Budapesti Kamaraszínház a Tivoliban

Jó érzéssel és némi szorongással tekintek körül a Tivoli Színház nézõterén: Anna Frank naplójára - rajtam és néhányunkon kívül - majdnem csupa fiatal volt kíváncsi 2003 októberében Budapesten. Örülök, mert változatlanul hiszek benne, hogy ez a napló, ez az elõadás a fiataloké, ezt mindenkinek olvasni, látni kell. Az iskolások zsongását hallgatva azonban az is eszembe jut, hogy alighanem én vagyok a nézõtéren az egyetlen, aki nemcsak ismeri, de maga is megélte Anna Frank sorsát.

Pályakezdő kritikus koromban, amikor az akkoriban még tehetséges fiatal rendezőként számon tartott Ádám Ottó Madách színházi Anna Frankjáért lelkesedtünk, rendhagyó módon személyes vallomással indítottam a beszámolót. "Kritikát kellene írnom, nem önéletrajzot. De most mégsem kezdhetem másként. Anna vagyok én is, s tizennégy évesen, üldözöttként, sok hányattatás után heteket töltöttem tizedmagammal egy pesti bérház hatodik emeleti műteremlakásában, aminek eltorlaszolt ajtajára krétával írták ki, hogy liftakna." A magam tapasztalatával igazoltam, milyen veszély- és konfliktusforrást jelentett a bujkálás legnehezebb napjaiban egy leejtett kávéskanál csörrenése, amiért aztán a jót akaró, de zaklatottságukban ideges felnőttek a legszigorúbban a gyerekek ajkára fagyasztották a kacagást. Nemcsak Amsterdamban, a Szent István körúton is.

Frances Goodrich és Albert Hackett színpadi feldolgozásának világpremierje idején, 1956-ban még viszonylag sokan voltunk Amerikában és szerte Európában - túlélők. A Madách Színház előadásáért lelkesedők között is jelen lehettek még az Anna Frank végzetét szerencsésen elkerülők, akik személyesen, érzelmileg kötődtek mindahhoz, ami a színpadon történt. Mégsem hiszem, hogy csak ez, sokunk személyes emléke és traumája magyarázta volna a darab és az előadás azóta legendává fényesedett világsikerét. A titok nyitja - az ő, Anna Frank tehetsége. A történeten és a legendán túl, sokat ígérő irodalmi névjegye egy, a történelem igazságtalansága folytán soha be nem váltott nagy ígéretnek. Kamaszlány a történelemben

A világsajtó egybehangzó véleménye szerint a naplót színpadra adaptáló amerikai szerzőpáros kiváló munkát végzett. Bár az epikus jellegű mű feszültségét viszonylag kevés drámai elem, összeütközés, cselekmény fűtötte, a levegő mégis felforrósodott a természetellenesen zárt kis közösséget behálózó érdekek és érzelmek hangzásától. A mű történelmi hitelét a hitelesen tükrözött mikroklíma tette teljessé. A szerzőknek sikerült megőrizniük a kamaszlány kritikus szemléletét, a poklokkal is dacoló élni akarást. A történelmi kataklizmában - az emberi jóságba vetett hit prózai pátoszát. A szokatlan szituáció groteszk és kínos humorát. A családi és emberi kapcsolatok felnagyított rajzának árnyaltságát, sokszínűségét, lélektani hitelét.

