Soproni Petõfi Színház

Hontalan honfitársunk, Ödön von Horváth is azon szerzõk sorába tartozik, akiket a realizmus vagy éppen a pszichológiai realizmus eszközeivel nem lehet megszólaltatni. Pedig a látszat csalóka, hiszen Horváth a valóságból indul ki, részben az élet, részben vállalt mûfaja, a "Volksstück" valóságából: autentikus nagy- és kisvárosi miliõket ábrázol, amelyeket elsõ pillantásra körüljárhatónak tetszõ, hús-vért sejtetõ alakokkal népesít be, és a cselekményeket is el lehet mesélni úgy, hogy realisztikus, sõt már-már a naturalizmust súroló sztorikként hassanak.

A realista előadások mégis kudarcot vallanak, mert Horváth született színpadi költőként kezeli anyagát: még banális köznyelvi kliséket sorjáztató dialógusai is szinte észrevétlenül válnak felfokozottá, és egy-egy ponton a valószerűtlenig stilizálódnak, a szolid kispolgári típusok pedig ugyanilyen finom átmenetekkel libegnek át a kétértelműség, a kiszámíthatatlanság, a félelmetesség tartományába. Gondoljunk csak a faképnél hagyott vőlegény szerepében feltűnő ábrándos hentes epizódfigurájára, amely két darabjában is megjelenik: a Mesél a Bécsi Erdő Oszkárja, a romantikus hősszerelmes hűtlen menyasszonya kisgyermekének halálára épít, és mikor ez a derék vidéki nagymama beavatkozásának hála bekövetkezik, brutális érzéketlenséggel rángatja vissza magához Mariannét; pandanjától, A végítélet napjának hasonlóan álmatag és rendíthetetlen hűségű Ferdinandjától pedig akkor búcsúzunk, amikor puskával a kezében készül Thomas Hudetz meggyilkolására. A horváthi figurák a drámai időn belül metamorfózison - olykor többszörösön - esnek át: mintha alakjuk - akár egy trükkfilmen - egy időben két-három vagy annál is több doppelgängeri körvonalat hajtana, szubjektíve megfoghatatlanná válnak, objektíve azonban azért kiszámíthatatlanok, mert a drámai helyzettel konfrontálódva tartásuk elporlad, jellemük szétesik, reakcióik önkényesek lesznek. Amennyire Horváth utód (Büchneré, Zoláé, a Volksstück klasszikusaié) és kortárs (elsősorban Brechté, de az expresszionistáké s a Neue Sachlichkeit képviselőié is), annyira előd is: egyszerre készíti elő az abszurdok, mindenekelőtt Harold Pinter feloldott jellemű, ezért démonian titokzatosnak ható emberi faunáját és Franz Xaver Kroetz hipernaturalista, kísérteties népdrámáit.

Timár Éva, Dóczy Péter és Bregyán Péter

A végítélet napja nem tartozik a legnagyobb Horváth-drámák közé, de oeuvre mineure-ként is példaszerűen tükrözi ezeket a sajátosságokat. Ki tudná a klasszikus jellemábrázolás ismérveit összebékíteni Alfonz drogistának, Hudetz sógorának megannyi pálfordulásával, amint idősecske nővére fennkölt bajnokából ugyanezen asszony elvakult megtagadójává, majd sógora ellenségévé és Hudetzné újbóli befogadójává, s legvégül Hudetz nagylelkű védelmezőjévé változik? A helyzetek labdáznak a gerinc nélküli kispolgárral, aminthogy ugyanez a folyamat nagyobb formátumban, de végeredményben épp ily talányosan lejátszódik magánál az állomásfőnöknél is - a korlátolt és kötelességtudó, fantáziátlan és kisszerű beamternél, aki a cselekmény folyamán szigorúan véve tizenkilencszeres gyilkossá válik. Végzetes útján egy számára merőben váratlan helyzet: Anna, a vendéglőslány erőszakos csókja indítja el, amely megzavarja tompa, önvédelemre képtelen tudatát, Anna majdani megölését pedig egyszerre indukálja egy még bonyolultabb helyzet: a rárontó erotikus görcs, a lány mint immár kétszeres agresszor iránti homályos düh és a lánytól mint potenciális zsarolótól való állati félelem. A falu lakosainak, az epizodistáknak és statisztáknak vázlatos jellemzése hasonló motívumokat rejteget, és máris előttünk áll egy rászedhető, brechti műszóval átszerelhető kisvilág, amellyel külső, erőszakos hatalmak kedvük szerint eljátszadozhatnak. Volt egy kölni előadás, amely Hitlert ábrázoló híradófilmekkel váltogatta a dráma jeleneteit; a nagy írónál ez az összefüggés sokkal közvetettebb, de kétségkívül fellelhető, hiszen a mű 1936-ban, emigrációban íródott, amikor a hamelni patkányfogó már javában bűvölte közönségét.

