Kecskeméti Katona József Színház

Van, akinek politikai érzékenységét sérti az, ami a malacbefõttes üvegben van, mások esztétikailag fanyalognak a penetráns "illat" miatt. A "zamat", hisz a mûsorlap szerint ínyencek számára készült az elõadás, nos éppen a zamat az, ami nekem hiányzik. Talán, mert az eredeti "malacságot" koromnál fogva megtapasztalhattam: sok olyan "alapmûvet" láttam zsenge gyermekkoromban, amelyeknek paródia jellegû kvintesszenciáját kínálja idén õsszel a Kecskeméti Katona József Színház. A kiindulópont, a társadalmi "célzatú" zenés vígjáték nem más, mint a szórakoztatva tanító, szocialista emberré nevelõ színház tipikus, az ötvenes-hatvanas évekre jellemzõ formája. Ideológiától mélyen átjárt, értékeiben éppen visszájára fordított polgári malackodás. Formailag a két háború közötti kommersz mûfajok örököse. Jellemzõje a "dalra fakadás": a mindenkori slágerek felhasználása, vagy újrafelhasználása. Ugyancsak direkt utalásként van jelen a mostani, Kecskemétrõl érkezett anyagmintában a "csasztuskák" öröksége. A valamikori gimnazista Tasnádi István, aki persze jóval fiatalabb nálam, annak idején írt egy (talán túlságosan is) jól sikerült stílusgyakorlatot, hogy megmutassa, demonstrálja: drámaíróként a - már "akkoriban" is teljesen idejétmúlt - mûfaj játékszabályainak perfekt mûködtetésére képes. A "jól megcsinált darab" minden kelléke megvan ebben a drámai szövegben, és az évtizedes pihentetés az íróasztal fiókjában nem ártott a remekül funkcionáló trükköknek. Legalábbis elméletileg! Hiszen az elõadás során elég keveset - és kevesen - nevettünk itt a Bárka színházban, pedig erre az estére olyan közönség - a kinyomtatott alkotói szándék megszólította zsúfolt háznyi "ínyenc" - jött össze, akiknek a finom poénokat, írói sziporkákat illendõ lett volna érteni és díjazni.

A mi "malacbefőttünkkel" éppen az a baj, hogy nem lehet tudni, kinek szánják: kifinomult ínyenckedőknek, tudatosan perverzkedők táborának, vagy azoknak, akik "úgy maradtak" negyven éve, mivel - ezért vagy azért - azóta sem jut el hozzájuk másfajta színház. Olyasmi, amit mi értelmiségiek igazinak tartunk. Azoknak tehát, akiknek állítólag csak dalokra, kuplékra van szüksége.

Fazakas Géza, Danyi Judit, Magyar Attila, Flórián Antal, Balogh Erika, Sirkó László

Számomra nem világos, hogy Kecskemét, ahová a Tasnádi fivérek szánták ezt a "befőtt" malackomédiát, a közönségízlés szempontjából melyik megcélzott nézőközönséget jelenti. Nem tudhatom, hogyan és kikre akart hatni a produkció eredetileg. S talán a Bárka-beli előadáskor még az alkotók sem tudták, hiszen "ínyencségüket" rögtön az "otthoni" bemutató után hozták fel Pestre, a stúdiószínházak fesztiváljára, ahol viszont nagyot buktak vele.

Pontosan az hiányzott a színpadon megjelenő alakokból, ami a legfontosabb ebben a műfajban. A színész, a komédiás "tudós" reakciója a nézők reakcióira. Ebből az estéből az derült ki számomra - szomorú diagnózis, tragikusnak is érzem -, hogy a kecskeméti színháznak nincsenek megfelelő színészei, legalábbis ebben a népszerű műfajban, az egyes szerepkörökre. Sokuknak még a legegyszerűbb poén tálalása is gondot okoz. Tasnádi Csaba sokat tanult korábbi kecskeméti vendégrendezéséből, s nem engedte színpadra a társulat legkevésbé használható, ám helyi értéküknél fogva gyakran alkalmazott tagjait. Az egyetlen, aki igazi komédiásként tudja ezt a kifordítom-befordítom műfajt, Magyar Attila. Ám partnereinek egysíkú, sivár és izzadságszagú erőlködése közepette egyedül maradt. Tasnádi István virtuóz írói stílusjátékát egy józan, távolságtartó dramaturgnak kellett volna a helyi-mai közönség elvárásaihoz és szellemi szintjéhez igazítania. Tasnádi Csaba is jobban járt volna rendezőként, ha kevésbé hisz a poénok automatizmusában. Az eredeti műfajhoz a létezett szocializmus idején is a színpad igazi óriásaira volt szükség: az aranyos blődségek alkalmat adtak a nézőknek, hogy bálványaikkal találkozzanak. A mai egyetlen lehetőséghez, a "fergeteges" paródiához viszont - mutatis mutandis - azonos értékrendű, a közönséggel ugyanarról a platformról összekacsintó színészekre - társulatra, alkotó közösségre - lett volna szükség. Kecskeméten sem nagy egyéniségek, sem ilyesfajta közösség nem találtatott. Az író viszont, úgy érzem, el volt kényeztetve ez utóbbi téren, hiszen az eddigiekben igazi színházi műhelyekben dolgozott. A Szkénében, a Bárkában, Tatabányán, vagy a Krétakörnél más- és másfajta, mégis hasonló szemléletmód élteti, működteti a színházat. A különböző művészegyéniségek maguktól, rendezői kényszer nélkül is alkotótársak lesznek.

Balogh Erika, Szokolai Péter

Az, hogy egy szerző nem ismeri fel az adott pillanat követelményeit, bocsánatos bűn, erre való a rendező. Otthon, Nyíregyházán Tasnádi Csabának is könnyebb lett volna a dolga. Elegancia, visszafogottság, a színész gondos és figyelő szeretete kevés az idegen közegben egy ilyen nehéz - és érzékeny - egyensúly megteremtésére. Sokkal felületesebb munkával is elérhette volna a társulat, hogy a kecske is megkapja a magáét, meg a káposzta is megmaradjon. Hogy aki akarja, a zenés bóvlit élvezze, aki meg az intellektuális poénokat - az is! Pesten elsősorban Monori András dalait és persziflázsait "vette" a közönség. Néhányan ugyan feszengtek a "kunbélázástól", amikor egy-egy mondat túlságosan hasonlított az eredeti, múltunknak szívesen elfeledett poklába száműzött csasztuskákhoz. Ha a poén mélyebbre hasított a szokásosnál és a kellemesnél. A malacbefőtt egy-egy pillanatra komoly problémát dobott fel. Hát ez történt. A szórakoztató színházi este az ilyesmit nehezen viseli. Ki is "javították" gyorsan a kecskemétiek: nekik az a fontos, hogy itt és ott mindenki jól mulasson, hogy maradjon állva a színház. Úgy, ahogy vidéken lehet, a XXI. század elején.

Zala Szilárd Zoltán