Jelenet az előadásból | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Vajon mit ért és érez meg mindebből - de legfőképpen a fenyegetettség drámájából - az a gimnazista lány, aki legfeljebb bátyja sztrádán száguldó motorján volt életveszélyben, szorongani dolgozatírás előtt szokott, és elképzelni sem tudja, hogy köztiszteletben álló, ismerős felnőttek éhségükben az éjszaka közepén kenyeret lopjanak? Ha igaz, amit számtalan jel mutat és mostanában a sajtó is hajtogat, hogy a fiatalság fölényesen elfordul mindentől, ami múlt és ami politika, hogy nem érdekli az emberiség tegnapi és tegnapelőtti megpróbáltatásai, akkor ennek a bemutatónak nem sok esélye van. Mégis az a munkahipotézis éltet sokunkat - ezt erősíti még a Sorstalanság bestsellersikere is -, hogy csak meg kell tudni érinteni, szólítani a nemzedék jó szóra, igazságra éhes kisebb részét. Megértetni velük legalább azt, ami a történelemben, a tegnapi próbatételekben is örök. Kérdés, vajon van-e ilyen, a konkrét történeten túlmutató emberi dokumentum Anna Frank naplójában.

Anélkül, hogy a naplót - érvényére, sikerére hivatkozva - klasszikussá avatnám, megkockáztatom: az itt feltárt, felsorakoztatott emberi dokumentumok, a végzetes helyzetben kiéleződő, személyes családi és nemzedéki konfliktusok nem csak és nem feltétlenül korhoz kötöttek. Hiszen Anna a maga egyszeri történelmi tragédiájának beteljesülése előtt még átéli a felnőtté válás mindig sorsszerű válságait és győzelmeit, megismeri az első és egyben utolsó szerelem boldogtalan boldogságát. A kamaszlány a kényszerű összezártságban járja ki az emberismeret iskoláját.

Mindezeknek a mozzanatoknak a felkutatása, kimunkálása akkor is elengedhetetlen, ha vallom: Anna Frank naplója mégis, ma is elsősorban az embertelenség, a fasizmus elleni vádirat, üzenete - a túlélés reménytelen reménye.

A Tivoli Színház bemutatója viszont, talán az elvárhatónál is nagyobb mértékben, arányban koncentrál a történelmi tragédia előterében kirajzolódó nevelődési regényre, az elviselhetetlen szituációban is kiütköző, kisszerű emberi megnyilvánulások komikumára. De az vesse ezért az első követ az adaptációt átdolgozó, "felfrissítő" dramaturgra, Wendy Kesselmanra és a vendégrendező Ilan Eldadra, aki nem tapasztalta meg és nem számol vele, hogy a velünk élő tizen-, huszonévesek erre fogékonyabbak, kíváncsibbak, mint a mi nemzedékünk gyógyíthatatlan traumáira.

És mégis... Ki volt, és ki lehetett volna

 

Anna Frank? A színháztörténet megidézett hajdani legendája, amit a hősök és a nézők sorsközössége, a színpad és a társulat érzelmi találkozása is táplált, ugyanakkor az előadás pattanásig feszült atmoszférájából, a rendezés és a színészi alakítások különleges intenzitásából (is) eredt. Hogy ne csak a magam elfogultan elragadtatott élményére támaszkodjak, belelapoztam a korabeli kritikákba. Szuperlatívusz szuperlatívusz hátán: "fájdalmasan igaz, fájdalmasan szép, mesteri előadás", "mélységesen megrendítő színpadi megvalósítás" (Thurzó Gábor). Valódi mestermunka, színpad és nézőtér közötti "eleven, termékeny, áhítatos kapcsolat." Vissza-visszatér a kritikákban a "maradandó" jelző. Megcsap a sorok közül a ma már szokatlan melegség: köszönet a tehetséges fiatalok csapatából immáron az élvonalba került rendezőnek, szívbéli köszöntés a korábbi, gyenge szerepekben nyújtott, biztató alakítások után, Anna Frankként igazi művésszé érő, széles skálán gazdag alakítást nyújtó Vass Évának. A hátsó traktus többi lakója alakítójának ma már elég a nevét felsorolni ahhoz, hogy tudjuk - óriásokkal töltöttük az estét. Timár József, Kiss Manyi, Lázár Mária, Pécsi Sándor mellé - Peter szerepében - egyszer csak felnőtt a fiatal Mensáros László.