Az 1981-es várszínházi, Kerényi Imre rendezte hazai bemutatónak némely kritikus felrótta, hogy realizmus helyett a stilizált misztériumjáték felé hajlik. Nos, a soproni Petőfi Színházban Csiszár Imre - több jól ismert régi alkotótársa bevonásával - éppenséggel a népszínjátékos realizmusra tett, de jóllehet a mese ezen a nyelven is visszaadhatónak bizonyult, a dráma maga nem adta meg magát. (Egynémely találékony és kifejező rendezői ötlet - például a katasztrófaképben a véres leplekbe csomagolt áldozatok megjelenítése, vagy az a mozzanat, amikor a megzavarodott Hudetz magához ragadja és elviszi Anna halotti fényképét - ugyancsak belül marad ezen a stíluson.) Thomas Hudetz alakjának leegyszerűsített értelmezése oda vezetett, hogy Bregyán Péter alakítása kettéhasad: az előadás első felében szürke, érdektelen, bikkfafejű kishivatalnokot játszik, a második felében pedig titoktalan, szimpla elmeháborodottat - az alakításnak nincs aurája, nem lebegi körül a tartáshiányból eredő fenyegetettség és fenyegetés kettős árnyéka. Ugyanígy lesz a Gubás Gabi játszta Annából is pusztán szertelen, kacér bakfis, már-már szubrettfigura; a kielégületlenség, a rossz közérzet hisztériája, a mások reakcióival nem számoló gátlástalanság, a viktimológiai önfeladás hiányzik játékából. A harmadik kulcsfigura, Alfonz szerepében Dóczy Péter csak az egymást követő szituációkat játssza el, de nem teremt hozzá épp változékonyságában állandó emberi hátteret. Kiemelkedik az előadásból Leimgruberné epizódszerepében Molnár Piroska: ahogy Hudetz hazatérésének képében a megjelenő drogistára vérszomjasan rátámad, abban sűrítve benne van a tricoteuse-ök szadizmusa és a deportálandók siralmas menetét kéjesen szemlélő kispolgár asszonyok részvétlen mohósága - tulajdonképpen a horváthi dramaturgia lényege. Bár a falusiak többi megjelenítője is kifejezne valamit a dráma atmoszférájából... (Sóváran gondoltam Gothár Péter hátborzongató natúrszereplőire egy másik Horváth-dráma, a Hit, remény, szeretet Katona-beli előadásában.)

Ugyanakkor Csiszár természetesen ráérzett, hogy a dráma jóval több, mint egy idilli környezetet feldúló skandalumsorozat krónikája, és ennek rendezőként is megpróbált hangot adni. Így került a darabba a hangsúlyos pontokon megjelenő, fehér klepetusba öltözött szimbólumfiúcska, aki a végítélet trombitáját fújja, és ezért komponált Csiszár a fináléhoz óoperai szellemjelenést, három hófehér, vacogtató-sápadtra sminkelt túlvilági kísértettel; ezek a megoldások azonban az előadásra applikált, anyagidegen toldalékok maradnak, és hatásuk a komikumét súrolja. Az itt halmozódó metafizikából jó adag elkelne az előadás egyéb részleteiben, ide meg kevesebb kéne belőlük. (Az utolsó ítélet mennydörgését hivatottak szimbolizálni a mintegy a kisiklott játékvonatból felcsapó robbanások is; ez a motívum hitelesebbnek tűnik, kár, hogy a csoportos szereplők csak monoton felhördüléssel reagálnak rá, játszani elmulasztanak.)

Három siker már volt: Kaposvárott a Mesél a Bécsi Erdő és a Kasimir és Karoline, a Katonában a Hit, remény, szeretet. Mégis úgy tűnik: Ödön von Horváthtal - akárcsak kortársával, Brechttel - még sok birkóznivalója lesz a magyar színházaknak. Szívből remélem, hogy vállalják a kihívást.

Szántó Judit