendezése a vásári bábjátékot elegyíti horrorelemekkel. És jó volt látni Jevgenyij Ibragimov egyszemélyes színházát is. Bár ő most a Hakasz Autonóm Terület fővárosában, Abakanban él és dolgozik, cserkesz származását nem tagadta meg Namisz című epikus játékában sem. A namisz szó cserkesz nyelven becsületet, tisztességet jelent. A cserkeszek a Kaukázus északi részén élnek, főleg állattenyésztéssel, földműveléssel meg fakitermeléssel foglalkoznak. Mohamedán vallásúak. Ibragimov, ez a bölcs és egyszerű, tiszta lelkű és mindig jókedvű férfiú messzire került szülőföldjétől és igazi világpolgár lett. Cseh felesége van, jól beszél csehül (ennek köszönhetően rendezte Ostravában az Aranyhalacskát), és szeretne mindenhova eljutni, ahol kedvelik a bábszínházat. (Mivel állítólag sok ilyen hely van a világon, gazdag programnak néz elébe.) Most - félig csehül, félig oroszul - mesél nekünk, meg énekel, táncol, zenél, bábozik, komédiázik, olyan őszinte derűvel, közvetlenséggel és természetességgel, amilyet színpadon, életben ritkán látni. Aztán mikor már nem győzi egymaga, minket is játékba hív. A végén meg is vendégel mindenkit borral, édes szőlővel. Egy fél órára visszatértünk a színjáték bölcsőjéhez, a kecskeénekek korába.

A párizsi Dominique Houdart gyakori vendég a csehországi fesztiválokon. Ezúttal a Zazie a metrón színpadi változatát játszotta el feleségével, Jeanne Heuclinnel. Raymond Queneau regényét, amelyet a világ elsősorban mégiscsak Louis Malle filmjéből ismer, Evelyne Levasseur dramatizálásában állították színpadra. Az adaptáció abból az interjúból indul ki, amelyet Marguerite Duras készített 1959-ben a hirtelen híressé vált íróval a L’Express számára. A párbeszéd igazi színpadi szituációkat képes teremteni a két okos és elegáns humorú színész számára. Duras fölényes, bizalmatlan a későn felfedezett íróval (Queneau ötvenöt éves, amikor a Zazie megjelenik), az író csupa lelkesedés, ifjúi hév, hit, remény, szeretet, és bölcs iróniával fogadja a híres dáma leereszkedését. Beszélgetésük nyomán lassan kibontakozik Zazie története, akinek minden vágya, hogy a párizsi metrón utazhasson. A Compagnie Dominique Houdart - Jeanne Heuclin előadásában sokszólamúvá és kinek-kinek névre szóló üzeneteket hordozó példázattá válik a kis Zazie roppant egyszerű története. A kislány látta Párizs valamennyi nevezetességét, csak a metrón nem utazhatott. Mert az igazi álmaink sohasem teljesülhetnek. Hol közlekedési sztrájk szól közbe, hol egyszerűen csak nem vesszük észre, vagy lekéssük a nagy lehetőséget. Zazie parányi bábként jelenik meg: hol az író szivarzsebéből, hol nyakkendőjéből, hol egy táskából, bonbonos dobozból, a telefonkagylóból, vagy a riporter mikrofonjából bukkan elő, hogy kiigazítsa a történetet, és hozzáfűzze saját gondolatait a világról. A Queneau születésének századik évfordulójára készített előadás egy rokonszenves bábművészpáros vallomása az emberi vágyakról, álmokról, képzeletről. Meg az öregedésről. Az elmúlásról. Az Éden elvesztéséről.

Gejza Dezorz: Piatko és Pustaj - Kassai Bábszínház

A fesztivál két igazán kiemelkedő élményét azonban a stuttgarti Figurentheater Wilde&Vogel és a kecskeméti Ciróka Bábszínház szereplése jelentette. Mindkettőjük előadása többszörösen kipróbált fesztiválsiker, de ez semmit nem von le az értékükből. A legjobb produkciókat is érdemes újabb és újabb közegben mérlegre tenni, ha biztosak akarunk lenni, hogy nem csupán viszonylagos értékeket képviselnek. Michael Vogel Exit - Hamlet-fantázia című egyszemélyes parafrázisáról beszámoltam már a Criticai Lapok hasábjain (2001/9). Akkor a XII. Pécsi Nemzetközi Felnőtt Bábfesztiválon aratott megérdemelt sikert. Ugyanitt találkoztam először a Ciróka Árnyak színháza című, Michael Ende írásából készült miniatűrjével. Ahogy akkor Pécsett a reveláció erejével hatott mindkét produkció, most az újbóli találkozás megerősíthette sokunk két év előtti véleményét, hogy a jelenkori bábművészet kiemelkedő értékeiről van szó. A véletlen különös szeszélye, hogy akkor is, most is egymással kényszerültek versengeni az elsőbbségért. Ráadásul most a találkozó vége felé, egymás után került sor a kecskemétiek, majd Michael Vogel fellépésére, amikor mindenki azt hitte már, hogy az idén elmarad a kivételes élmény, be kell érnünk néhány érdekes és egy-két színvonalas látnivalóval.

A stuttgarti Hamletet a fesztivál fődíjával tüntették ki (rendező: Frank Soehnle, tervező: Michael Vogel, zene: Charlotte Wilde), a Ciróka Árnyak színháza című előadásának két szereplője, Badacsonyi Angéla és Majoros Ágnes a legjobb színészi alakítás díját kapta (rendező: Rumi László, tervező: Mátravölgyi Ákos és Grosschmid Erik, zene: Ágoston Béla).

A stuttgarti Hamlet kegyetlen és keserű, a kecskeméti Árnyak színháza gyengéd és megértő. A Hamlet-előadás sírgödörből előkapart hősei már túl vannak mindenen, a kecskeméti játék hősnője szelíd megnyugvással veszi tudomásul az elmúlás tényét. Az egyik dühös indulattal ráz fel közönyünkből, a másik szelíden suttog a fülünkbe. Az egyik egy hatalmas és bonyolult remekművet szólít meg, a másik egy egészen hétköznapi történetet mond el a színházi lelkeket gyűjtő öreg súgónőről, akit talán mégsem egészen véletlenül Opheliának hívnak. Shakespeare tragédiájának ürügyén egy fiatal színész bonyolult kérdéseket tesz fel erkölcsről, hatalomról, a parányi szabadság kínálta döntési lehetőségekről. Michael Ende szomorkás meséje a színház varázsáról és örökkévalóságáról szól.

A két előadás semmiben sem hasonlít egymásra. Csak abban, hogy mindkettő meggyőző erővel tud igazat mondani. Meg abban, hogy mindkettőt nagyon tehetséges és nagyon komoly emberek hozták létre, akik tisztában vannak vele, milyen nagy a felelősségük.

Balogh Géza