 

Pereg az emlékezet filmje. Szerencsések vagyunk, akik még személyesen láthattuk őket színpadon.

De meglehet, hogy a nézők emlékezetének szárnyat, tartalmat adó képek napjainkban gátolhatták, béníthatták volna azt a magyar rendezőt, akinek majd félszázad elteltével - saját elhatározásból, vagy a műsort szervező igazgató döntése (ajánlata) folytán - ma versenybe kell szállnia a legendával. Ezért vélem szerencsésnek, hogy ennyi év után egy valójában érintett kívülálló, a szabadkai születésű izraeli Ilan Eldad nevét olvashattuk a plakáton.

Szövegkönyvként Eldad a korábban bemutatott adaptáció változatlanul élő, ám újra felfrissített, talán a Broadway-igényekhez is némileg közelített változatát választotta. Így aztán dramaturgiailag némileg leegyszerűsítette a mű szerkezetét, például azzal, hogy kiiktatta, illetve átalakította Anna Frank egyes szám első személyben elmondott magnós monológ szövegeit. A hátsó traktus belső életének előtérbe helyezésével pedig kissé elbillentette a darabon belüli kényes egyensúlyt. Egyes, a naplóban éppen csak említett jelentéktelen mozzanatok a színpadi megjelenítés által aránytalanul nagy hangsúlyt és ellenállhatatlanul komikus színezetet kaptak. Például Anna éppen csak szóvá teszi, hogy a beköltözéskor Van Daanné kalapdobozában egy éjjeliedényt cipel a rejtekhelyre. Megjelenítve, az észrevételből már-már kabaréjelenet kerekedik. A fedett fővel, kalapban celebrált chanukai szertartás sem utólag került az átdolgozott változatba. Csakhogy, amíg az eredeti naplóban az együtt ünnepelt Mikulás és chanuka a nyomasztó hétköznapokba némi fényt hozó örömforrásnak tűnt (a chanukára nem is fordítottunk különösebb figyelmet - jegyzi meg Anna), a színpadon a félelem fenyegetettségében élők egymásba, és főként a vallásba kapaszkodását éreztük. A Tivoliban a megható színpadi szertartás túlnyújtott és túlhangsúlyozott.

A legerőteljesebben - sajnos - maga Anna Frank változott. Sőtér István azt írja róla, hogy "a Napló írója nemcsak tehetség volt - de embernek is ritka, érzékenységnek és finomságnak is kivételes, érzésnek, szeretetnek is egyedülálló. Anna Frank világa: a legmagasabb rendű emberség, a tisztaság és a költészet. Gyermeki ártatlanság és érett tisztánlátás fordul itt szembe egy kusza és borzalmas korral, a faji gyűlölet esztelenségével, a fasizmus tébolyával. Egy angyal tisztasága és felsőbbrendűsége jellemzi Anna Frankot." (Magyar Nemzet, 1957. október 23.)

A fényképről ismert Anna Frank szemében ötezer éves bánat és a világ megértésének szándéka rejtőzik. Még amikor mosolyog, nevet, akkor is a világot nyitott szemmel figyelő, okosan megítélő ifjú értelmiségi. Ezt érezte, és éreztette a film vásznán a sugárzóan tehetséges Anna, Székely Kati is. Vass Éva főként az érzések és az érzelmek húrján tudott mesterien játszani: minden gesztusában és dikciójában jelen volt a rá jellemző szeretetvágy, és ettől vált megrendítővé alakításának lírája.

