Békés Megyei Jókai Színház
A mainstream (fõsodorbeli?) színházak dramaturgiái gondba kerültek: rossz idõk járnak a színmûírás "nagy generációjára", azokra, akiket még nem olyan régen biztos és stabil értékekként jegyeztek a színházi világtõzsdén. Egyre több repríz mutatja, hogy a modern klasszikusoknak elismert mesterek, Sartre, Miller, Williams, Osborne, Dürrenmatt, Frisch (sõt újabban már a tõlük élesen elhatárolódó Ionesco is) hatásukat, vonzerejüket vesztették, egyre kevésbé képesek lebilincselni a közönséget. (Erre egészen friss példákat is sorolhatnánk.) Olykor - ebbõl a szempontból is átmeneti kort élünk - még segítségükre jön egy-egy jelentõs rendezõ, de nem véletlen, hogy ilyen esetekben az alapmû erõs változtatásoknak van kitéve: Mohácsi János például alaposan átdolgozta-írta a Salemi boszorkányokat ahhoz, hogy az elõadás rendezõi mestermunka is lehessen.
Mint az asztronómiai térképeken a közelesen felfedezésre váró csillagképek helyei, úgy megvan már a helye azoknak a drámaesztétikai-dramaturgiai monográfiáknak, amelyek e jelenség okait és következményeit kutatják. Az az érzésem, hogy a majdani elemzésekben erős hangsúlyt fog kapni a kétpólusú világrendszer bukása, a szocializmusnak mint realitásnak és még inkább mint reménynek, lehetőségnek a devalválódása. Az idézett nagy generáció alkotói, ha a béketábor országainak gyakorlatával a legkevésbé értettek is egyet, a kapitalizmus, a polgári társadalom jelenségeit bírálva azon a szilárd alapon álltak, hogy elvben legalábbis létezhet a meglévő helyett másfajta filozófiára épülő rend is.
Amióta e hipotézis alól kicsúszott a talaj, még tizenöt év sem múlt el, s íme az első tünetek: a modern klasszikusok s velük a XX. század középi nagyrealizmus diszkreditálódása, a szórakoztatóipar eluralkodása, és a másik póluson az egyelőre teljesen heterogén, iskolák, irányzatok képződésére még nem utaló alternatív (avantgárd, marginális stb.) csoportok elszaporodása; jószerével ahány alkotó, annyi módszer a fragmentumok valamilyen szempontból jelentőségteljes megszervezésére. E tünetek kikristályosodásáig, a belőlük levonható esztétikai tanulságok kimunkálásáig még a minden oldalú akcelerációt is figyelembe véve hosszabb időszakra lesz szükség.
Visszatérve éppen aktuális kiindulópontunkhoz, Lillian Hellmanhoz, a "nagy generáció" egy kisebb bolygójának mai sugárerejéhez, egy speciális érdekességre még hadd mutassak rá. Az ilyen antikapitalista kritikai drámák annak ellenére érződnek végzetesen elavultnak, hogy amit lelepleznek, az éppen most és éppen nálunk ismerőssé, nap mint nap megélt valósággá vált (mint ahogy e művek eredeti keletkezési helyén is - a jóléti állam tűnő vívmányait leszámítva - lényegében változatlanok a viszonyok). Ezek a darabok mégsem mozgósítanak, részben tartalmi okokból (mert a viszonyok egyelőre kikezdhetetleneknek tűnnek), részben alighanem formai okokból sem. Mintha napjainkra fulladt volna ki a jól megcsinált drámák százötvenegynehány éves, Ibsen által egy időre feltámasztott, de azóta eredeti terepére, a bulvárra visszatért formulája; mozgékonyság, költőiség, játékosság, ha volt e formákban valaha, mind elszivárgott, mesterkéltségük végzetesen más anyagú, mint amit a színvonalasabb mai fogékonyság tolerál.
A valaha erősnek és hatásosnak érzékelt, hatvanvalahány éves a Kis rókák (a mostani változatban, ki tudja, miért Könyörtelenekre módosulva, bár futott már Álarc nélkül címen is) mindenesetre áttolódott a brooki "halott színház" tartományába, miközben érthető, ha egy mainstream társulat, adott esetben a békéscsabai, még előveszi. A pénz mindenhatóságának nyers leleplezése alapfokú színházi népművelésnek még ma is megfelel; másfelől szélesek azok a közönségrétegek, amelyek a színház fogalmához öntudatlanul is a jól megcsinált dráma szabályos mechanikáját társítják; az ilyenek változatlanul a szolid, stabil jómódról tanúskodó hagyományos díszletekkel szemközt érzik magukat otthonosan, és Székely Lászlónak igaza volt, ha nem vonta meg tőlük ezt az örömet.
Semmi kedvem újra ütni egyet vidéki színházaink közül éppen az örök mostohagyerek békéscsabain, jót azonban a Konter László rendezte előadásról nemigen mondhatok. Levegősebb, frissebb, frappírozóbb színrevitel ellen ez a szöveg is csak leszerelhetően tiltakozna, ám a színpadról áporodottság, szellőzetlenség terjed: a verzió az elmúlt fél század bármely évtizedében készülhetett volna. Egy jelenetet emelnék ki, amelynek kapcsán eszembe jutott, hogy Hellman milyen büszke volt irálya csehovinak mondott ihletésére: amikor együtt van a négy moll-figura (Fred Giddens, Elizabeth, a lánya, Birdie, a sógornője és Mary, a cselédje), laza, egymás mellett elbeszélő dialógusukból fojtott, melankolikus, tiszta hangulat árad. Az előadás nagy része azonban dúr-jelenetekből áll, és itt a rendező önmagyarázó, sőt öndenunciáló játékot sulykol.
Persze - de hiszen hasonlót a legtöbb magyarországi szereposztással kapcsolatban elsírhatnánk - jobb alakításokkal a konvencionális realizmus is emberközelibb lehetne. Színpadi jelenléte - erre számítani lehetett - leginkább a vendég Körtvélyessy Zsoltnak van Fred Giddens, a széplelkű bankár szerepében, ám ő is árnyalhatná valamelyest a dekadens szépléleknek ábrázolt karaktert, hogy a bankban is el tudjuk képzelni. (A szerepnév egyébként premier: az eredetileg Horace nevű figurát ugyancsak rejtélyes okokból honi színpadainkon már Williamnek is átkeresztelték, mint ahogy a fekete bőrű Mary cseléd ez idáig Addie névre hallgatott, a bizarr ortográfiájú Keri fiút pedig az írónő annak idején Leónak álmodta meg.) A hagyományos realizmus stílustárán belül szolid alakítás Kovács Edité (Olivia Giddens), Karczag Ferencé (Benjamin Hubbard) és Felkai Eszteré (Mary). A többiek nem keltenek figyelmet.
Mintha a békéscsabai színház már feladta volna, vagy legalábbis beletörődött volna sanyarú helyzetébe. Megmaradt a már avíttasan kopogó régi fordításnál, amely még az 1948-as hazai bemutatóra készült, de kedvetlenségről vallanak - magán az előadáson túl - az olyan apró trehányságok is, mint a szerző helytelenül Liliannek írt keresztneve a műsorfüzetben (igaz, a Thália Színház viszont a jegyen a vezetéknévből spórolta ki a két "l"-t, ó, miért is nem beszél legalábbis sumérul a világ), a Színházi Kalauzból kimásolt tartalom alól pedig hiányzik a szinopszist készítő jogtulajdonos: Köröspataki Kiss Sándor neve.
Szántó Judit