Stefanovics Angéla ezzel szemben talpraesett, cserfes mai kamaszlányt játszik - igen tehetségesen. Aki örömre született és igyekszik is megszerezni magának az elérhető boldogságmorzsákat. Ez még elfogadható szín lenne a fiatal művész meglepően gazdag színészi palettáján. Szerepfelfogásának, alakításának kevésbé igazolható hiánya, hogy Anna írói tehetségének érzékeltetésével adósunk marad. Amikor Otto Frank azzal nyugtatja lányát, hogy szerencsés, amiért írásban kifejezheti, megvalósíthatja önmagát, és ő apaként csak büszke lehet tehetséges lányára - e pedagógiai szempontból legalábbis vitatható szöveg dramaturgiai botlását az menti, hogy nem csak Annának, a nézőnek is szüksége van valamiféle verbális megerősítésre. A naplót olvasva vagy a Madáchban, Vass Éva bűvkörében, apai dicséret nélkül is elhittük, hogy Anna okosabb, érettebb, tisztánlátóbb a korosztályabeli bakfisoknál. Fenntartás nélkül elhittük, hogy képes volt a naplónak, ennek az irodalmi értékű alkotásnak a létrehozására. Ami Stefanovics Angéla Annájáról sajnos nem mondható el. A hátsó traktus népe

A tíztagú szereplőgárdából igazán ketten nőttek fel a nem mindennapi feladathoz. Dunai Tamás (Otto Frank) egyszerre köztiszteletben álló, közbizalmat érdemlő tekintélyes polgár és családját védelmező, megértő, szerető apa. Megnyugtató lényét a szeretet és az empátia hitelesíti. Peter alakítója, Jánosi Dávid, talán nem olyan belülről sugárzó, vonzó Romeo-jelölt, mint Mensáros László annak idején. De az érzelmeit cicájára pazarló, magányát védelmező, csak látszólag mafla kamasz gátlásosságát, ébredő érzékeivel és érzelmeivel birkózó fiatalember rokonszenves tisztaságát Jánosi sok színnel és mértéktartó eszközökkel hitelesíti.

 

A hátsó traktus többi lakóját mintha Anna látószögéből figyelnénk: a gesztusaikkal önmagukat, kisszerűségüket leplezik le. Edith Frank (Andai Györgyi) rideg kispolgári fegyelmezettsége, Van Daanné (Szilágyi Zsuzsa) ellenszenves kisszerűsége nyilván egyezik a rendezői szándékkal. Haás Vander Péter Van Daan szerepében meglehetősen színtelen, de a bűnbeesés pillanatában, leleplezett kenyértolvajként hirtelen felnő a szerephez, és szánalmassága megrendítő. A korábbi változatok szerint "öreg" fogorvost, Dusselt ezúttal a javakorabeli Kerekes József játssza, a kelleténél egy árnyalattal agresszívebben és jóval harsányabban.

A legendával tehát nem ér fel a Tivoli Színház sok tekintetben vitatható előadása. Mégis érdemes odafigyelni arra, amivel Ilan Eldad járult hozzá a darab érzelmi, művészi hatásához. Meghökkentően érdekes mozzanata a zárt térbe szorított élet mindennapi koreográfiájának az ágyazás rítusa. Mintha a két év sok száz estéjének monotóniáját és a helyhiányból fakadó kényszert egyszerre érzékeltetnék ezzel a bujkálók rutinosan ismétlődő mozdulatai. Ennél erőteljesebbnek Székely László színpadán csak a mozdulatlanság érződik. Amikor a várt, rettegett végzet beteljesülésének percében együtt tör a világra a történelmi és a színpadi sötétség. A feszültség egyre elviselhetetlenebb és a betörés dübörgése egyszer csak belehasít a félelem nélküli élet élvezetéhez szokott nézők agyába és szívébe is. Egyszer csak azt látjuk, ami láthatatlan, ami már nem kerülhetett be a naplóba, és amiről mértéktartó önfegyelemmel lemond a rendező is. Mindaz, ami ezután következik - az elhurcolt családból egyedül életben maradt Otto Frank és a hátsó traktus bujkálóiról gondoskodó Miep találkozása, Anna piros kötéses naplójának megtalálása - a biztosíték arra, hogy kifogásaink és fenntartásaink ellenére - ezt az előadást sem fogjuk egykönnyen elfelejteni.

Földes Anna